Mit mondhatnék? 

Egy agyrázkódás meg egy temetés után eléggé eltávolodtam a külvilágtól. A mindennapjaimban épp csak elrohantam Sebastiannal edzeni, aki minden egyes alkalommal megpróbált felvidítani kisebb nagyobb sikerrel. 

-Képzeld, ma ide látogat a családom. Hannah és a két lányom, még nem is találkoztál velük - újságolta Sebastian az edzésünk elején.

-Ennek örülök! Viszont Hannah...

-Nem lesz semmi vele - nyugtatott meg - Megakar ismerni téged, és nem úgy mondta, mintha ki akarna csinálni - nevetett a padra leülve.

-Nem tudom, hogy mivel intézted el, hogy ne legyen balhé a szájra puszis lesifotónkkal, de valamihez nagyon kell értened ezek szerint - mosolyodtam el.

-Igazából annyit mondtam, hogy direkt kellett ezt a képet csinálnunk, hogy nagy port kavarjon amíg az egyik csapat nyugodtan elintézhetett valamit, mert hogy nem rajtuk volt minden szem - vonta fel vállait. 

Mióta én vagyok az edzője, látom rajta, hogy szereti Hannah-t, meg a családját. De tudván azt, hogy gimnáziumos koruk óta együtt vannak, megtudom érteni azt az egy csókot, amit nem is lehet igazi csóknak nevezni. Nem lehet könnyű ilyen hosszú időt megállni valaki mellett. Viszont ha szerelmesek egymásba, úgy más.

-Csaltad meg valaha a barátnődet? - ugrott ki hirtelen a számon a kérdés - De őszintén!

-Nem, soha - mosolyodott el - Jó, oké, voltak nagyon ritkán ilyen gyenge kis csókok, de jelzem nagyon nagyon ritkán. De mással nem feküdtem le. Akármennyit ihattam egy győzelem után, az eszem a helyén volt. Akadt pedig olyan, hogy próbálkoztak nők, nem akármilyenek, de nem... - nézett rám őszintén.

-Ezért is tisztellek - simogattam meg a hátát kedvesen - Te és Daniel nem vagytok egy mindennapi gyerekek - nevettünk fel egyszerre - Több kellene belőletek - sóhajtottam fel volt barátaimra visszagondolva. 

Edzésünk alatt megismerkedtem a Rammstein zenekarral. Sebastian azt mondta tegyek be egy playlistet tőlük, mert hogy arra a stílusra sokkal keményebben oda tudja tenni magát. A banda a végén még meg is tetszett, érdekesek voltak minden esetre, még annak ellenére is, hogy egy szót sem értettem a szövegből.

A Vettel család pont az edzésünk végére ért be. Persze a két kislány nem hagyta apucit dolgozni, hiszen egyből lerohanták. Nem tudtam abba hagyni a mosolygást, annyira jó volt nézni őket.

Hannah-val jól elbeszélgettünk, meglepődtem ezen. Rendes, vicces, intelligens. 

Egy kis idő után jóbbnak láttam, ha magukra hagyom őket, így kiléptem az edzőteremből és felhívtam Danielt. Nem tudom miért őt hívtam fel, úgy éreztem vele kell beszélnem.

-Szia - köszöntem mosolyogva.

-Szia! Hogy vagy? - kérdezte izgatott hangon, ma még nem tárgyaltunk, hiszen neki is sok dolga volt a gyárban.

-Jól, kissé kifáradtam, edzettünk.

-De nem csináltál semmi megterhelőt ugye? - hangjában aggodalom volt. Mindig jól esett, mikor törődött velem.

-Nem, nyugi - elhallgattam.

-Van valami baj?

-Ni-nincs, csak... - furcsának tűnt erről beszélni - Épp itt van Sebastian barátnője és a gyerekek... hogy is mondjam, hogy ne hangzzon hülyén? - nevettem el magam zavartan - Öhm... elsőre azt éreztem, hogy megkívántam ezt az egész családias hangulatot, hogy... hogy nekem is legyen gyerekem, meg egy férfi, akire mindennap úgy nézek rá, hogy igen, jól döntöttem - csend volt - Mindegy, nem kellett volna ilyen hülyeséggel fárasszalak - egy újabb zavart kacaj hagyta el a számat. 

-Nem, dehogy! Ez egyáltalán nem hülyeség! - nyugtatott meg azonnal - Szerintem ebben a korban már sok mindenkiben ott van ez az érzés.

-Benned is? - félve kíváncsiskodtam, érdekelt a válasza.

-Igen, bennem is - éreztem, hogy még mondani akar valamit, így vártam - És ezt... és ezt veled tudnám elképzelni - bökte ki nagy nehezen. Lefagytam. Akarva akaratlanul könnyek szöktek a szemembe - Sophia, te sírsz?

Nem kellett válaszolnom, hiszen rám tört a zokogás.

-Ne, kérlek... mi a baj? 

A fenébe is, hogy egy másik országban van, annyira kellett volna most a közelsége.

-Szeretnék emlékezni ránk, de nem megy! Én annyira próbá...

-Elhiszem, Soph - meglepődtem a becézésemen, de eléggé ismerősen csengett, pedig senki nem szólított még így - Nem kell erőltetni, mert úgy nem fog menni. Az idő majd megoldja... Nem tudsz ide utazni?

Egy pillanatra felcsillantak a szemeim, hogy felhozta a témát. Lábaim egyből Mauriziohoz vezettek. Danielnek szóltam, hogy mindjárt vissza hívom és bontottam a vonalat.

-Ne haragudj a zavarásért... lenne egy nagy kérésem - szégyelltem, de muszáj volt - Kaphatnék kimenőt erre a hétre?

A főnök a naptárra nézett. Csütörtök van. 

-Három napot kibír Sebastian nélküled - mosolyodott el kedvesen. Örömömben a nyakába ugrottam és vagy ezerszer megháláltam neki.

Dobtam egy üzenetet Sebnek, hogy most azonnal megyek Angliába, hogy tudjon róla, tőlem. 

Danielt a cég tömbháza felé menet hívtam fel, ahol akkor lakunk, amikor itt vagyon a gyárnál. Fél óra alatt összepakoltam mindent, amit kellett és taxival a reptérre igyekeztem. Szerencsére nemsokára indul egy gép Londonba. Írtam Danielnek, hogy mikorra érek oda, addigra legyen ott, mert megígérte, hogy elém jön.

-Daniel! - integettem félkézzel az említettnek már messziről kiáltozva. Nevetve közeledett felém, elengedtem a bőröndömet és az ölelésébe burkolóztam. Kellemes illata átjárta szaglójáratomat és még szorosabban öleltem magamhoz.

-Hiányoztál - mondta, miután elengedtük egymást. Udvariasan megfogta a bőröndömet és kihúzta a kocsiig, ahol behelyezte a csomagtartóba. 

Amikor beültünk a kocsiba, Daniel a hátsó ülésről egy csokor kék rózsát húzott elő.

 "Ballagásodra is ilyen csokorral pózoltál, meg egy családi fotón is(láttam tegnap a képeken és arra véltem következtetni, hogy ez lehet a kedvenc virágod). Gondoltam megleplek, mert kissé felborítottam a napjaidat." 

"-Tényleg, nem is mondtam, hogy mennyire szép vagy ma is!"

"-Nyerjek neked egy óriás macit?"

"-Még nem is mondtam, hogy a szüleim mennyire megkedveltek téged csupán három nap alatt."

"-Táncolunk?

-De nem tudsz táncolni..."

Hirtelen minden beugrott. Emlékek tömkelege zúdult rám, érzelmek... veszekedések, kacagások, öröm, csalódottság, hiány, idegeskedés, minden. Legfőképpen a szerelem, ami visszatért belém, az az erős érzet, amit nem lehetett semmivel sem összetéveszteni. Mintha minden közös pillanatunkat átéltem volna újra. 

-Sophia, jól vagy? - kérdezte már tucatjára üveges tekintetem láttán. Egy fülig érő mosollyal vettem ki kezéből a rózsákat és a csokor közepébe szagoltam, majd hátra tettem az ülésre.

-Daniel... emlékszem mindenre - még be sem fejeztem, de már a nyakában csüngtem. 

-Viccelsz! - nevetett fel boldogan. Annyira szorított, hogy alig kaptam levegőt, ezért eltoltam magamtól. Néhány másodpercig gyönyörű barna szemeibe néztem, aztán arcát a tenyereimbe fogtam és megcsókoltam. Hosszú volt, kifárasztó, de jó - Ha tudom, hogy egy csokor rózsa vissza hoz minden emléket, már a baleset napján megajándékoztalak volna eggyel - kacagott csillogó szemekkel - El sem hiszem. Azt sem tudom, hogy mit csináljak vagy mondjak... inkább húzzunk a francba innen!

Nevetve kötöttük be öveinket és elindultunk Milton Keynesbe.

Soha nem gondoltam volna, hogy egy ennyire apró dolognak tűnő valami kész előcsalogatni a múltam egyik elveszettnek hitt részét.