Február 16.

Hiányod egyre jobban bánt. Miért voltam veled ilyen? Miért?
Nem lett volna szabad miattam ezt tenned...Én annyira sajnálom. Annyira szeretlek.
Bárcsak itt lennél velem.

Február 2.

A legutolsó vitánk óta egyáltalán nem beszéltünk. Kerültél engem, ignoráltál. Próbáltál eltávolodni tőlem.

A dormra az éj sötét leple is lehullott már, mikor a nyugodt, néma csendet  megtörhettem a szobámban, saját könnyeimmel, szipogásommal. Nem értettem mi van velem. Fontosnak tartottalak, de egyszerűen nem birtam elképzelni, hogy valaha is szerethetlek jobban, mint egy barátot. Egy dolgot tudtam csak abban a pillanatban: Hogy hiányzol.
Hiányzott a hangod, a nevetésed, az a fergeteges humorod...

Csak gondolkodtam, próbáltam nem magamat okolni. Minden hiába volt, a szívem érezte, hogy az én hibám a kettőnk közti távolság. Nagyon féltem, hogy örökre megutáltál.

Könnyeim letöröltem, felvettem papucsom és elindultam a szobád felé. Ahogy közeledtem, zokogásod hangja csapta meg fülem. Ezer másik között is felismertem volna.
Berontottam. Nem várt látvány fogadott. Az ágyon ültél, kezedben egy olló. Karodról a vér csepegett, arcodról bánatcseppek. Lefagytam, nem tudtam, mit kéne cselekednem. Rámszóltál, hogy hagyjalak békén. Próbáltál elküldeni. Erőt vettem magamon és határozott lépésekkel közelítettem feléd. A kezedből szinte kitéptem az ollót, eldobtam a szoba másik végére, majd szoros ölelésbe vontalak. Egy rövid ideig még tiltakoztál, de hamar megadtad magad. Sírva bújtál hozzám, számtalan módon fogalmaztad meg, mi mindent okozott lelkedben a hiányom.

Azon az estén már nem engedtelek el. Álomba ringattalak, majd karjaimban tartva téged aludtam el.

Bạn đang đọc truyện trên: AzTruyen.Top