A szabad hétvégémet nagyrészt Londonban töltöttük el. Daniel pénteken többet volt a gyárban, hogy a következő két napon szabad legyen.

-Biztos, hogy nem fogsz unatkozni itthon? - kérdezte engem ismerve.

Hiába, hogy csak az egyik Ferraris pilóta edzője vagyok, nem tehetem be a lábam az RBR gyárba. Christiannak nem lett volna baj a jelenlétem, ismer, kedvel, de a szabály az szabály, én pedig ezt megértem.

-Biztos, feltalálom majd magam, menj nyugodtan - mosolyogtam rá Danielre, aki már az ajtóban állt egy nagy táskával a vállán. Hosszasan nézett.

-Legalább magadnak ne hazudj - csóválta a fejét kacagva.

Miután elment, intéztem pár hívást Los Angelesbe a barátnőimnek meg a cégemhez. Ez bele telt úgy másfél órába. Válaszoltam az e-mail-jeimre, párat pedig meg is írtam. 
Aztán elindítottam egy mosást és ellátogattam egy üzletbe, hogy bevásároljak a vacsorához. Daniel kedvence minden, amiben a tenger gyümölcsei vannak. Megtudom számolni egy kezemen, hogy hányszor készítettem ilyesfajta ételt, de megpróbálkozom vele.

Interneten kikerestem az üzlet közepén egy receptet a telefonomon és onnan néztem a Paella hozzávalóit, ami egy rizses étel garnéla rákkal meg kagylóval.
Elég sok időt eltöltöttem ott, de a végén csak sikerrel jártam. Sietve haza lépegettem, majd nekifogtam a főzicskélésnek.

Majdnem két órát tökéletlenkedtem. Néha csak nevetni tudtam magamon. A vége felé már azon aggódtam, nehogy Daniel hamarabb haza jöjjön, mint azt megírta üzenetben. Még talán negyed órám lehet.
Ezalatt megterítettem majd rohantam tusolni. Hajamat felkontyoltam és a tus alá álltam.
Épp akkor hallottam meg az ajtó nyitódását, amikor kiléptem törülközővel a fürdőből.

-Ez ám a fogadtatás! - szája egy nagy mosolyra húzódott, én pedig kuncogni kezdtem.
Nyirkos törülközővel magam körül öleltem meg Danielt direkt, amit egy nevetéssel díjazott.
Miközben kissé lábujjhegyre emelkedtem, megcsókolt és kezei a fenekemre csúsztak.

-Amúgy valami finomat érzek - azzal el is voltam felejtve, táskáját ledobta az előszobába, utána egyből a konyhába sietett - Úúú de jó! - csodálkozott miután felemelte az edény födelét.

-És képzeld, még ehető is - egy félmosollyal az ajtófélfának támaszkodtam keresztbe tett kézzel.

-Biztos? - szemei összehúzódtak.

-Azt a kis mérget eltekintve? Igen! Határozottan! - bólogattam, mint azok a kis díszkutyák, amiket a kocsikban szoktak elhelyezni.

-Egye fene - vállat vont és az edénnyel leült az asztalhoz.

-Tehát ilyen nyugodtan megmérgezhetnélek? - azzal nevetve a hálóba mentem és kaptam magamra valami göncöt.

Daniel ezalatt megpakolta a tányérjainkat, majd neki fogtunk enni.

-Milyen volt a mai napod? - kérdeztem az első falatot megrágva. Hű, igazán finomra sikeredett.

-Nagyszerű, ahogyan ez a vacsora is az!

-Köszi, reméltem, hogy fog ízleni, mert hanem a torkodon nyomtam volna le az egészet! - váltottam komoly és fenyegető hangra. Daniel abba hagyta a rágást és rám meredt, de kitört belőlem a nevetés - Sokat bajlódtam vele na! - védekeztem.

-Azért már mindjárt nem kell kicsi diktátorrá válni - villájával felém bökött miközben jóízűen kacagott.

Elmesélte napját a gyárban, majd én is az enyémet, örvendett, hogy feltaláltam magam és nem unatkoztam.

Szombaton és vasárnap órákat töltöttünk el Londonban. Mindkét nap felültünk a London Eye-ra, szombaton ellátogattunk a Nemzeti Képtárlatba. Mindketten elvoltunk ragadtatva az ott kiállított képek láttam. Mindig is szerettem kiállításokon lófrálni. Olyan megnyugtató és elgondolkodtató érzés volt.
Na meg ki nem hagyhattuk a Londoni Állatkertet sem, ahol Daniel fejére egy ajándékcsomag pottyant egy madár jóvoltából. Mindenki minket nézett, amint én is meg ő is halálra röhögtük magunkat. Le kellett fényképeznem a fejét, hogy mutassam meg neki, ettől még jobban vihogtunk. Végső kifáradásunk után jobbnak láttuk, ha letörülgetem nedves törlővel a haját.

Vasárnap első utunk a Greenwichi Királyi Obszervatóriumba vezetett, ahol megnézhettük a nulla fok hosszúsági kört jelző csíkot, meg a csillagvizsgálót is.
Daniel azzal szórakozott, amikor a földbe beépített csíkra állt hogy ő maga a greenwich-i délkör, szóval ne szórakozzak vele, mert körbe ér a bolygón. Válaszul félre löktem őt és átvettem a helyét diadalittasan na meg kacagva.

-Néha úgy érzem magam, mintha gyermekek lennénk - nevetett a kezemet megfogva, ahogy elhagytuk a helyet.

-Igen, én is. Ennek pedig nagyon örülök, hiszen ez azt jelenti, hogy jól érezzük magunkat egymás társaságában - mosolyogtam rá megállva. Daniellel szembe fordultam, karjaimat pedig a dereka köré fontam.

-Amúgy én semmi ilyesmi lelkizős dumára nem gondoltam - válaszolt. Nagyot néztem - Én csupán arra gondoltam, hogy néha gyermekekként viselkedünk.

Nem bírta sokáig, így elvigyorodott.

-Ahj, ne már! - kacagva vállon csaptam - Annyira...

-Mondd csak ki!

-Köcsög vagy! - kuncogtam halkan mondva.

Erre ő összeborzolta a hajamat, amire én egyenesen allergiás vagyok. Majdnem elkezdtünk verekedni, amolyan kívülről nagyon nevetségesnek tűnően, de sikerült vissza fognunk magunkat.

Ezek után végre eljutottunk egy vendéglőbe és megebédeltünk.

-Annyira nincs kedvem vissza menni a Ferrarihoz - súgtam, mintha mögöttem lenne a főnököm.

-Holnap megyek a gyárba és megkérdem Christiant, hogy valahol akadna-e üresedés. Ő is szeretné, ha velünk dolgoznál, én pedig még jobban - mosolyodott el, miközben a rendelésünket vártuk.

-Az tényleg jó lenne... csak olyan fura lenne ott hagyni őket...

-Biztos megértenék, hogy a jó képű barátoddal szeretnéd tölteni a munkaidődet is - vigyorogva kacsintott rám, én pedig nevetni kezdtem.

Késő este értünk haza, mindketten elfáradtunk, de egy közös tusolásra még maradt erőnk. Utána talán egy órát beszélgethettünk az ágyban, de én már félálomban voltam.

-Sophia... - súgta Daniel szorosabban szorítva magához - Szeretlek! - hiába, hogy nem láttam az arcát, de tudtam, hogy mosolyog, ahogyan én is, szüntelenül. Felemelkedtem és nyomtam egy csókot a szájára.

-Én is szeretlek, Daniel! - ismét elhelyezkedtem a párnámon - De ha nem haragszol, most alszom...

Válaszul egy hangos nevetést kaptam. Igazán romantikusra sikeredett ez az érzelemkinyilvánítás. 

Reggel hétkor szólalt meg a telefonom, amit félig az ágyról lelógva nyomtam ki, és úgy vissza is aludtam. Nem tudom utána hány perc telhetett el, de azon kaptam magam, hogy a földön vagyok és fáj a fejem.

-Hoppácska - vigyorgott Daniel az ágy szélén. Csak a fejét láttam, azt is fejjel lefelé - Azt hiszem én löktelek le - kacagni kezdtem, viszont én még a reggeli morcos hangulatomban voltam. Vettem egy mély levegőt, majd nagy erőt véve felkászálódtam a padlóról.

-Basszus, hány óra? - nyúltam egyből a telefonomért. Fél kilenc múlt két perccel - Lekéstem a repülőt - sóhajtottam, azzal rádőltem Danielre, aki egy nyögést hallatott.

-És miből gondolod, hogy nyugodtan vissza dőlhetsz... rám? - nyöszörgött néhány másodperc elteltével.

-Nem tudom, nincs kedveeem - tompa hangom alig volt hallható a takarótól.

-Sophia Turner! Szedd össze magad!

Nem reagáltam, ezért Daniel kimászott alólam, aztán csak annyit éreztem, hogy eltűnik alólam az ágy, én pedig fejjel lefelé lógok a levegőben és a hajam a földet sepri.

-Daniel Joseph Ricciardo - Ha már a teljes nevemet használtad - Tegyél le! - szóltam rá hangosabban. Semmi, csak a kuncogását hallottam, mire én is nevetni kezdtem - Élvezed?

-Nagyon, innen jobb a kilátás a... szép piros tangádra...

Vihogva a lábaira csaptam.

-Most, hogy említed, itt is van egy egészen jó kilátás.

-Hatvankilenc? - kérdezte sokat sejtető hangon. Újabb hangos nevetés hangzott el mindkettőnktől.

-Na tegyél le jó? Oda kell érnem Olaszországba a lehető leghamarabbi járattal! - parancsoltam rá, elég sok vér ment már a fejembe. Szerencsére többet nem kellett könyörögnöm.

Gyorsan összepakoltam, felöltöztem és mentünk is a reptérre, ahol egy gyors búcsúzkodás után eltűntem Daniel látóköréből.

-Sophia? Szia! - köszönt rám a mellettem ülő, ismerős hang. Hirtelen lefagytam.

-Jeremy... szia - nagyot nyeltem - Hát te?

Mennyi az esélye annak, hogy összefutsz az exeddel egy Olaszországba tartó repülőn, nem mellesleg pont egymás mellett ültök? Valószínűleg semmi, de nálam ez nem meglepő.