- Mit szeretnél csinálni? - kérdezem Stephaniet ahogy beértünk a szobámba és a cuccait leraktam az ágyam mellé.

- Nekem igazából mindegy. - rántja meg a vállát, de az arca alig észrevehetően egy pillanatra eltorzul. Összeráncolom a homlokom.

- Jól vagy? - kérdezem tőle, miközben lépkedek felé, de ő egyre jobban csak hátrál. Kérdésemre csak hevesen bólogatni kezd. Egészen addig hátrált, míg neki nem ütközött a szekrényemnek, nyelt egy nagyot. - Stephanie! - nézek bele gyönyörű szemeibe. - Kérlek bízz bennem! Hadd, hogy hagy segítsek! - megyek olyan közel hozzá, hogy a homlokomat az övének döntöm és úgy nézek bele szemeibe. Lassan lehunyja szemeit, ajkait elnyitja egymástól, amik megremegnek. Lassan megfogom az állát és felemelem. - Kérlek nézz rám! - suttogom neki, mire félve rám pillant. - Mi történt? Fáj valamid? - kérdezem tőle kedvesen. A szemeiben félelmet véltem felfedezni, mint mikor az egyetemen a mosdóban rátaláltam. - Bántott? - kérdezem halkan. Lassan szakadozottan sóhajtott egyet. Ami azt jelenti, hogy igen, és hogy nyert ügyem van. A felsője aljához nyúlt és elkezdte lehúzni magáról, mire hátráltam tőle egy kicsit, de amint felszisszent, egyből a pulcsijához kaptam és segítettem neki lehúzni. Ahogy lekerült róla a felső, reflex szerűén végig mértem, pedig most esküszöm nem akartam! Egy szál fekete melltartóban állt előttem, és a tekintetem kerülte, zavarban volt. Ekkor vettem észre a bal vállát. A vállától egészen a könyökéig, véraláfutás volt látható. - Hogy történt? - kérdeztem halkan, miközben végig húztam a karján az ujjaimat.

- Ahogy hívtál, jöttem volna ki az ajtón, de ő vissza rántott a karomnál fogva, akkor éreztem, hogy megrándult, szerintem kificamította. - válaszolja halkan, szinte még én is alig hallom, mikor majdnem egymás elől kapkodjuk a levegőt.

- Megnézhetem? - kérdeztem tőle még mindig a szemébe nézve. Egyszerűen nem tudtam elvenni a tekintetem a barna szemeiről. Stephanie alig észrevehetően bólintott, mire megfogam a vállát, és rántottam egyet rajta. Stephaniet annyira meglepte, hogy egy hang nem jött ki a torkán. Elengedtem a karját. - Most jó? - húzom fel a szemöldököm kérdőn. Lassan elkezdte mozgatni a vállát, a karját, majd meglepetten nézett rám.

- Ezt, hogy csináltad? - kérdezi érdeklődve. Megrántottam a vállam, majd utána válaszolok neki.

- Tudok egy-két dolgot azért én is. - mosolyodok egy halványan, majd kacsintok egyet, mire az égre emeli tekintetét, vagyis most a plafonra. Ekkor kopogtak az ajtómon. - Igen? - szólok ki, mire kinyílik az ajtó, és anya dugja be a fejét rajta, de ahogy meglátta, hogy Stephanie egy szál melltartóban áll előttem, vissza csukta az ajtót. Be lehetett hallani, ahogy krákog egyet.

- Majd, ha Stephanie felöltözött akkor bemegyek. - az említett lány gyorsan magára kapta a pólóját, majd leül az ágyra, én meg oda megyek az ajtóhoz és kinyitom anyámnak.

- Ne haragudjatok, hogy megzavarlak titeket! - mosolyog ránk zavartan, ahogy kinyitottam az ajtót és félre álltam, hogy be tudjon jönni. - Csak elbúcsúzni jöttem! - most indulnak az üzleti útra.

- Jaj, már anya! Nem egy hónapra mentek! - mosolyodok el, majd szorosan megölelem szülőmet. - Vigyázzatok magatokra! - suttogom neki, majd elengedem. Apa nem jött fel elköszönni, nem ilyen búcsúzkodó típus. Anyám ahogy elköszönt tőlem és Stephanietől elhagyta a szobát, így én ismét a lányra fordítottam minden figyelmem. - Esetleg nem vagy éhes? - kérdezem tőle.

- Nem, köszönöm, nem vagyok éhes! - elterült az ágyamon, majd várakozóan nézett rám, leültem mellé, és kérdőn néztem bele szemeibe. - Khm... - köszörülte meg a torkát. - Szeretnélek jobban megismerni, ha nem baj. - félve pillant fel rám, mire elmosolyodok.

- Örülök annak, hogy szeretnél megismerni! - feljebb csúszok az ágyon, az egyik lábam magam alá húzom a másikat hagyom, hogy lelógjon a földre, hátamat meg neki döntöm az ágyam támlájának, közben Stephanie meg vissza feltornázta magát ülő helyzetbe. - Mit szeretnél rólam tudni? - kezdemények.

- Általában ilyenkor azt szokták mondani, hogy mindent, de nekem igazából mindegy. Amit szeretnél velem megosztani! - mosolyog rám halványan. - De... igazából én meséltem neked a múltamról... és... - jött zavarba.

- Szóval azt szeretnéd, ha én is mesélnék neked a múltamról. - szólok közbe bólogatva, mire bizonytalanul bólint egyet. Nem szívesen osztok meg vele semmit, mert csak egy fogadás, de ha ez kell, hogy megbízzon bennem, akkor legyen... - Ne haragudj, hogy ezt mondom, de nekem sokkal jobb gyerek korom volt, mint neked! - nézek rá elhúzott szájjal, mire behunyt szemmel megrázza a fejét, jelezve, hogy semmi baj. - Régebben mikor még kicsi voltam, akkor nagyon sokat utaztunk. - kezdtem bele a mesélésbe, közbe meg megjelentek előttem az emlékek, amire halványan elmosolyodtam. - Borzasztóan sok helyen jártam már! El nem tudod képzelni hány országban! - egy pillanatra megállok, majd Stephaniera nézek, hogy figyel-e, elmosolyodok mikor meglátom kíváncsi tekintetét, ami engem fürkész. - Mivel szüleim sokat keresnek, mindig mindent megkaptam, semmiben nem szenvedtem hiányt, viszont egy kikötésük volt, hogy jól tanuljak, semmi más. - Rántom meg a vállam. - Tudod... nem olyan érdekes az én életem, mint ahogy azt te hinnéd! - nézek rá egy féloldalas mosollyal.

- Khm... kérdezhetek valamit? - krákog egyet.

- Persze! - bólogatok neki hevesen, miközben felhúzom a másik lábamat is az ágyra és teljes testel szembe fordulok vele.

- Miért lettél ilyen? - néz fel rám gyönyörű barna szemeivel.

- Hogy érted, hogy milyen? - ráncolom össze a homlokom.

- Most mondjam ki? - tárja szét tehetetlenül a kezeit, mire én bólintok, hogy igen, mert fogalmam sincs, hogy miről beszél. - Khm... hogy is mondjam finoman... miért lettél olyan ember, aki csak kihasználja a lányokat egy-egy éjszakára? - kérdezi, mire bennem megáll az ütő. Eszembe jut az, amit Cameron mondott az Egyetem parkolójában... teljesen igaza volt neki... de akkor sincs köze hozzájuk egyikőjüknek sem, hogy mit csinálok, hogy kivel és miért! Se neki se Stephanienek nincs fogalma róla, hogy miért vagyok ilyen. Semmi közük hozzá!

- Erről nem szeretnék beszélni! - válaszolok komoran, majd felkelek az ágyból és elindulok ki a szobámból.

- Most hová mész? - szól utánam a lány.

- A konyhába. - válaszolok röviden és tömören, majd folytatom az utam az előbb említett helyre. Stephaniet egyedül hagyom, nincs kedvem most vele beszélni... főleg nem arról, hogy miért lettem olyan amilyen, semmi köze hozzá! Oké, hogy ő is mesélt a múltjáról, de én nem bízok meg benne annyira, hogy elmondjam ezt neki. Tudom jól, hogy ezzel nem segítek magamon, és a fogadást sem tudom előrébb vinni, de nem megy... egyszerűen nem tudok róla beszélni neki... még nem. Ahogy leérek a konyhába, elő veszek egy poharat a szekrényből és töltök bele magamnak egy kis csapvizet. Bele iszok. Ekkor éreztem meg, hogy valaki hátulról átölel. Stephanie. A kezeit a hasamon összekulcsolta, fejét meg bele fúrta a vállamba. Sóhajtottam egyet. A poharat, ami már üres volt bele tettem a mosogatóba majd lassan megfogtam a lány kezeit és simogatni kezdtem őket.

- Ne haragudj! Nem akartalak felzaklatni ezzel a kérdéssel! - kezd el halkan beszélni, hogy ne zavarja meg a csendet. - Nem tudtam, hogy valami rossz emlék fűz hozzá! - suttogja. Lassan megfordulok ölelésében, majd lenézek rá. Mogyoróbarna szemei csak úgy csillogtak a lámpa fényében.

- Imádom a szemeidet! - suttogom halkan, miközben egyik kezem felvezetem arcára és elkezdem simogatni puha bőrét. A szemüvegét már egy ideje nem láttam rajta, de nem kérdeztem rá, hogy mi lett vele, miért nem hordja. Sokkal szebb az a nagy keretes szemüveg nélkül. Stephanie lehunyta a szemeit és a kezembe simult. Élvezte, hogy simogatom a puha bőrét. Az ajkai elnyíltak egymástól, mire levegő után kaptam. Azt a kezem, ami nem az arcán volt, levezettem a derekára, és közelebb húztam magamhoz. Meg akartam csókolni! Mintha Stephanie hallotta volna a gondolataim kinyitotta szemeit, és felnézett rám. A pillantása az ajkamira tévedt, mire nyeltem egyet, és lassan közelebb hajoltam hozzá. Vártam... vártam, hogy most ő kezdeményezzem, de láttam a szemeiben a bizonytalanságot és egy kis zavartságot is. Még közelebb hajoltam hozzá, majd ajkaira suttogva megszólaltam. - Na mi lesz Sophia lépsz ma még végre? - kérdezem egy kacér mosollyal az arcomon. A lány csak megforgatja a szemeit, de közelebb hajol, ami nekem elég jelzés is volt. Ajkaim az övére nyomtam.