*Matthew szemszöge*

-Köszönöm a fuvart Ms.Romanoff! - néztem be az autó ablakán amiből az imént kiszálltam.

-Igazán nincs mit Mr.Murdock - válaszolta boldogan. Aztán felhúzta az ablakot és elhajtott. Szembefordultam a tömbépülettel amiben laktam, elővettem a fehér botom és felmentem a lakásomba. Kinyitottam az ajtót majd miután beléptem be is csuktam magam mögött. Leraktam a botot az ajtó mellett lévő szekrényre. Aztán a nagy csendben ütemes dobogást véltem felfedezni. Hogy jobban halljam a nappalim felé fordítottam a fejem,szemöldökömet összeráncolva koncentráltam a hangra.

Dum-dum...dum-dum...dum-dum...

Szívverés. Nem vagyok egyedül. Halkan elindultam a nappali felé, kezeim ökölbe szorultak. Izmaim megfeszültek. Felkészültem a lehetséges váratlan látogatómra. Mikor kiléptem a fal takarásából a lakásomban tartózkodó személy megszólalt.

-Azt hittem már soha nem érsz ide, Matthew - mondta egy lágy hang a kanapé felől. Kifújtam a benn tartott levegőt, majd akaratlanul is elmosolyodtam. Elektra hangja volt.

-Szia! - köszöntöttem a nőt - Hogy-hogy ilyen hamar visszajöttél? - kérdeztem meglepetten, majd elindultam a konyha felé. Furcsa módon nem válaszolt a kérdésemre rögtön. Mintha hezitált volna.

-Hiányoztál - mondta örömteli hangon, majd felállt és oda sétált a pult mögé. Hallottam ahogy megropog a kezei alatt a fa, amire rátámaszkodott.

-Én? Neked? - kérdeztem szórakozottan és döbbenten. Nem szokott ilyeneket mondani. Kezdtem furcsálni a helyzetet, így hát míg levettem egy poharat és engedtem bele vizet, füleltem. Nem válaszolt rögtön.

-Most miért kérdezed így? - kérdezte meglepetten - Már nem lehetnek érzéseim?

-Oh, dehogynem lehetnek - fordultam felé majd megtámaszkodtam a pulton. A szám elé emeltem a poharat és beleittam a vízbe. Még mindig koncentráltam - Csak nem nagyon szoktad kimondani mit is érzel velem kapcsolatban - jelentettem ki. Na itt megváltozott a szívverése. Felgyorsult. Izgult és...és hazudni fog! - Egyébként milyen volt Japánban?

-Szuper - vágta rá rögtön, vidámságot színlelve - Csak unalmas - letettem magam mellé a a poharat és felhúzott szemöldökkel rá emeltem a tekintetem.

Dum,dum,dum...dum,dum,dum...dum,dum,dum

A szíve vadul kalapált. Hazudott. Éreztem, ahogy kezd rájönni arra, hogy kezdem észrevenni nem stimmel valami. Odasétálok elé és megkérdezem :

-Miért hazudsz Elektra? - kérdeztem ráncolt homlokkal. Az előttem álló nő megilyedt - Nem Japánba utaztál...hanem Párizsba - itt lépett kettőt hátra, majd megéreztem. Inkább meg hallottam. A lépéseinek súlya, az ahogy megroppan alatta a padló. Valami nem stimmelt. Szemöldökráncolva bámultam magam elé és hallgattam a lépései közben keletkező halk ropogásokat, amiket csak én hallhattam. Aztán kikerekedett szemmel felnézek.

-Te nem Elektra vagy! - de már késő volt. Hirtelen elém lépett és csak ennyit mondott :

-Aludj! - miután ezt az egy szót kimondta a szemhéjaim elkezdtek nehezedni. A lábaim nem bírták tovább tartani a testsúlyom, így a földre rogytam. Küzdöttem. Próbálzam felállni, de a testem nem engedelmeskedett az akaratomnak. Végül a testem elernyedt és a földre estem. Elvesztettem az eszméletem.

*Joyce szemszöge*

Azzal megszakítottam köztünk a mentális kapcsolatot. Előredőltem ültömben a padon, könyökeimet a térdeimre helyeztem és csak bamultam magam elé. Aztán egy fuvallatot éreztem. Csodálkozva felkaptam a fejem és ott állt velem szemben. Utánam jött.

Pietro csak állt, mellkasa előtt összefont kézzel az egyik lábát rogyasztva felettem. Nem nézett rám. Homlokráncolva figyeltem a fehér hajú férfit, aki a következő pillanatban bele nézett a szemembe. Tekintete fájdalommal volt teli. Aztán leült mellém a padra. Nem néztem tovább, tekintetem az előttem lévő tájat pásztázta, közben az agyamban a fogaskerekek pedig kattogtak. Ő se nézett rám, sőt nem is mondott semmit. Csak ültünk, némán egymás mellett. Végül egy nagy sóhajtással törtem meg a kettőnk közt lévő fájdalmas csendet :

-Nincs kedvem veszekedni Pietro - mondtam halkan, majd felálltam és épp, hogy léptem egyet, utánam kapott és megfogdta a kezem. Csodálkozva visszanéztem a még mindig ülő férfira, aki szomorú tekintettel nézett engem. Majd finoman elkezdett vissza húzni, így újra mellette ültem a padon.

-Nem is veszekedni jöttem - szólalt meg végül ő is.

-Akkor miért? - kérdeztem kiváncsian, majd felé fordultam.

-Beszélgetni - jött a rövid válasz, majd beletúrt a hajába és ő is szembe fordult velem. Érdeklődő tekintettel figyeltem,mégis mit akar ebből kihozni. - Mikor meghaltál, iszonyú nagy űr keletkezett bennem - kezdte el, hangjából hallani lehetett, hogy küzd a feltörő könnyeivel - Nagyon nehéz volt feldolgoznom...sőt mi több, egyáltalán nem is tudtam. Mindenkit ellöktem magam mellől, még Wandát is - az én szememben már kezdtek gyűlni a könycseppek, de még nem engedtem szabadjára őket. Rossz volt hallani, hogy miken ment át,amíg én az emlékeim visszaszerzésével küzdöttem. - És amikor Stark meg Rogers közölte velünk, hogy életben vagy és, hogy te vagy a FoszLány összezavarodtam. Nem tudtam elhinni. Nem értettem miért nem jöttél vissza. Akkor haragudtam rád... - itt nyeltem egy nagyot, rossz volt hallgatni.

-Pietro én...

-Aztán mikor szóltál nekem, hogy menjek segíteni - vágott a szavamba, de még mindig halkan beszélt - akkor nagyon megilyedtem. Aggódtam miattad. Aztán mikor felébredtél és kijöttél hozzám az erkélyre és megöleltelek - itt elcsuklott a hangja, tartott egy kis szünetet majd folytatta - Akkor tudatosult bennem,hogy újra itt vagy. Hogy nem akarlak még egyszer elveszíteni.

-Akkor miért mentél el? - kérdeztem halkan.

-Mert attól függetlenül, hogy nagyon hiányoztál fájt téged látni - válaszolta majd a szemembe nézett - Nem tudtam elfogadni, hogy 2hónapig nem kerestél meg...és ez fájt - itt már legördült egy könnycsepp az arcomon. Borzalmas volt tudni, hogy ekkora fájdalmat okoztam neki - De azok után, amit a tárgyalóba mondtatok, te meg a Fenegyerek, minden értelmet nyert - itt csodálkozva összevontam a szemöldököm - Nem tudtam, hogy miken mentél keresztül, hogy nem emlékeztél semmire.

-De mikor visszakaptam az emlékeim sem kerestelek meg rögtön... - válaszoltam egy kis félelemmel a hangomban. Ugyanis féltem kimondani.

-2hete kaptad vissza az emlékeid - mondta egy halvány, szomorú mosoly mellett - Az nagyon kevés idő. És szerintem nekem sem az lett volna az első dolgom, hogy felkeressem azokat, akik miatt elvesztettem az emlékeim.

-Ebben van valami - válaszoltam szomorúan - de akkor is fájdalmat okoztam neked. És ez nekem is fáj - tettem hozzá, majd ismét legurult egy könnycsepp az arcomon, majd még egy és még egy.

-Figyelj - mondta lágy hangon, majd megfogdta a kezem. Amire én értetlenül felnéztem rá, ugyanis nem számítottam rá - Kellett egy kis idő, hogy mindent átgondolj és tisztázz magadban - lágyan rám mosolygott - És most az a legfontosabb, hogy újra itt vagy velünk.

-És veled - tettem hozzá, majd halvány mosolyra húztama szám.

-Újra itt vagy velem, - tette hozzá - és én többet nem fogom hagyni, hogy elvegyenek tőlem - a szemében újra gyűlni kezdtek a könnycseppek, míg az enyémből ismét megszökött egy. Gyönyörű égkék szemével mélyen belenézett az én szemembe, majd halkan, de annál is őszintébben hozzá tette - Nem akarlak még egyszer elveszíteni! - még egy és még egy könnycsepp gurult le az arcomon. Majd közelebb ültem hozzá, karjaimat átfontam a nyaka körül és megöleltem. Viszonozta az ölelést.

-Én se téged! - hangom rekedtes volt a torkomban lévő gombóc miatt, ami az épp feltörő sírást próbálta vissza tartani. Pietro vállába fúrtam az arcom, ő pedig még szorosabban magához ölelt. Aztán kimondta, azt amire tényleg nem számítottam :

-Szeretlek Joyce Hopper!

-Szeretlek Pietro Maximoff!

Publikált: 2018.04.20.
Javított: 2018.05.21.