Reggel madárcsicsergésre ébredtem, Loki mellkasán feküdve. Az ablakon beszűrődött a reggeli fény, a függönyön át az apró szobába, ami tele volt rakva könyvekkel. Néztem az apró porszemeket, amik csillogva szálltak a levegőben. Mintha apró aranyszemcsék repkedtek volna körülöttünk, mint a szentjánosbogarak a mezőn éjjelente.
A férfi alattam mélyen aludt. Halk, de ütemes szívverése számomra altatóként hatott a szuszogásával együtt. Felkeltem, de csak annyira, hogy az arcára tudjak nézni. Bőrét egy csíkban keresztbe megvilágította a napsugár. Így ebben a fényben olyan volt, mint egy gyönyörűen kifaragott márványszobor. Halványrózsaszín ajka enyhén elnyílt alvás közben. Orcája pedig még enyhén vörös volt a tegnapi leégése miatt. Hollófekete haja szétterült a párnán, pontosan úgy, mint ahogy a szempillája súrolta a bőrét. Lassan, nagyokat pislogva nyitotta ki a szemét és gyermetegen nézett rám. Mint aki hirtelen nem tudja, hogy hol van, de biztonságban érzi így is magát.
-Még mindig rettentően rosszul rejted el a bámulásomat-kúszott az ajkára egy halvány mosoly-de kezdem megszokni.
-Nem bámultalak-hazudtam, de mindketten tudtuk, hogy igaza van. Mindent tudóan felhúzta a szemöldökét, én pedig inkább felültem, kiszálltam az ágyból és az ablakhoz sétáltam. Éreztem, ahogy követett a tekintetével, de igyekeztem nem mutatni azt, hogy zavarban vagyok mellette. A homlokomat a hideg üvegnek döntöttem és nagyot sóhajtottam. Lehunytam a szemem és engedtem, hogy a lelkem magába szívja a napfényt. Egy ideig meg sem szólaltunk. Engem lekötött a fény, Lokit pedig valószínűleg az, hogy engem nézzen. Észre sem vettem, ahogy a férfi kikelt az ágyból és mögém sétált. Egyik kezét óvatosan a derekamra vezette, majd megtörte a hosszú csendet.
-Szabad?-Éreztem, ahogy szépen lassan karol át hátulról várva, hogy engedem-e neki, hogy folytassa. Válaszul csak bólintottam, mire ő szorosan magához húzott és átkarolt.
Soha nem kérdezte meg bármiről, hogy szabad-e. Mindig csak megtette azt amit akart. Hiszen számára eddig nem kellett semmilyen engedély senkitől, főleg tőlem nem.
Loki mellkasa a hátamnak simult, ujjai belemélyedtek a derekamba, mintha sosem akarna elengedni. Egyik kezét elemelte a derekamtól és a kontyomat kibontotta, majd újra ölelt. Arcát a hajamba fúrta és éreztem, ahogy mélyebbet lélegzik a szokásosnál, mire csak halkan kuncogtam.
-Sokkal szebb vagy kibontott hajjal-dúdolta, miközben az arca még mindig ugyanott volt-nem tűnsz olyan szigorúnak, mint általában-halkan felnevetett.
-Szigorúnak nézek ki?-Fordultam felé és összehúztam a szemöldökömet.
-Nem, persze, hogy nem vagy az-mondta, de közben megismételte a mozdulatomat. Tényleg vaskalaposnak nézett ki, szóval lehet ebben igaza volt. Kicsit kuncogtam-na ezt már szeretem!-Szorított magához.
-Megfulladok-csapkodtam a vállát, mert olyan erősen húzott magához.
-Dehogy fulladsz meg-nevetett, de gyengített a szorításán. Mélyen néztem a szemében, ahol szomorú boldogság csillogott, amit nem tudtam hova tenni.
-Baj van?-Simogattam meg az arcát, mire lehunyta a szemét és beledöntötte az arcát a tenyerembe.
-Minden a legnagyobb rendben.-Suttogta.-Boldog vagyok.
-Ez nem a boldog Loki-öleltem magamhoz.
-Senki sem tudja, milyen a boldog Loki.
-Én tudom-suttogtam a fülébe.
-Jó lenne, ha néha megmutatnád nekem is-nevetett fel kínosan.
-Kérésed számomra parancs-tisztelegtem neki és elkezdtem húzni őt az apró házon keresztül, egészen az ajtóig. Pizsomában húztam őt előre a messzeségbe. Nem tudtam hova, csak mentem előre mezitláb az erdőben, míg nem találtam bármi olyat, ami boldoggá tenné.
-Te megőrültél-hajolt el az ágak elől, amik engem nem értek, de a magasságkülönbség miatt őt eléggé erősen arcon csapták volna. Hirtelen megállt és nem ment onnantól sehová, hiába próbáltam teljes erőmből húzni magam után. Hirtelen hangosan felnevetett, de úgy, hogy az egész erdő beleremegett. Visszarántott egészen magáig.
-Nem lehetsz szomorú egész életedben. Lehet, hogy temérdek évünk van hátra, de egyszer úgy is a Valhallában végezzük mind. Hol az a Loki, aki lépten-nyomon leszúrt bárkit és aki annyiszor megviccelt mindenkit? Aki miatt az élet nem volt unalmas Asgardban?
-Tudod, egyszer annak a gyereknek is fel kellett nőnie-nézte a földet.
-Nem kell felnőnie. Te vagy az a gyerek-mutattam a mellkasára-téged így szeret Frigga és Thor és én és mindenki Asgardban. Tudod, ha te ezer éven keresztül mindig mindent megtettél azért, hogy mindenkinek keresztbe tegyél vagy esetleg hamis levelet hoztál a jégóriásoktól, hogy hadat üzentek nekünk vagy egy sárkányt idéztél meg a palota fölé.-Elmosolyodott az emlékek hallatán.-Tudod, az a Loki sokkal szimpatikusabb számomra, mint az, aki szomorú, mert ő élvezte, amit csinált.
-Sokszor nem akarok a következményekre gondolni, mert nem akarom, hogy bekövetkezzenek-mondta halkan.
-Akkor megoldjuk, mint eddig minden mást is-mosolyogtam rá.
-Ígéred?-Nézett kérlelően a szemembe, én pedig bólintottam.-Mondd ki.
-Ígérem.
Loki ebben a pillanatban felkapott engem és futva elindult valamerre az erdőben, majd egy idő múlva megállt egy sziklánál, ami alatt hömpölygött a víz.
-Bízol bennem?-Nézett mosolyogva a szemembe, miközben letett a földre.-Mutatni akarok valamit.
-Bízok benned-mondtam halkan. Nem hazudtam. Hiába ismertem őt alig, mégis az életemet rábíztam volna.
-Akkor háromra ugrunk-fordított a szikla felé és összedörzsölte a kezét, majd óvatosan végighúzta az ujjait a hátamon. Éreztem, ahogy a bőrömön a szikrák végig futnak. Lenéztem a mélybe. Ha leugrok, szinte biztos, hogy meghalok. Hacsak Loki nem forgat valamit a fejében.
-Egy-tartott egy kis szünetet, miközben megfogta a kezem és a szikla székéhez húzott-kettő-a hármat nem várta meg, lelökött a szikláról, én pedig zuhantam a mélybe.
Ha ezt túlélem, biztos megöllek Loki.