Danielnek a vasárnapi verseny nagy csalódás volt, ugyanis a 26. körben kiesett. Rossz volt nézni szomorú arcát, amint kibújt a sisakból.

Aznap este beültünk vacsorázni a családjával, próbáltuk elfeledtettni a mai futamot vele, de látszott rajta, hogy bármit csinálhatunk, ma nem heveri ki a történteket.

Hétfőn elbúcsúztam mindenkitől és kora délután Daniel elfuvarozott a reptérre.

-Mikor lesz verseny következőkor? - kérdeztem még a kocsiban ülve.

-Két hét múlva - bökte ki monoton hangon. Sóhajtottam. Nem igazán tudtam, hogy mit mondhatnék, mert azt nem, hogy valamelyik nap pattanj át Los Angelesbe, viszont az nem úgy megy - Fogalmam sincs, hogy hogy lesz időm... - nézett rám.

-Az a baj nekem is fel vannak gyűlve a rendezvényeim...

-Figyelj, nem akarom, hogy vége legyen egy ilyen "apró" dolog miatt - rajzolt idézőjeleket ujjaival - A tegnap éjjel ezen gondolkodtam, és lenne egy ötletem, ha hülyén hangzik is, de szererném, ha megfontolnád, ha megoldható - kezdett bele, én pedig kíváncsian vártam a folytatást - Mivel sportolsz, meg jó formában tartod magad, ha elvégeznél egy rövidke tanfolyamot, simán tudnál valamelyik csapat pilótájának az edzője lenni, vagyis jelen esetben Vettelé, mert Antti, az edzője valamiért megy el.

Megdöbbenve néztem magam elé a sok információ hallatán. Remélem nem várja el, hogy azonnal válaszoljak...

-Nem vagyok az a típus, aki mindent ott hagyva szalad egy pasi után, de hatvanöt százalékban számíthatsz rám ezen a téren, mert nagyon tetszik ez a világ, amiben benne vagy és veled is tudnék lenni - egy kis mosollyal pillantottam rá, de Danielnek ez a válasz is épp elegendő volt ahhoz, hogy vigyorogva csókoljon meg. Mégis hogy lehetne így nemet mondani?

Viszont csak a repülőn gondoltam bele az egész helyzetbe. Mi lesz a cégemmel? A barátaimmal? A céget áttudnám adni, mint kisfőnöknek, például Laurának, ő az alapítás óta ott van és megbízható. Oké, fogjuk rá, hogy ez ki van pipálva, de még mindig ott van Olivia és Hannah. Na meg az anyám.
A Skype nagy találmány, de úgysem azt az érzést adja, mint mikor ott vagy az illető személyek mellett.

Egy nagy levegővétel után csukott szemekkel döntöttem hátra a fejemet az ülésre és egyből elaludtam.

Keddtől vasárnapig megállás nélkül dolgoztam, barátnőimmel sportolunk, lófráltunk és segítettek abban a témában, hogy menjek vagy maradjak. Anyánál is voltam kétszer. Első alkalommal ismét az asszisztensnőnek hitt, másodjára pedig egyik barárnőjének.

Danielnek kevés ideje volt, de tudtunk beszélgetni minden nap. Egyszer sem kérdezősködött arról, hogy döntöttem-e, türelmesen várt - legalábbis látszólag -, és ennek örvendtem.

-Ma megyek Angliába, szimulátorozás, ez meg az - mondta fáradt hangon.

-De jó lenne elszökni hozzád - kuncogtam.

-Hát gyere!

-Bárcsak úgy menne, mert akkor már a repülőn lennék - mosolyodtam el.

-Ne haragudj, most le kell tennem - mondta gyorsan és ki is nyomta a telefont, én meg csak ott ültem, hogy akkor most mi van? Fura volt, de biztos vissza hív majd.

Épp haza tartottam a munkából.
Az utcába befordulva kerestem egy parkolóhelyet, ami kivételesen eléggé hamar összejött. Bevágtam magam mögött az ajtót, bezártam a kocsit és elindultam a lakásom felé, ahol ha jól látom áll valaki.
Amint egyre közeledtem, nem hittem a szemeimnek.

-Daniel! - indultam meg az említett felé kissé szaladva és mosolyogva. Neki is füléig ért a szája. Nyakába ugrottam és szorosan ölelt át majd megcsókolt - Hát te? - kérdeztem egy öremteli kacagással.

-Jöttem egyet a szomszéd nénihez, de ha már veled is találkoztam, egye fene... - vonta meg vállait, mire a karjára csaptam és mindketten nevetni kezdtünk.

-Akkor gondolom neki hoztad a virágot, meg azt a... - kérdőn néztem a másik kezében lévő plüssre.

-Méhészborz - vigyorgott - ami olyan, mint én - magyarázta - jó fiú, aranyos - itt egy félmosolyt láttatott - de ha valaki a területére férkőzik, nem számit, hogy ki, megtámadja, üldözni kezdi.

Kedvesen mosolyodtam el és átvettem az ajándékokat, nagyon jól estek, na meg a tudat, hogy képes volt eljönni ide... felnéztem rá és megöleltem.

Egy-két szóváltás után végre bementünk a lakásba. Daniel már helyet is foglalt a konyhában.

-Még nem is mondtam, hogy a szüleim mennyire megkedveltek csupán három nap alatt - újságolta, amit örömmel hallottam - Ahogy Michelle is.

-Tegnap beszéltünk, kérdezte, hogy melyik futamra megyek ki, mert arra feltétlenül elmenne ő is... mit kérsz inni?

-Teát.

Oda tettem a vizet főni és a konyhpultnak támaszkodva néztem őt.

-Ma bejelentkeztem egy edző képző tanfolyamra - böktem ki hirtelen.

-Na ne! - csillantak fel szemei, egyből előttem termett és egyet megpördített a levegőben - Egymást jól megleptük mára - nevetett.

-Igen! A tanfolyam egy hónapos... egyáltalán még mindig meg van a hely Vettelnél? - kérdeztem aggódva.

-Persze, már a múlt vasárnap lefoglaltattam, szóltam Anttinak - vigyorgott.

-Lefoglaltad a nélkül, hogy tudtad volna a válaszomat? - néztem rá fejemet csóválva de mosolyogtam - Nagyon biztos lehettél magadban.

-Inkább benned volt minden reményem - tenyerével végig simított arcomon. Hevesen kezdett csókolni és onnan már nem volt visszaút.

Az elkövetkezendő egy hónapban egy percnyi szabadidőm sem volt. Ha épp nem a tanfolyamon voltam, akkor Vettellel és az edzőjével töltöttem az időmet Európában.
A kínait, bahreinit és az orosz nagydíjat tudtuk le magunk mögött, egy hét múlva pedig jön a spanyol.

Vettel, amikor először találkozott velem, látszott rajta, hogy örül a ténynek, hogy én cserélem le Anttit, még Britta is megemlítette, Vettel PR menedzsere, hogy egyből belement a dologba, hogy én legyek az edzője.

Daniellel annyira sokat nem tudtunk találkozni, de tény és való, hogy többet, mint máskor. Néha azt vettem észre, hogy zavarja az, amikor Sebastiannal vagyok, de ehhez hozzá kell szoknia, amúgy is ő ajánlotta ezt az egészet!

-Jössz reggelizni? - kérdezte Daniel, mikor összefuttunk a paddockban.

-Tudod jól, hogy már nem engednek be hozzátok - szomorodtam el.

-Viszek ételt a szobámba és ott megesszük - azzal el is tűnt.

Nyugodt tempóban Daniel pihenőjéhez sétáltam és megvártam a zárt ajtó előtt. Dan kezében két ételes dobozzal jelent meg, kinyitotta az ajtót és leültünk a sapkákkal, autogramkártyákkal teli asztalra.

-Olyan kár, hogy már nem tudsz bejönni hozzánk - szólalt meg az ételét turkálva.

-Annyit ne elégtelenkedj, örvendjünk, hogy ez is van - mosolyogtam rá.

Mióta mindennapossá vált az edzés az életemben, azóta rengeteg olyan ételről lemondtam, amit anno ettem. Nagyon nehéz, de élvezem.

-Ma mi a program? - kérdezte egy falatot a villájára szúrva a salátájából.

-A pálya bejárás után egy edzést lerendezünk Sebbel, most Antti csak külső szemlélőként fog vizslatni minket - adtam meg a választ.

-Este akkor szabad vagy? Gondoltam elmehetnénk valahova vacsorázni.

-Nem tudok - néztem rá, nagyon rosszul éreztem magam, hogy ezt kell mondanom neki - A csapattal megbeszélés lesz és még ki kell alakítanom egy edzés programot Sebnek a mai nap folyamán, hanem leszedik a fejem.

Arca komoly volt.

-Sosincs időd rám, ez már nem az első, Sophia - mondta abba hagyva az evést.

-Dehát tudod milyen itt az élet, meg kellene értened, hogy...

-Nehogy azt mondd, hogy nem tudsz csinálni legalább egy másfél órás szünetet - szakított félbe.

-Daniel... te hoztad fel ezt az ötletet, hogy jöjjek ide, mint edző, akkor kellett volna arra gondolj, hogy hoppá, lehet ez nem is lesz olyan egyszerű! - hangomat kissé megemeltem, kezdtem felidegesedni.

-Tudom, de azt hittem könnyebben megoldható lesz...

-Miattad áldoztam fel úgymond az egész életemet és ott hagytam a szülővárosomat!

-Van egyáltalán kedved még velem lenni? - kérdezte hirtelen.

Itt elszakadt a húr. Érzéstelen arccal álltam fel.

-Ezt nem hiszem el... - egy pöffentés után a kezemből az asztalra dobtam a műanyag villát és ott hagytam Dant. Szinte futva igyekeztem a Ferrari boxa felé.

-Hé! - kiáltott fel valaki, miután a földet nézve ütköztem neki a személynek. Lewis.

-Bocsi - dobtam oda és már mentem is volna tovább, de a karomtól fogva vissza tartott.

-Minden oké? - kérdezte aggódó tekintettel. A hetek alatt elég jó viszonyba kerültünk.

-Fogjuk rá - végre magamra eröltettem egy mosolyt - De most mennem kell...

-Megértem, ha esetleg nem akarod ecsetelni, hogy mi bánt, de tudd, hogy rám bármikor számíthatsz! - őszintén nézett rám.

-Kedves vagy, jól esik! - mosolyom most valós volt. Megöleltem majd ott hagytam.

Nem volt kedvem senkivel sem megosztani a Daniellel való kis összekapásunkat.

A pályabejárás után Sebbel elmentünk edzeni, Antti végül valamiért nem tudott jönni.

-Feszült vagy, minden oké? - kérdezte kulacsát fogva Seb.

Ha még valaki egyszer megkérdi, esküszöm megfojtom!

-Igen, folytassuk! - tereltem el a figyelmet akarattal - Egy perc alatt minél tőbb felülést kellene csinálnod...

Amint kimondtam, lefeküdt a földre, én pedig tenyereimmel a lábfejére támaszkodtam.

-Mehet - azzal elindítottam a stoppert, ami mellettem volt. Magamban számoltam Seb felüléseit. Eleinte a plafont bambulta, majd engem nézett, ahányszor felült. Tíz, tizenegy, tizenkettő. Kék szemei az én zöldjeimet kutatták. Mosolygott. Mit akar? Huszonhárom, huszonnégy. Annyira össze tud zavarni, amikor így viselkedik vagy amikor épp alig szól hozzám. Kész rejtély ez az ember. Harminchat, harminchét, harmincnyolc.

-Mosolyogj - mondta, amint fejünk egy magasságban volt - Úgy sokkal szebb vagy - folytatta egy újabb felülés után. Negyvenkilenc, ötven, ötvenegy. Most számolok, ne terelje el a figyelmemet hülye bókollal! Arcom ugyanúgy kifejezéstelen volt. Lenéztem a stopperre. Még tizenegy másodperc.

-Komolyan mondom! - egy halk nevetést hagyott el a szája. Hatvankettő, hatvanhárom.

-Még öt másodperc - mondtam, mint egy robot.

Amikor utoljára ült fel, kezeit levette a tarkójáról, lábát terpeszben engedte le a földre, mivel előtte üldögéltem és a füzetembe jegyzeteltem.

-Egy perc alatt hetvenkettő felülés, szerintem nem adtál bele mindent - itt felnéztem rá a füzetről, guggoltam -Ezt többször megcsináljuk, és idővel ezt az eredményt növelni kellene - végig a számat figyelte, idegesített, épp vele beszélgettem, nézzen már a szemembe!

-Szeretem a kihívásokat! - motyogta egy féloldalas mosollyal.

-Remek! - vágtam rá egy gyenge mosollyal, viszont még az is lehervadt, amikor Seb kezeit az arcomra helyezte és megcsókolt. Katt. Katt. Mi volt ez? Eltoltam magamtól, hitetlenkedve és kikerekedett szemekkel néztem rá.

-Sajnálom, csak... - elpirult és kerülte a tekintetemet. Szerintem ő is rájött, hogy ezt talán nem kellett volna. Nem juttam szóhoz. Felállt és a törülközőjéhez sietett.
Fogtam a füzetemet, meg a stoppert és ott hagytam. Amikor kiértem a teremből, akkor láttam elfutni a lesifotóst. Tehát tőle jött a kattogó hang. Remek, holnap Daniel pedig szóba sem fog állni velem...