Stephanie ahogy távozott a fürdőszobából, néhány másodperc múlva követtem és én is kimentem. Ahogy kiléptem az ajtón szembe találtam magam két dühös szülővel... a férfi épp Stephanie csuklóját fogta, de ahogy észrevett, elengedte és inkább felém lépett.

- Tudtam, hogy egy jó nagy ribanc vagy Stephanie! Na de, hogy akkora, hogy még a mi lakásunkban csináljátok, na az már sok! - rá nézett Stephaniera majd újból elkapta a kezét és rángatni kezdte.

- Engedje el! - mondom és közben mozdulok, majd megfogom Stephanie másik kezét és elrántom a férfi kezei közül, így egyenesen rá esik a mellkasomra. Olyan közel voltak az ajkaink egymáshoz (ismét), hogy simán megcsókoltam volna, ha nem ilyen helyzetben lennénk... újra megfogtam a csuklóját és az ajtó felé kezdtem húzni, de Stephanie nevelőapja elállta az utunkat.

- Ohohoho! Hova készültök?  - nézett rám szúrósan.

- Magának ahhoz semmi köze! - vágom hozzá a válaszom. Újra elindultam az ajtó felé, de a férfi megfogta a karomat és megállított.

- Na ide figyelj te kis hülyegyerek! - szorította meg a csuklómat. - Ha mégegyszer meglátlak Stephanie vagy a ház közelében, esküszöm, hogy én foglak elintézni!

- Na azt lesheti! - köptem oda a szavakat. Mielőtt még bármit vissza tudott volna szólni, vagy egyáltalán reagálni, kirántottam a kezemet a szorításából és Stephaniet magam után húzva kisiettünk az ajtón. Ahogy becsukódott mögöttünk a bejárati, egyből megfordultam és a lányt szorosan magamhoz öleltem.

- Sajnálom! - mondja a nyakamba, amitől a pihék felálltak azon a helyen.

- Most miért kérsz bocsánatot? - tolom el magamtól annyira, hogy a szemébe tudjak nézni, amik most a könnyektől csillogtak.

- Azért, mert látnod kellett a szüleimet...  azért mert a nevelőm megrángatott. - mondja egy sóhajtás közepette, majd a fejét visszahajtja a nyakhajlatomba, ahol egy kis idő után meg érzek egy meleg cseppet... basszus... újból eltoltam magamtól és megnéztem az arcát, amin már folytak a könnyei. Lassan a két kezem közé fogtam az arcát és letöröltem a könnyeit.

- Ne haragudj, hogy megkérdezem, de miért élsz nevelőszülőknél? - nézek bele könnyáztatta barna szemeibe. Sóhajtott egyet.

- El sem hiszem, hogy ezt tényleg neked mondom el! - motyogja, de én így is tisztán értem azt, amit mond.

- Mert miért? - kérdezem meglepetten.

- Mert nem bízom benned és tudom, hogy csak kihasználsz! - mondja a szemembe nézve, mire én egy pillanatra levegőt is elfelejtek venni. Oké... én azt felfogtam, hogy nem kedvel és a pokolra kívánna legszívesebben, de azért meg lehet bízni bennem!

- Oké, figyelj! - kezdem. - Tudom, hogy nem kedvelsz és nem bírsz, de attól még megbízhatsz bennem! - mondom, majd egy sóhaj után folytatom. - Azért nem vagyok olyan szemét alak, hogy eláruljam másnak a titkod!

- Jól van... - mondja bizonytalanul. - De... először megkérhetnélek arra, hogy elmegyünk innen? - néz fel rám, miközben az ajkait rágcsálja. - Nem szeretnék itt maradni! - mondja, mire megfogom a kezét és az autómhoz vezetem, majd kinyitom neki az ajtót. Ahogy beült a járműbe, megkerültem az autómat és bepattantam mellé a vezető ülésre, és már hajtottam is el Stephanieék háza elől. Már egy idelye utazhattunk, mikor Stephanie megszólalt.

- Mikor megszülettem, néhány hónapot tölthettem csak az igazi szüleimnél, mikor örökbe attak... de... ezt is csak a 18. szülinapomon tudtam meg, egészen addig azt hittem, hogy egy autóbalesetben meghaltak... - itt egy nagy szaggatott levegőt vett, majd folytatta. - Azt nem tudom, hogy van-e testvérem, de ha lenne is, szerintem már rég eljött volna értem... de igazából ez nem is számít! Minden akkor kezdődött mikor betöltöttem a 10. életévemet. Addig felhőtlen gyerekkorom volt, de aztán egyre gyakrabban kezdtek bántani és kiabálni velem... a mai napig nem tudom miértjét, hogy miért kaptam ezt a bánás módot... bármit csináltam, jót rosszat, mindenért megvertek és éheztettek. 12 évesen már magamtól csináltam ennivalót, mert, ha nem tettem volna meg, valószínűleg néhány nap múlva éhen haltam volna. Minden nap nekem kellett mosogatnom főznöm takarítanom magam után, néha még a „szüleim" után is. - mutatott idézőjeleket a kezével, a szemem sarkából láttam. - De mikor a serdülő korba léptem, akkor mind ezt megelégeltem, visszaszóltam és kiálltam magamért, na igen... akkor, abban az időszakban elég lázadó voltam... - nevetett fel egy kicsit, de utána újból elkomorult. - De... ezt a viselkedést nevelőim sem hagyták szó nélkül... volt olyan nap, amikor nevelőapám majdnem halálra vert és nem tehettem semmit ellene, nem mehettem kórházba, mert akkor biztos, hogy kiderült volna minden, hogy hogyan bánnak velem otthon, de akkor sem tudtak volna mit csinálni a helyzettel, ha elmondom mi folyik otthon... az igazi szüleim aláirattak velük egy szerződést, miszerint bármi történik, semmi áron nem vehetnek el tőlük, nem költözhetek el tőlük, egészen addig amíg be nem töltöm a 25. életévemet.

- Ne haragudj, hogy közbe szólok, de a suliban nem vette észre rajtad senki, hogy bántalmaznak otthon? - kérdeztem, miközben a kezemet leveszem a váltóról és a comjára teszem, majd elkezdem ott simogatni, hogy nyugodjon meg egy kicsit.

- Nem... ők semmit nem vettek észre... ezért is tanultam meg verekedni, hogy meg tudjam magam védeni... egy ember volt, aki mindent tudott és ott segített, ahol csak tudott... - itt folyt le az első könnycsepp az arcán, amit nem törtölt le onnan, hagyta, hogy végig folyon gyönyörű arcán. - Akkor töltöttem be nem rég a 18-at. Mivel nem tudtam elviselni, hogy a szüleim csak úgy örökbe adtak, még ráadásul ilyen szerződési feltételekkel, elmentem bulizni... ő is ott volt és látta rajtam, hogy valami nincs rendben... leakartam magam inni és mindent elfelejteni, de ő nem hagyta, végig ott volt mellettem, segített, támogatott, meghallgatott és szeretett... - itt jöttem rá, ennél a pontnál, hogy miért is olyan távolságtartó Stephanie... a volt barátja miatt... - De aztán mikor az 1 éves év fordulónkat ünnepeltük volna és vártam, hogy végre megjöjjön, hogy együtt tölthessük a napot... nem jött el... mikor épp hívtam volna, akkor csengettek... rohantam ajtót nyitni, hogy a nyakába ugorjak, de... helyette egy rendőr állt az ajtóban... egyből rossz érzés fogodt el... a rendőr közölte velem, hogy egy autóbalesetben az anyjával együtt, akit az igazi anyámnak tekintettem, meghaltak... - itt felzokogott és nem tudta tovább folytatni, annyira sírt. Ekkor érkeztünk meg hozzánk, így leállítottam a kocsit, kikötöttem az övemet és lassan áthajoltam a zokogó lányhoz, hogy magamhoz öleljem. Szorosan bújt hozzám, a fejét a mellkasomba fúrta... sajnálom szegény lányt... kiönti itt nekem a lelkét a családjáról a volt barátjáról... a múltjáról... én meg csak egy hülye fogadás miatt kihasználom őt... szörnyű egy ember vagyok...

- Shh! - próbáltam csitítgatni, nem sok sikerrel. - Én itt vagyok neked és segítek, ha kell, bármiben! - bele pusziltam a hajába, mire végig futott rajta a borzongás, amin elfojtottam magamban egy mosolyt. Egy idelye már így ülhettünk a kocsiban, mikor lassan eltolt magától, majd a könnyáztatta szemeivel rámnézett.

- Nagy baj lenne, ha most egy idelyig itt maradnék nálatok? - kérdezi bizonytalanul.

- Dehogy! - válaszolom egy halvány mosollyal. - Nem is engedtem volna ezek után, hogy haza menj!

- Köszönöm! Tényleg nagyon szépen köszönöm, azt amit most értem teszel! - mosolyodik el halványan.

- Stephanie! - a kezeimet az arcára tettem, és közelebb hajoltam hozzá, az orrunk már szinte összeért. - Nem kell megköszönnöd! Szívesen teszem!

---------------

A szobámban vagyunk. Stephanienek lefertőtlenítettem a sebeit és bekötöttem az oldalát. Most éppen alszik, elkezdtünk nézni valami szar filmet a tv-ben, de ő bealudt rajta, ebből is látszik, hogy tényleg valami ritka szar film volt.
Lassan este 8, a szüleim hamarosan haza érnek... valahogy be kell adagolnom nekik azt, hogy egy lány itt fog lenni nálunk 3 max 4 napig, de úgy, hogy nincs köztünk semmi, és nem a dugópajtim... ki fognak térni a hitükből ha megtudják, hogy tényleg nincs közünk egymáshoz. Ekkor hallottam meg nyitódni a bejárati ajtót. Lassan felkeltem fekvőhelyemről, egy pillantást vetettem az alvó lányra, majd elindultam lefele az emeletről a szüleimhez.

- Sziasztok! - köszöntem nekik ahogy leértem a lépcsőn és megláttam őket.

- Szia fiam! Milyen napod volt? kérdezte anya miközben ide jött hozzám egy puszit adni.

- Hát... - zavaromban megvakarom a tarkómat. - Azt hiszem... valamit mondanom kell! - kezdem, és megvárom, hogy mind a ketten rám nézzenek.

- Fiam... kérlek mond, hogy nem ejtettél teherbe senki olyat akit nem szeretsz és nem köt hozzá semmiféle érzelem! - néz rám könyörgően apám, mire nekem a magasba szökik a szemöldököm. Azért nem vagyok ilyen felelőtlen! Kikérem magamnak!

- Apa! - nézek rá sértetten, széttárt karokkal.

- Jól van, oké, bocs! - int egyet a kezével, miszerint felejtsem el azt amit az előbb mondott... hát kösz... nehéz lesz elfelejteni...

- Jonathan! - ez úttal anyám szólalt meg. - Mi az amit el kell mondanod? - néz rám kérdőn, amit aztán apám is követ.

- Szóval... khm... - zavartan nézek rájuk. - Nem ülhetnénk le a konyhába? - kérdezem, ezzel is húzva az időt, mire bólintanak. Ahogy leültünk az asztalhoz, én belekezdtem a mesélésbe. Kezdve onnan, hogy tegnap anya találkozott a lánnyal, hogy reggel én vittem suliba, hogy emiatt néhány lány megtépte, haza vittem, hogy ott a nevelőapja hogyan bánt vele, és hogy most hogyan került megint a szobámba, azon belül is az ágyamba... khm... khm...
A szüleim egész jól fogadták ezt az egészet, örülnek, hogy segítek valakinek, aki nehéz helyzetben van... na igen, csak azt nem tudják, hogy egy  fogadás miatt kerültem most ilyen helyzetbe, de azt hiszem azt nem is kell tudniuk.
Amint a szüleimmel befejeztem a beszélgetést, vissza mentem a szobámba. Stephanie még mindig ugyan úgy feküdt az ágyon, ahogy hagytam. Nem akartam felkelteni, de zuhanyozni elkéne mennie... lassan leültem mellé az ágyra, majd elkezdtem simogatni az arcát, majd egy kis idő után szólongatni. - Stephanie! - lassan végig húztam az ujjaim az arcán, mire ráncba szökött a homloka. Egy csókot nyomtam az arcának arra a részére ahol most ragtapasz volt Patrica miatt. - Stephanie kérlek kellj fel! - erre lassan nyitogatni kezdte szemeit, majd rám emelte mogyoróbarna tekintetét.

- Mi történt? - kérdezte rekedtes hangon.

- Nem akartalak felkelteni, de szerintem le kéne zuhanyoznod, és nem ártana ha valami tiszta ruhát vennél fel a véresek helyett. - nézek rá egy halvány mosollyal.

- Köszönöm! - néz rám hálásan.

- Mégis mit köszönsz? - kérdezem, és mosolyom egyre nagyobb lesz.

- Mindent! Köszönöm! - lassan két keze közé fogja arcomat, majd közelebb húzza magához, és egy puszit nyom az arcomra. Elmosolyodom. Lassan felkelek az ágyról, és lenézek rá.

- Hozok neked valami ruhát anyumtól, amiben tudsz aludni! - megfordulok és elindulok az ajtó felé, de megtorpanok és inkább visszafordulok Stephanie felé. - De előtte... - a mondat végét hagyom a levegőben lógni, és vissza sétálok Stephaniehoz, a jobb kezem leteszem az ágyra, rátámaszkodok és odahajolok a lányhoz, majd egy puszit nyomok ajkaira. - Neharagudj, de ezt nem hagyhattam ki! - nézek bele gyönyörű szemeibe amik most meglepetten néznek rám, majd egy szó nélkül újra elindulok és most meg sem állok anyám  szobájáig.