- Mint töprengsz?
Elmélyülten álltam az ablaknál és nem is vettem észre, hogy Taylor mellettem van.

- Semmin - adtam a tudtára, majd hátrább léptem, de megragadta a karom.

- Előlem menekülni óriási hiba! Szánalmas vagy... Ne aggódj, nekem nem kellesz, de Ethannek igen.

- Miért utálsz ennyire? Nem tettem ellened semmit.

- Már attól is ki ráz a hideg, ha megszólalsz.
Elengedett, majd odament a többiekhez.

Leila örült ennek az egésznek mit sem sejtve, hogy valójában minket akarnak tönkretenni, nem pedig bulizni.

- Te bolond vagy ha azt hiszed ezek jót akarnak nekünk!

- Jaj, te vészjósló! - nevetve a vállamra tette a kezét. - érezd már jól magad egyszer legalább.

- Még mindig nem érted?
Nem tudtam befejezni a mondatot, mert csengettek az ajtón.

Taylor meglepetten nézett a fiúkra, aztán rám. Újra szólt a csengő, így Taylor kénytelen volt ajtót nyitni.
- Engem elfelejtettél meghívni, drágám!

Sosem hittem volna, hogy ennek a nőnek a hangja megnyugtató lesz nekem, de amikor belépett az ajtón, egyszerre minden félelem elhagyott.

- Azt hitted nem tudom meg, hogy bulizni készülsz? Hogy gondoltad?

Tíz perces vita után egymást felfalva táncoltak.

- Menjünk!
Leila nem akart mozdulni és egyáltalán nem érdekelte, hogy a fiúk szórakozni akartak velünk.

- Hogy lehetsz ilyen?
Felém fordult és úgy nézett rám, mintha minden az èn hibám lenne!

Örülnie kellene, hogy megúsztuk és a fiúk nem bántottak minket. Ki tudja mi lett volna ha Nataly nem jön...

***

Késő este, miután mindenki kidőlt a sok piától,
Elindultam a közeli parkba, ahol összefutottam Leilával és Damiannal.

- Na, hogy telt a buli?

- Totálkárosra itták magukat!

- Igazad volt, ne haragudj! - lesütotte a fejét majd átölelt.- Tudom, hogy néha makacs vagyok.

- Néha? - felnevettem hisz ő mindig makacs.

- Nem eszünk valamit? - Eddig szótlanul álló Damian végre kérdezett valamit. - Éhes vagyok! - jelentette ki unottan.

Egy a parkhoz nem messzire lévő étterembe mentünk, ahol nem voltak sokan, így csendes volt a hely és mi is néma csendben ültünk és bámultuk egymást.
Nehéz úgy beszélgetni, ha keresni kell a megfelelő témát, és bevallom őszintén, nem vagyok a szavak embere.
Miután Damian pizzát rendelt, Leila kiment a mosdóba én pedig egyedül maradtam ezzel a fiúval, aki olyan idétlenül nézett rám, hogy szívem szerint kirohantam volna onnan!

- És mi újság?

Ez most komoly?

- Ő... Minden oké... Veled? Inkább maradtunk volna csendben.

- Jó minden! Készülök a holnapi matek dolgozatra. - bólogatott hevesen. - Neked hogy megy a matek?

Jaj ne... Ugye nem azt akarja kérdezni, hogy nem-e megyek át hozzá tanulni? Frászt kapok!

- Nem szeretem a matekot... - megráztam a fejem és gyorsan haraptam egyet a pizzából. Persze nem mondtam igazat, nagyon is szerettem a matekot.

- Óh, ez esetben segítek!

- Öm... Épp annyit tudok hogy egy kettes azért meglegyen, de köszi!
Eléggé kínosan éreztem magam, olyan furcsa érzésem támadt amikor a szemébe néztem.

Megnyugodtam, amikor Leila visszajött.
Nemsokára megérkezett Taylor, aki egyenesen hozzánk sietett.

- Gyere velem! - rácsapott az asztalra, mindenki felénk fordult.

- Mi történt?

- Majd elmondom, most állj fel nyomás!

Pár méterrel arrébb végre elengedet és olyan szemekkel nézett rám, mint a ki éppen azt tervezgeti, hogy hogyan tegyen el láb alól úgy, hogy az ne tűnjön fel senkinek.

- Mond meg, de őszintén miért kell neked mindenbe bele ütni az orrodat? Képes voltál felhívni apámat, és leadni hogy buliztunk az éjjel.

- Nem is beszéltem az apáddal, még anyámat sem hívtam.

- Lépj ki az életemből! Megértetted?

Nem értettem, hogy ki áll emögött, de valakinek nagyon az útjában állok. Miután elmondta amit akart, bement a közeli bárba ahol valószínűleg le issza magát, aztán újra megkeres és folytatja majd a fenyegetést.

Miután hazaértem hamar hívtam Leilát, mert a ma estét nem akartam itthon tölteni.

- Szia

- Szia Jess, merre jártál? Mondta Damien hogy Taylor elvitt valahová, és hogy nagyon dühös volt.

- Igen, majd elmondom, de lenne egy kérésem: nálad aludhatok ma este? Persze, ha nem gond a szüleidnek.

- Ne hülyéskedj! Miért lenne baj? Amúgyis a szüleim elmentek itthonról, és csak holnap jönnek haza. Uh, már alig várom hogy együtt filmezzünk.

- Jól van, akkor megyek.

Miután letettem a telefont magamhoz vettem egy pizsamát, és átmentem Leilához, aki már kint várt az ajtóban.

- Jó a pizsamád - kacsintottam és alapos végig néztem rajta, hisz az unikornis póni kiköpött mása.

- Nem vagy éhes?

- De, az vagyok! -Olyan nyugtalan vagyok.

- Nem értem mit akar tőled Taylor, de azt tudom, hogy Nataly féltékeny rád! - tette hozzá Leila.

- Mi van? Persze...

- Nem hiszed? Szerinted ki csinálja a fotókat Taylorról, és küldi el az apjának? Nem tudom bizonyítani, de tuti hogy ő áll minden mögött.

- De mi oka féltékenynek lenni? Hiszen Taylor utál engem!

- De akkor is ... Most gondolj bele, hogy egyházban vagytok és igazából bármi megtörténhet!

- Nem történne semmi! - Kicsit feszülten éreztem magam, és folyton azon járt a fejem, hogy Taylor mikor toppan be. Na de mégis miért jönne? Leila teljesen összezavart!

- Azt mondod nem lenne semmi köztetek, de Nataly ezt nem így látja... Szerintem.

- Lehet, hogy igazad van a fotókkal kapcsolatban és ő áll a háttérben. De ez egy nagyon aljas módszer!

- És azért tette, hogy Taylor megutáljon. Hát bejött neki, az tuti!

- Igen!

Annyi minden járt ezzel kapcsolatban a fejemben, hogy zavarodottan leültem és elmélyülten néztem ki a fejemből.

- Szia! Itt maradsz éjszakára?

- Szia Damian! Igen, maradok ha nem gond.

- Miért lenne gond? Legalább most jobban megismerjük egymást!

Felnéztem rá, aztán Leilára, aki vigyorgott. Kezdtem azt hinni, hogy Leila össze akar hozni minket! Lehet jobb lett volna ha nem jövök.

Hangos dorömbölès hallatszott, Damien hamar az ajtóhoz sietett, de amikor kinyitotta, feszülten arrébb állt, majd rám nézett. Értetlenül álltam ott, amíg Taylor be nem toppant!

- Ez meg mit keres itt? - dühösen elém áll Leila.

- Miért jöttél? - feszülten szólalt fel Damien.

- Vagy inkább kiért jöttem? Még egy kérdést sem tudsz feltenni? - nevetve végig nézett rajta, mintha Damien egy jelentéktelen kis senki lenne.

- Gyere!

- De én itt alszom! - jelentettem ki Kicsit hangosan, de a szívem a torkomban dobogott.

Hirtelen furcsa érzésem támadt, amit nem tudtam hová tenni magamban.

- Ne viccelődj! Nem érek rá!

Megindult felém, aztán megfogta a kezem és kivezetett onnan.

- Engedj el Taylor! Engedj el... Nem akarok haza menni!

Hiába kérleltem, nem engedett el, egyre jobban szorított.

- Nem alhatsz itt! - parancsolt rám erőteljesen.

- De miért nem? Leila a barátnőm!

Próbáltam kiszabadulni a kezéből de csak rosszabb lett a helyzet, mert jobban szorított.

- Ez fáj! Taylor engedj már el, kérlek!

- Ha nem beszèlnèl ennyit, már rég elengedtelek volna. Nem értem, hogy van ennyi eszed, hogy Damiennel egy házban maradj, ráadásul este. Vagy van valami köztetek?

- Nincs semmi köztünk, de ha lenne... - Nem engedte befejezni a mondatot, dühösen magához húzott.

- Nem akarom hallani! Hallgass! Soha többé nem akarlak a közelében látni, megértetted?

Nagyon furán viselkedett, a szemei zavarosak voltak és remegett.

- Jól vagy?

Nem mondott semmit csak újra megfogta a kezem és bevonszolt a házba.

- Meddig csinálod még ezt? - Mark azonnal letámadta.

- Hagyj békén! Semmi közöd hozzá! - vágta oda dühösen.

Közben anyám gyilkos pillantásaival találkoztam, és nem értettem, hogy most miattam vitatkoznak, vagy valami más van a dologban?!

- Ha nem hagyod abba ezt az életmódot... - nem tudta befejezni, mert Taylor egyenest az arcába állt.

- Akkor? Mi lesz akkor? Na, halljam! Óh, akkor elvonóra küldesz? A saját fiad mellett sosem tudtál kiállni bezzeg, másokat megóvsz mèg az esőtől is.

Anyával egymásra néztünk, és értettük hogy ez rólunk szólt. Nem tudom, hogy miért ilyen romlott a kapcsolatuk, de Marknak igaza van abban, hogy Taylornak abba kellene hagynia.

A vita ezzel lezárult, mindenki a szobájába sietett. Biztos vagyok abban, hogy Taylor az ital - vagy valami más - hatására viselkedett így velem, de ezt nem akarom!

Üzenetem érkezett egy nagyon jó barátomtól, akivel fél éve irúnk úgy, hogy sosem láttuk egymást, még csak egy fotón sem. Még egymás nevét sem tudjuk.
Megbeszéltük, hogy ha össze sodor minket az élet, akkor találkozunk. Nem hiszek a vèletlenekben, szerintem az életben minden okkal történik!
És szuper, hogy ő is így gondolja.

Anya szólt, hogy menjek vacsorázni, bár nem volt kedvem Taylorral szembenézni, de az igazat megvalva nem akartam megsèrteni Markot.

- Finom - megdicsèrtem anya spagetijèt, ami annyira finom volt, hogy repeztám belőle. Tényleg nagyon éhes voltam.

- Megittad a gyógyszered? - aggódni kezdett anya. Mindig ezt teszi, pedig tudom hogy mikor kell meginni. Este nyolckor, aztán reggel nyolckor.

Évek óta gyógyszert szedek, mert súlyos szívbeteg vagyok. Ha nem iszom meg a gyógyszert, akkor le is állhat a szívem.

Megszólalt a telefonom, az ismeretlen barát küldött egy vicces giffet, amin röhögni kezdtem. Mindenki rám nézett, de én alig bírtam visszafogni magam. Aztán újra küldött egyet.
Gyorsan kerestem én is, aztán elküldtem.

Felnéztem a telefonom képernyőjèről Taylorra, akinek pont akkor szólalt meg a mobilja, amikor küldtem a giffet az ismeretlen barátnak. Először nem vettem annyira figyelembe, de amikor folyton megszólalt, úgy éreztem ő lehet az... Vagy mégsem?

Le tette a telefonját az asztalra és kiment a mosdóba.
Kihasználtam az alkalmat, és oda siettem.

- Minden rendben? - Mark mosolyogva rám nézett, majd anyára.

- Persze, csak narancslé kell.

Lelöktem a villát, így az asztal alól gyorsan küldtem újra egy giffet, majd a villával a kezemben fellálltam. A telefonja képernyőjèn ott volt a giff és a nevem kezdő betűje: "I"

- Keresel valamit?

Úgy megijedtem, hogy a villa kirepült a kezemből egyenest Taylor lábára.
Össze húzta szemeit, aztán a telefonjára nézett, majd rám!