Hoseok olyan gyors iramot diktált a visszafele vezető úton, hogy Jong érzése szerint a férfi meleg kezét szorongatva többet repült, mint futott. A lábainak esélye sem volt földet érni, emiatt pedig olyan erővel kapaszkodott az előtte futó karjába, hogy elfagyott ujjaiban ismét érzékelni kezdte a pezsegve meginduló véráramlást. Jong tompa fájdalmat érzett, miközben szakadt, véres kesztyűit igyekezett darabos mozdulatokkal lehámozni magáról.

- Maradj itt és ne mozdulj! Megértetted?

Jong megszeppenve bólintott az elhangzott utasításra. Magában igazat adott a férfinak. Megérdemelte a szigorú hangot, de enyhén nevetségesnek érezte. Fölösleges volt a papnak bármit is megígértetni vele. Ugyan hová is mehetne innen?

Az óvóhelyet, mostanra valószínűleg már tényleg lezárták.

Jong nem értette, hogy Hoseok honnan tudta mindig, mi a helyes megoldás. Zavarta, hogy ő nem tudott ilyen lenni. Miközben a málló vakolatú falnak dőlve igyekezett összeszedni magát, a férfi már rég messze járt, hogy intézkedjen a kutyával kapcsolatban, jelezze a megérkezésüket és gyorsan újra össze is számlálja a bent tartózkodókat. A pap alig tett meg pár lépést, a tömeg máris összezárt a nyomában. A fiatal novícia hiába meresztette a szemeit, képtelen volt átlátni a rettegő, síró, kiabáló emberek sűrű csoportján. Az egész helyiségben pánikhangulat uralkodott. A levegő hamar fülledtté vált az egymás mellett tolongóktól, Jong ennek ellenére mégis igyekezett a kendőjébe burkolni az arcát. Előre fázott a gondolattól, hogy Hoseok, a férfi, akit korábban mindig csak mosolyogni látott, most valószínűleg végtelenül dühös rá, neki pedig szembe kell néznie vele, amint visszatér.

A fiatal pap volt az egyetlen, akinek időben feltűnt Jong hiánya. Elérte, hogy miatta még nyitva tartsák egy kis ideig a kapukat. A lány egy pillanatra eltűnődött, hogy vajon mivel érvelhetett az érdekében, hiszen akárhányszor tartottak próbariadót, a gyakorlatok során minden alkalommal kiemelték, hogy aki nem ér időben az óvóhelyre, az már nem fog tudni bejutni, hiszen nem kockáztathatnak egyetlen élet miatt egy egész közösséget. Azok az alkalmak azonban mind csak „próbák" voltak.

Heti egy alkalommal, rendezett sorokban megtették a föld alá vezető utat. Támogatva a betegeket és sérülteket, lehetőleg minél gyorsabban igyekeztek eljutni a fémmel vasalt ajtókig, mivel a szintidő túllépése esetén, újra végig kellett csinálni az egészet. Jong hamar hozzászokott a csoportos menetelésekhez. Nem panaszkodott. Általában egykedvűen tette a lábait egymás után. Tudta, hogy ezekkel a gyakorlatokkal felkészülnek „valamire" de valahogy mégsem gondolt bele soha igazán, hogy egyszer majd a fegyelmezettséget teljességgel levetkőzve, valódi rettegéssel a szívében fogja megtenni ugyanezt az útvonalat. Még mindig elkapta az iszony, ha a tisztáson látottakra gondolt. Az utóbbi időben a zárdába is eljutó aggasztó híresztelések ellenére Jong, valamiért sosem hitte volna, hogy a háborúval, amiről mindenki egyfolytában beszélt, egyszer majd tényleg szembe kell néznie. Nem akarta elfogadni a tényt, hogy az a harctér, ami olyan messzi tájként élt a gondolataiban, most szinte karnyújtásnyira került tőle.

A generátorok működése még akadozott, így Jong kénytelen volt a kihelyezett karbidlámpák sárga fényében szemügyre venni az óvóhelynek csúfolt helyiséget, ami látszólag nem volt más, mint egy szokásosnál nagyobb borospince. Igaz, hogy sokkal mélyebben jártak a földfelszín alatt, mint egy átlagos borospince esetében, de Jong nem volt képes szabadulni a gondolattól, hogy bármelyik pillanatban megpillanthatja az ismerős hordókat, amikben a misebor szokott pihenni egész évben. Mise. Igaz is, ma éppen vasárnap volt. Ünnep. Jong remegő térdekkel ereszkedett a poros talajra és kezdte el halkan dúdolni a legelső zsoltárt ami eszébe jutott. A dallamba kapaszkodva igyekezett megtartani a józan eszét. Egész testében remegett. Minduntalan a tisztáson látottak jutottak eszébe. Egy igazi misén szeretett volna részt venni. Az általa olyan jól ismert kápolna egyik fapadján ülve.

- Jong! – hallatszott át a tömeg moraján is Hoseok kiáltása. A tömeg szétnyílt a hang irányában. A lány azonnal észrevette a sarokban kuporgó Hoseokot, aki kétségbeesetten próbálta magához téríteni az udvarban talált fiút.

Jong azonnal felállt, miközben hagyta, hogy kendője, amibe egészen eddig olyan szorosan burkolózott, most a poros földre hulljon. Minden kiröppent az elméjéből, csakis az idegen fiú megmentése lebegett a szeme előtt. Tudta, hogy hosszú éjszakának néznek elébe. Remélte, hogy a sötét éjszaka után, miután újra megpillanthatja Isten szabad egét, mindent ugyanúgy talál majd, ahogy megszokta. Futva indult meg a terem sarka felé. Csizmája alatt csak úgy porzott a döngölt padló. Arra gondolt, hogy hamarosan minden rendben lesz.

A lelke mélyén azonban érezte, hogy már semmi sem lesz ugyanolyan, mint korábban.