A feje fájdalmasan nekiütődött a kőfalnak, ahogy ügyetlenül hátrálva igyekezett visszajutni a hasadékhoz, amin keresztül érkezett. Képtelen volt hátat fordítani a tisztásnak. Tekintetét nem tudta elszakítani a végzetes látványtól. A teste egyszerűen nem engedelmeskedett az akaratának. Kétségbeesetten kutatott agyában valami használható megoldás után, de nem jutott semmire. A látottak pedig úgy felkavarták, hogy a gyomra is háborogni kezdett, így a kilátástalan helyzetén való töprengés egyre hátrébb szorult a teendőinek a listáján. Mikor némi heves öklendezés után kihányta magából azt a kevés vizet, amit reggeli címén elfogyasztott, a tudata is tisztulásnak indult, a testével együtt. Miközben egy kis hólével kiöblögette a száját és végigdörzsölte az arcát, már képes volt gondolkodni.

Jong kemény munkával töltötte az elmúlt éveket. A betegek és sérültek között felnőve, nem egyszer látott halottat, halált, születést és számtalan tömjénfüsttől és könnyektől terhes temetést. Ennyi hullát viszont még nem látott soha egyszerre. A hóban elszórva nagyjából tizenöt fiatal férfi feküdt ülve, állva, fának támaszkodva, összegörnyedve. Volt, aki még fiatalabbnak is tűnt nála és Jong végtelenül elkeserítőnek találta tehetetlenül figyelni, ahogy az éhezéstől, szenvedéstől, fáradtságtól beesett arcokon megülnek a még mindig kitartóan szállingózó hópelyhek. Suhancok. Olyanok, akiknek nevetniük és tanulniuk kéne. Diákcsínyeket elkövetni, nem pedig a frontra vonulni, harcolni valamiért, amit nem is értenek és éhezni. Mégis, Jong csak állt ott és figyelt, mintha ő is átvette volna azt a mozdulatlanságot, amibe a tisztáson lévők süllyedtek. Mintha belefagytak volna a haláluk borzalmas pillanatába. Nem kellett közelebb mennie, hogy tudja: egyikük sem él már.

A mindegyikükön nagyjából ugyanott megtalálható vérfolt egyértelmű jel volt. Ezek a fiatal fiúk, egytől-egyig a fronton harcoló katonák körében aggasztó mértékben elterjedt öngyilkosság egy formáját választották. Rövid tőrrel. Egyszerű és gyors „megoldás". Ezt tette volna az udvarban talált idegen is, ha nem akadályozza meg. Jong eddig azt hitte puszta legenda, hogy habár bombázókat bevetnek, a kiskatonák kezébe nem kerülhet lőfegyver, sem cián tabletta, csak egy bizonyos kor felett. A csavaros logikát követve: talán egy tőrrel kevésbé követnek el öngyilkosságot, mint a másik két eszközzel? Jong nem tudta a választ. A kormány álláspontja szerint ezzel védik a fiatalokat. Jong szemében ez szomorúan nevetségesnek tűnt, a tény ismeretében, miszerint háborúba küldik őket. Most mégis itt van előtte a bizonyíték, hogy mennyire betartják a szabályokat. Bár visszagondolva ezt is csak azért vezették be, mert lázadás tört ki mikor a tizenkét éves fiúkat is elkezdték besorozni. A lány még emlékezett a síró asszonyokra a faluban, ahogy még apró, csetlő-botló fiaikat búcsúztatták a vasútállomáson. A szülők és a közvélemény megnyugtatása miatt, hivatalosan nem kerülhettek éles harci helyzetbe, de senkinek sejtelme sem volt róla mégis pontosan miért is van olyan nagyon szükség ezekre a gyerekre a kiképzőtáborokban. Erről azonban a legnagyobb egyetértésben a Déli és az Északi kormány is kitartóan hallgatott.

Jong, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy előtte kis híján meghalt a sötét hajú ismeretlen kezei által, halványan elmosolyodott a gondolatra, hogy őt legalább sikerült biztonságba helyeznie. Nem sokáig élvezhette azonban a pillanatot. A távolból meghallotta a bombázók zúgását és ugyanebben a pillanatban egy szorosan ujjaira kapcsolódó kéz vonta el a figyelmét.

- Jong! Mit csinálsz itt? Azonnal az óvóhelyre kellett volna menned! Miért nem tetted amit mondtam?

Jong nem tudott megszólalni. Megilletődötten nézett fel a dühtől szikrázó szemekbe. Hoseok nem szólt többet. Egy pillantást vetett a hullákra, majd odafüttyentett a kutyának, míg a tehetetlen Jongot a hasadék felé kezdte húzni.