Amilyen gyorsan csak tudtunk elkezdtünk szaladni az ablak felé. Mármint afelé ami maradt belőle. Mikor a szoba pereméhez értünk, elrugaszkodtunk és leugrottunk. Zuhantunk. 10 emeletet zuhantunk. A gravitáció örjítő sebességgel vonzott minket a föld felé. A tehetetlenség urrá lett rajtunk.

Nagy csobbanással estünk bele az épület mellett, mesterségesen létrehozott tóba. Erre hogy nem jöttem rá? - kérdeztem magamtól. Ugyanis a Védelmi Minisztérium mellett található egy kis park rész. Fákkal, virágokkal, padokkal, játszótérrel és ezzel a kis tavacskával. Nagy nehezen felúsztam a víz tetejére levegő után kapkodva. Miután Frank is feltűnt mellettem elkezdett köhögni, gondolom nyelt egy kis vizet. Kiúsztunk a tó szélére és kikecmeregtünk belőle. Felálltam, de térdeimet behajlítva, tenyereimmel rajta támaszkodva, görnyedt háttal próbáltam még mindig levegőhöz jütni.

-Hát ti nem vagytok normálisak. - jött egy hang mögülünk. Lieberman volt az. Erre a mondatára akaratlanul is felnevettem.

-Szóval... - kezdtem bele, majd vettem két gyors levegővételt és folytattam - ezért kellett a zacskó. - Frank mosolyogva bólintott.

-Aranyosak vagytok, így csurom vizesen, levegőért harcolva - kezdte David - de szerintem mennünk kellene, mielőtt leérnek a 10.ről. - megfordult és egy fekete furgonra mutatott. Nem is kellett nekünk több, elindultunk a furgon felé. Lieberman vezetett, mellette, az anyósülésen Frank foglalt helyet. Én pedig hátra mentem a csomagtartóba. Még mindig nehézkesen vettem a levegőt. Lerogytam a furgon hátuljába és nekidőltem az oldalának. Fáztam. Frank köhögött egy sort majd hátra nézve megkérdezte :

-Megvagy?

-Én? - kérdeztem vissza nevetve - Hát hogyne. Csak ha legközelebb ha ki akarsz ugrani a 10.-ről, kérlek szólj. - Frank erre csak felnevetett. - Hogyan tovább?

-Kiteszünk a lakásodnál. - fordult vissza előre Castle.

-Hogy? - kérdeztem csodálkozva - Ennyi volt?

-Számodra igen. - tekintetünk megint találkozott - Figyelj...majdnem elkaptak minket, hálás vagyok azért, hogy segítettél nekem. - Lieberman felköhögött mire Frank szemforgatva hozzátette - Nekünk. De már nincs rád szükségünk. Ígérem, ha baj lesz, szólok. - miután befejezte rámkacsintott és visszafordult előre.

-Jah...gondolom.

Az út további részében senki nem szolt egy szót sem. Csak a furgon zúgása miatt nem volt teljes a csönd. Körülbelül egy 10perces út után Lieberman lefékezett. Castle kiszállt és kinyitotta a hátsó, elhzós ajtót. Kiszálltam a furgonból és elindultam be a tömházba. Épp el mentem volta Frank mellett, mikor megfogta a karom és visszahúzott. Halkan szólt hozzám :

-Hidd el, neked így lesz a jó. - őszintén csengett a hangja - Nem akarom...akarjuk, hogy bajod essen. Jó? - bólintottam - Köszönöm, hogy segítettél. - elengedte a kezem és visszaszállt a furgonba. Lieberman intett a kezével, majd azzal a lendülettel el is hajtott. Egy darabig még néztem a távolodó furgon lámpáinak a fényét, majd miután eltüntek egy kanyarban felballagtam a lakásba.

Amy több mint valószínű, hogy alszik. Így hát amilyen halkan csak tudtam bementem, leöltöztem és befeküdtem az ágyamba. Míg nem aludtam el, addig azon gondolkoztam mit találjak ki - mint fedősztori - Amynek. Végül arra jutottam, hogy beadom neki, hogy az a pali, aki megkötözte és fegyvert nyomott a fejéhez - alias Frank Castle - a nagybácsikám. Aki súlyos pánik betegségben szenved, ugyanis megsérült a háborúban és néha még mindig azt hiszi ott van. Miután megelégedtem a sztotimmal, és elhitettem magammal, hogy ezt Amy be is fogja venni...elaludtam.

Publikált: 2018.03.24.
Javított: 2018.05.21.