A szememet kinyitva az első dolog Loki volt a sarokban álló széken ülve, az egyik könyvet olvasva. Fel sem pillantott rám, csak a lapoknak szentelte a figyelmét. Egy darabig figyeltem őt, ahogy ráncolja a homlokát, majd láttam, ahogy becsukja a szemét.
-Még mindig könnyen észrevehetően bámulod az embert-nézett rám félig nyitott szemmel, mire én az ablakot kezdtem el bámulni-nem zavar, csak furcsa-mondta halkan-nem akartalak felébreszteni.
-Mióta vagy ébren?-Néztem végig a friss ruháján.
-Egy ideje.
-Nem aludtál jól?-Kérdeztem a szeme alatti sötét karikák miatt.
-Nem tudtam visszaaludni-rakta le a könyvet a fotel melletti asztalra.
-De itt maradtál.
-Nem akartam illetlen lenni és köszönés nélkül távozni-állt fel-mellesleg, elég gyatra a könyvszelekciód.-Nyújtott felém egy könyvet, amit elvettem tőle.-Hallottam, hogy varázsolni akarsz tanulni, szóval gondoltam, hogy ez segíthet-intett a kezével és behúzta a sötétítő függönyömet-viszont neked is jót tenne egy kis extra alvás-lépett az ajtómhoz.
-Loki-nyúltam felé, mintha a szoba másik feléből meg tudtam volna érinteni. A férfi mozdulatlanul várta, hogy mit mondok-segítesz nekem a mágiában?
-Ha ez minden kívánságod, örömmel teljesítem-lépett ki az ajtón, én pedig gondolkodás nélkül az ablak felé rohantam, széthúztam a függönyöket és olvasni kezdtem a különös keménykötésű könyvet. Lapjai gyöngybetűvel voltak írva, a fedőlapon pedig sem szerző, sem cím nem szerepelt.
Egy idő után rájöttem, hogy ezt Loki írta kiskorától kezdve, hogy melyik varázslatnál mire gondol. Egy idő után az érzelmek, amiket leírt, egyre komplexebbek lettek és nem is hittem volna, hogy bárki képes ilyeneket érezni. Ahogy egyre több lap volt a hátam mögött, úgy fedte fel magát az igazi éne előttem. Szomorú és magányos. Azért tart ekkora távolságot, mert nem képes már ennél több érzést magában tartani. Szinte éreztem, ahogy előttem áll, minden titkát elmondva nekem. Mintha az egész énjét levetkőzte volna előttem és nem maradt volna más előttem, csak az a fiú, aki rettenetesen féltékeny volt a bátyjára és elképesztő módon szerette az anyját. Akit mintha az apja nem szeretett volna fiaként. Akit egész életében arra neveltek, hogy a sötétben maradjon és fogja be a száját, mert egy nap majd megmenti Asgard népét. Néha egy-egy lap ki volt tépve, másokon a tinta el volt mosódva. Néha az oldalakon csak értelmetlen szavak álltak egymás után, amik a kiolvashatatlanság határáig deformálódtak el. Az utolsó néhány oldalon az írás egyre kuszább lett. Az utána lévő oldalak mind vagy üresek voltak, vagy ki voltak tépve.
Felálltam a székből, a könyvet elrejtettem az egyik fiókban, átöltöztem és kisétáltam a szobámból. A lábam automatikusan lépkedett az ajtóig, de ott megakadtam. Mi van akkor, ha látni sem akar? Miért ne akarna látni? Biztos nem azért adta nekem oda a könyvet, hogy sajnáljam, de akkor is sajnálom őt. Kopogtam a hatalmas ajtón.
-Szabad-hallottam a rekedt hangot és benyitottam hozzá.-Elolvastad, igaz?-Fordult meg és dőlt az ablaknak. Bólintottam. Lassan léptem oda hozzá és egy lépésnyire tőle megálltam. Az élénkzöld szemek most fakók voltak, haja kócos, ruhája gyűrött.
-Valami baj van, igaz?-Kérdeztem, mire ő a plafont kezdte el bámulni.
-Ez annál komplikáltabb-mondta-egy halom bajom van, amivel muszáj foglalkoznom, de nem akarok túlesni rajta. Őszintén-intett a kezével, amitől becsukódott az ajtó-megállítanám itt az időt, ha lehetne. Sajnos ahoz az én erőm kevés. Egyre több felelősségem van és olyan dolgokra vagyok hivatott, amiket nem akarok megtenni, mert fájnának nekem, de ugyanakkor meg akarom tenni-sóhajtott.-Sajnos mindennek következményei vannak.
Néhány centire tőle megálltam és meg akartam őt érinteni. Magamba akartam szívni minden fájdalmát, mert a szívem megszakadt tőle. Lassan öleltem át őt, mire éreztem, ahogy ő egy pillanatra megdermed, majd óvatosan a derekamnál fogva húz magához. Arcát a hajamba fúrta és éreztem, ahogy egyre erősebben szorít magához, egyszer egyszer remegve levegőt véve. Sírt.
A hátát simogatva hagytam, hogy kisírja magát, miközben éreztem, ahogy a szívverése lassan rendeződik. Lassan az ágyhoz húztam és leültettem őt rá. Mellé akartam ülni, de ő az ölébe húzott. A nyakamba fúrta a fejét és engem ringatva nyugtatta meg magát.
-Apám nem fog felkelni-suttogta, én pedig simogattam őt tovább.
-Minden rendben lesz-emeltem fel a fejét és adtam apró csókot a homlokára.
-Ha lehetne mindent vissza csinálnék, meg sem kellett volna születnem-ütötte meg az ágyat.
-Szerintem jó, hogy megszülettél. Nélküled nagyon unalmas lenne az életem-nevettem fel halkan-szerintem hatalmasat veszítene mindenki, ha te nem lennél-simogattam az arcát.
-Mesélsz nekem valamit?-Kérdezte gyerek hangon.
-Hát-gondolkodtam. Igazából úgy érzem, hogy az egész életem csak most kezdődőtt-igazából nem tudok mit, amit te ne tudnál. Kiskoromban rengeteget voltam itt, szóval néhány dolgot biztos tudsz. Kicsiként azt hittem, hogy apám minden csata után nyertesként fog hazajönni. Egyszer viszont nem jött haza. Helyette egy másik katona jött a kardjával, hogy nagyon sajnálja a dolgokat. Anya azóta minden este sír. Én pedig eldöntöttem, hogy annyi embert mentek meg, ahányat tudok.
-Hiányzik?
-Nagyon-sóhajtottam-jó érzés volt valakit ölelni-mert anyám-hajtottam le a fejemet-anyám apámat sokkal jobban szerette, mint engem. Egy darabig ki sem mozdult a szobájából, engem meg nem engedett be maga mellé. Persze azóta nem ilyen a kapcsolatunk, de nem ugyanaz a bizalom-Loki némán bólógatott.-Nem akarok erről beszélni.
Felálltam az öléből és kézen fogva felhúztam magamhoz.
-Megmutatod a kedvenc helyed?-Kérdeztem, mire ő enyhén elpirulva lesütötte a szemét.
-Tegnap este már láttad.
-Az a kis rét?
-Igen.-Kihúztam őt a szobájából és egyenesen a rét felé vettem az irányt. Ott megálltam és gyönyörködve láttam, hogy az egész réten virágok százai nyílnak, fák pedig mézédes gyümölcsökkel vannak tele roskadásig. Elengedtem Lokit és a napnyugtai fényekben sétáltam a rét közepére, ahol megpördülve néztem körül. Az orrom megtelt a boldogság illatával.
-Ezt te csináltad?-Kérdeztem, miközben a lábam alatt elterülő ezer meg ezer apró virágot néztem.
-Valószínűleg igen-mondta egy fának dőlve, majd szépen lassan elém sétált. Centikre tőlem megállt, majd egy apró mosoly megjelent a szája sarkában-mutatok valamit-ült le a fűbe és követtem a példáját. Lágyan a kezébe vette a kezemet, majd hirtelen megéreztem a tenyeremben egy pitypang szárát, majd magát a sárga virágot is, ami szinte rögtön fehérré is változott-kívánj valamit-mondta, én pedig nem tudtam mást kívánni csak azt, hogy Loki boldog legyen, mert csak arra volt szükségem a boldogsághoz. Elfújtam az apró magokat és egy darabig még néztem, ahogy az apró pihék szállnak a szélben.