Másnap reggel anyám szokásához híven elkezdte fonni a hajamat, míg én a padlón ültem, mint egy kisgyerek és néztem az apró repedéseket alattam. A csípőmig érő hajam szépen lassan tekeredett apró fonatokba, olyanokba, amilyen a királyi családok női tagjainak szokott lenni. Felálltam a földről és az ablakhoz sétáltam. Asgard látképe innen sokkal másabb volt, mint a palotából. Itt a zsúfolt utcákat lehet látni, azt ahogy mindenki azt adja a másiknak, amit megtermelt. Nem mondanám szegénynek ezt a szegletét a világunknak, de közel sem volt olyan fényűző, mint maga a palota, aminek falain freskók díszelegtek és aranyból volt minden, amíg a szem ellátott és vacsoránál az asztalon halomban állt a hús és a bor, a hatalmas termek, ahol hatalmas mulatozásokat tartottunk mi, istenek minden egyes megnyert csata után és a nevetés visszaverődött a magas plafonokról és a hatalmas ablakokról.
A tenyeremet az ablakpárkányra helyeztem és az ablakon át láttam a hatalmas épületet, ahol az elkövetzkezendő időt fogom tölteni. A legijesztőbb az egészben az volt, hogy az előttem lévő jövő homályosnak látszott, hiszen eddig csak harcolni kellettem a palotába. Vezetni Asgard seregét a háborúk során és élve kijuttatni mindenkit a csatamezőről. Ha kell, az életemet is feláldozni az asgardi lakosokért és katonákért, a béke fenntartásának érdekében, hiszen nincs dicsőbb, mint másokért harcolni és segíteni másokon, ahogy tudunk.
Anyám mellém állt és csak néztük az előttünk elterülő látképet, a házakat, az embereket, az aranyozott ruhák suhogását, a páncélos lovasokat, a gyönyörű kék eget, a kenyeret megosztó testvéreket az utca szélén és a távolban virágzó fákat.
-Minden rendben lesz-simogatta meg a hátamat, én pedig hozzábújtam. Belenéztem öregedő, de még mindig életvidám arcába, amin most aggódás tükröződött. Kék szemei enyhén beestek és szeme alatt sötétek voltak a karikák. Megsimogattam a szeplőtől tarkított orcáját, amitől egy apró könnycsepp csordult ki a szeméből.
-Hiányozmi fogsz-suttogtam-ha nem érnék haza-kezdtem, de félbeszakított.
-Haza fogsz érni, én tudom. A palotában mindenki vigyázni fog rád-mosolygott.
-De én egyedül is tudok magamra vigyázni-itt kicsit felnevetett.
-Olyan makacs vagy-mosolygott-olyan vagy, mint az apád.
Apám évek óta nem élt, fiatal korában fegyverkovács volt, még mindig az ő fegyvereit használom, csak sajna elkezdtek elkopni. Egyszer viszont, amikor én még nagyon fiatal voltam, szükség volt rá katonaként és megszerette a katonáskodást. Rá néhány évre egy csatában viszont életét veszítette. Így anyával ketten maradtunk, megpróbált lebeszélni a harcolásról, de hajthatatlan voltam. Nem akarom, hogy más is elveszítse a szeretteit bármikor. Ezért igyekszek mindenkit kimenteni a csatákból és emiatt fogadott fel a királyi család saját harcosának, majd egy idő után egyre feljebb másztam a ranglétrán és végül Odin vezetővé tett. Amióta véget értek a harcok, azóta viszont nem sok dolgom akadt, leginkább segíteni anyámnak a ház körül, etetni a lovakat, esetleg néha ifjú katonákat segíteni kiképezni, de a napjaim nagy része még így is könyvek olvasásával és egyszerű varázslatok gyakorlásával telt el. Sajnos nem igazán volt benne sikerem, de próbálkozni szabad. Majd Friggát megkérem, hogy segítsen nekem a varázslásban, ha persze van rám ideje.
A házunk előtt megállt egy lovaskocsi és a vezetője lepattant az üléséről és kopogott az ajtón. Anyám kinyitotta az ajtót, én pedig követtem őt.
-Liennát keresem-mondta a rekedt hangú magas, páncélba bújtatott férfi, mire én előléptem, ő pedig biccentett-a királyné minden számára szükséges dolgot beszerzett a palotába, semmit sem kell hoznia magával.
-Elsőnek, tegezz-bólintott-másodszor, hogy hívnak?
-Emil vagyok-mondta, én pedig a kezemet nyújtottam, amit bizonytalanul megrázott.
-Viszont a kardomat szeretném hozni a palotába, ha ez nem gond-néztem a páncélosra.
-Természetesen hozhatja, hozhatod, ha kedved tartja-miközben beszélt, végig bólogatott.
Felszaladtam a szobámba és levettem a kardomat onnan, ahol idáig ki volt akasztva, és becsúsztattam a hüvelyébe. Még egyszer körbenéztem a szobámban és az ezüstszínű köpenyemet felkaptam magamra és teljes díszpáncélban megindultunk az újdonsült otthonom felé.
-Szóval Emil, nem tudod mi lesz a feladatom a palotában?-Kérdeztem a férfit.
-Őszintén, fogalmam sincs-állt meg egy pillanatra a beszédjében-igazából a királynő egy szolgálón keresztül kért meg engem, hogy vigyem el kegyedet. Mondjuk a szolgáló nagyon mosolygott, amit nem tudtam mire vélni.
-Érdekes-mondtam magam mellé-mellesleg, nem ismerlek valahonnan?
-Még régen tanított, akarom mondani, tanítottál, amikor még katonának akartak adni a szüleim, de utána a király meglátta, hogy állítása szerint milyen jól bánok a lovakkal, így inkább lovászfiú lettem, majd utána én kaptam meg azt a megtisztelő feladatot, hogy a királyi hintót vezessem. Általában a királynővel utazok.
-Csak nem tudom miért én kellettem neki-suttogtam magam elé, de az előttem ülő is meghallotta.
-Kegyed igencsak különleges teremtmény, te vezetted ki a seregünket győztesként annyi csatából-mesélte nagy büszkeséggel, de én csak lehajtottam a fejem és megsimogattam az ölemben lévő kardot.
Csak akkor vettem észre, hogy megérkeztünk a palotához, amikor a kocsi megállt és Thor odarohant hozzám.
-Annyira örülök, hogy itt vagy cimborám-köszöntött a szőke köpenyes-annyi minden történt az alatt a néhány hét alatt, amíg nem voltál itt, el sem fogod hinni-közben nemes egyszerűséggel kikapott a kocsiból, mint egy rongybabát és magához ölelt.
-Na jól van nagyfiú, tegyél le, mert nem igazán kényelmes, ahogy próbálod belőlem kipréselni a belső szerveimet-mosolyogva lerakott a földre, majd a karomnál fogva elkezdett húzni maga után a várba.
Végig apró semmiségekről beszélt nekem, míg be nem fordultunk az egyik rendkívül hosszú folyosóra.
-Szóval ez az én szobám-mutatott egy ajtóra-az pedig a tiéd-mutatta a folyosó végén lévőt. Hiába csak néhány szoba választotta el a mieinket, hatalmasnak tűnt a távolság. A hosszú út mellett végig ablakok sorakoztak, amin beszűrődött a meleg napfény-szóval ez a szobád-ütötte meg az ajtót-a mellette lévő pedig Lokié, de vigyázz, mostanában elég morcos-nevetett fel, majd elkomorodott az arca-de azért vigyázz vele.
-Miért vigyázzak vele? Eddig is alig találkoztunk, szerintem ezek után sem fogunk sokat összefutni, habár egymás mellettiek a szobáink-néztem a kékszeműre, ugyanolyan a szeme, mint az édesanyjának.
-Várj, te nem tudod?-Kérdezte kikerekedett szemekkel.
-Mit nem tudok?-Néztem rá értetlenül
-Jobb lenne, ha ezt nem itt beszélnénk meg-mondta és belökött a szobámba.
-Szóval mi is van? Minek kellek én ide?-Fontam keresztbe a karom.
-Hát nem tudom, hogy mondjam el, de...