Jong eddig azt gondolta, nem fél a haláltól. Tudta, hogy az élet körforgásához ez is hozzátartozik, akárcsak a születés. Ha a virágok nem hervadnának el idővel, nem fakadhatnának új rügyek sem a fákon. Mégis, a tény, hogy akár másodperceken belül elvágott torokkal haldokolhat a földön, a saját vérében fuldokolva, megbénította az érzékeit. Jong, az életrevaló, határozott lány, képtelen volt bármit is cselekedni.

Az egyértelműnek tűnő, régóta tervezgetett jövője, amit munkával és imádsággal szeretett volna eltölteni a zárdában, egy éles penge miatt veszélybe került, ennek ellenére türelmetlenül várta, hogy vajon mi fog történni. Mintha csak kívülről szemlélné az eseményeket. Különös nyugalom szállta meg.

A fém épp csak érintette a nyakát, ez mégis elég volt ahhoz, hogy keskeny vonalban felsértse az érzékeny bőrét. Jong óvatosan összébb préselte az ajkait, nehogy hangot adjon ki a hirtelen jött fájdalomra. Az ismeretlen zavaros szemei egyértelműen rámeredtek, mégis olyan érzése volt, mintha a fiú mégsem őt méregetné gyilkos tekintettel. Kivörösödött, karikás szemei különösen csillogtak, talán a sebláztól. Ez lehetett az oka, hogy időnként megremegett az, egyébként szorosan tartott, tőr a kezében. Jong hamar rájött, hogy a fiú retteg. Jobban, mint ő.

Hideg volt. A hópelyhek újra hullani kezdtek az égből. Mindkettejükre jutott a hideg áldásból. Ez kicsit felébresztette Jongot. A lány nem tudta, mennyi idő telhetett el. Nem értette, hogy a társai hol maradnak ilyenkor. Miért nem tért még vissza az ígért segítséggel Sua? Meglátták volna a történteket az ablakból és most nem mernek idejönni?
Már épp megszólalt volna, hogy elbillentse valamelyik irányba a veszélyes helyzetüket, amikor a fiú rekedtes hangon megszólalt:

- Sajnálom. Képtelen vagyok megtenni - Tekintete elködösült egy pillanatra, feje hátrabicsaklott, kezéből kihullott a fegyver.

Jong már azt hitte, elájult, de még mielőtt újra elterülhetett volna, bal kezével ügyesen megtámasztotta magát, jobbjával pedig ismét a tőr után nyúlt. Ezúttal azonban nem a lány felé irányította a pengét, hanem a saját hasát vette célba. Jong ijedten felsikoltott. Gondolkodás nélkül cselekedett. Tagjaiba végre visszatért az erő és ő egyből a fiú karjára vetette magát. A hirtelen ránehezedő súlytól a fiú keze a hóban végezte a gyilkos szerszámmal együtt, Jong pedig az idegen mellkasán pihegve találta magát. Amaz igyekezett kiszabadítani magát a novícia alól, de a lány keményen ellenállt. Fogalma sem volt, miért akarja annyira megmenteni ezt az embert, aki pár másodperccel ezelőtt kis híján meggyilkolta (ráadásul nagy valószínűséggel az északiakhoz tartozik), mégis minden erejével küzdött. Csak egy gondolat lebegett a szeme előtt: Élnie kell! Mindkettejüknek.
Egyre csak könyörgött neki, hisztérikusan ismételgetve folyamatosan ugyanazt a szót:

- Kérlek, kérlek, kérlek!

Érezte, hogy az idegen fáradni kezdett. Szorosan ölelte, hogy a másik ne tudja használni a kezeit és így ne tehessen kárt magában. A fiú már egyre kevésbé ficánkolt. Végül már egyáltalán nem mozdult, azonban Jong még nem merte elengedni. Pár percig csak némán feküdtek a hóban. A pelyhek már elkezdték belepni ernyedten heverő alakjukat. Jong végül felült és lassú mozdulatokkal nekilátott leporolni magát, majd az ájult idegent is. Dulakodás közben ugyan nem érezte, de most észrevette, hogy vér tapadt a kezeire. Szakadt kesztyűje lyukain át megfestette bőrét a rozsdaszínű folyadék. Nem tudta, hogy a sajátja vagy a fiúé, de elborzadt. A tőrt is megtalálta a hóba fúródva. Ahogy az ujjai közt tartotta a hűvös fémet, amely a saját vérével volt szennyezve, előjött belőle az összes feszültség. Ruhája aljából letépett egy csíkot és miután a hóban megtisztította a pengét, gépiesen igyekezett belegöngyölgetni a fegyvert az anyagba, nehogy újra megvágja magát vele valaki. Ezt is csizmájába rejtette, ahogy korábban a kitűzőt. Észre sem vette, mikor kezdtek el keveredni az olvadó hópelyhek az arcán lecsorgó könnyeivel, de már nem tudta visszatartani. Apró alakját fokozatosan kezdte rázni a zokogás. Mikor végzett a sírással, egy kicsit megkönnyebbült. Azt hitte, mára már túl van minden veszélyes helyzeten.

Nem is tévedhetett volna nagyobbat.

Ugyanis hamarosan kétségbeesett kiáltást hallott meg a háta mögül:

- Bombázók közelednek! Mindenki az óvóhelyre!