Este fél tíz van, az ágyamban fekszek és a plafont bámulom... sóhajtok egy nagyot. Hiányzik... hiányzik az, hogy itt feküdjön mellettem és átkaroljam, hogy beszívjam finom édeskés illatát... hogy simogassam selymes, puha barna haját... bassza meg... kurvára szerelmes vagyok...

--------------------

Reggel a telefonomra keltem, de nem a szokásos ébresztőre... valaki hív... ki a fasz mer hívni engem az ébresztő előtt?! Lassan a telefonomért nyúltam és levettem az éjjeliszekrényről, majd megnéztem a kijelzőt. Sophia állt a kijelzőn, lustán elmosolyodtam, majd a fülemhez emeltem a készüléket.

- Szia! Ennyire hiányoztam? - szóltam bele a telefonba egy nagyon mosollyal az arcomon.

- Szia... am... - szólt bele, majd megköszörülte a torkát.

- Baj van? - kérdeztem, miközben lassan felültem az ágyban, és a hátam nekidöntöttem az ágy támlájának.

- Értem tudsz jönni? - kérdezi félve, és lemerek fogadni, hogy most a szája szélét rágcsálja.

- Persze! - válaszolom egyből, és már pattanok is ki az ágyból, az állmosság már rég ki is ment a szemeimből. - De mi történt? - kérdezem miközben elkezdek öltözködni. A telefont leteszem az ejjeliszekrényemre és kihangosítom, így gyorsabban tudok készülődni.

- Csak... beszélni szeretnék valakivel... meg... - itt sóhajtott egyet, majd utána folytatta csak. - Nem akarok itt lenni amikor megérkeznek... nem akarom őket látni... - suttogja halkan.

- Kiket nem akarsz látni? - kapom oda a telefonomhoz a fejem, mintha Sophia ülne ott, és nem az eszközön keresztűl beszélgetnénk.

- A szüleimet...

--------------------

Egy ideje már felvettem Sophiat a kocsival, és eljöttünk a közeli parkba, hogy nyugodtan tudjunk beszélgetni.  Most itt ülünk az egyik fa alatti padon, néma csendben, mind a ketten elvagyunk a gondolatainkal.

- Mi történt pontosan? - kérdezem végül, mikor már kezdtem unni a csendet. Először nem válaszolt, a kezeit piszkálta és nézte a parkon keresztűl elhaladó embereket.

- Mikor felketem, hallottam, hogy Jeremy telefonált. - hajtotta le a fejét és kezdte el nézni a kezeit. - Nem állt szándékomban kihallgatni őt, meg nem is tudtam, hogy kivel beszélget, így én mit sem sejtve elmentem mellette be a konyhába... akkor hallottam meg azt tőle, hogy "de anya, szerintem még várjunk ezzel, nem kéne idejönnötök"... - a mondat végére sóhajtott egyet. Lassan rám emelte mogyoróbarna tekintetét. - Szerinted... nagyon gáz az, hogy megfutamodtam? Hogy nem akartam velük találkozni? - kérdezte halkan és félénken, mintha attól tartana, hogy felemelem a hangom rá, ha olyat mond.

- Miért lenne gáz? - kérdezem tőle értetlenül. - Ne haragudj, hogy ezt mondom, de nem ismered őket, utoljára akkor találkoztál velük, amikor még csecsemő voltál! - lassan közelebb csúszok hozzá, megfogom a kezeit és lassan elkezdem cirógatni a kézfejét. - Szerintem egyáltalán nem baj az, ha még nem állsz készen arra, hogy újra lásd őket! - mosolygok rá halványan, mire megenyhül és elereszt egy mosolyt. - Ah! - emelem fel a mutató újjam és az ajakgörbületére mutatok. - Nicsak! Csak nem egy mosoly? - kezdek incselkedni vele, mire még szélesebb lesz a mosoly az arcán. - Ah! Ez az, na végre mosolyogsz! Gyönyörű mosolyod van, gyakrabban szeretném látni, oké? - kérdezem tőle, mire bólogatni kezd.

- Köszönöm! - emeli rám a tekintetét, amiben ismét elveszek. Ahogy a nap megsüti arcát, ahogy a szemei megcsillannak a fényben, ahogy rám néz... egyszerűen csodálatos. Imádom ezt a lányt...

- Mégis mit köszönsz? - kérdezem vigyorogva.

- Hogy itt vagy nekem! - erre csak még közelebb húzom magamhoz, és megölelem őt.

- Persze, hogy itt vagyok neked! Hisz szer... khm... - megköszörültem a torkom. - A barátod vagyok... - majdnem azt mondtam, hogy szeretlek... úgy kimondtam volna... hisz tényleg így érzem, hogy szeretem... de félek, hogy esetleg ő mégsem így érez... vagy nem viszonozná, vagy esetleg túl korainak találná... - Nem vagy esetleg éhes? - kérdezem egy kis idő után.

--------------------

- Na szóval! - kezdek bele, ahogy kikaptuk a kajánkat a mekiben és találtunk magunknak helyet is. - Tudom, hogy együtt vagyunk, meg egy ideje már ismerkedünk... de... szinte semmit nem tudok rólad... - zavaromban nem bírok rá nézni, így a szendvicsemre koncentrálok és beleharapok.

- Mit szeretnél tudni? - néz rám mosolyogva, amikor észre veszi, hogy zavarban vagyok.

- Nem szeretnélek faggatni, így... amit elmondasz! - rántom meg a vállam.

- Jól van! Akkor... hm... ah, meg van! - annyira belemerültünk a beszélgetésbe és abba, hogy megismerjük egymást, hogy észre se vettük, hogy már 3 órája a mekiben ülünk és beszélgetünk. Tényleg annyira jól elbeszélgettünk, annyira érdekelt az amit mondott, hogy észre se vettem az idő múlását, és azt, hogy a haverjaim nem egyszer kerestek már telefonon, hogy hol a fenében vagyok. Sophia még mindig beszélt, kezd végre felszabadúlni mellettem, aminek nagyon örülök. Éppen arról mesélt, hogy mikor nagyon kicsi volt, és még rendesen bántak vele a neveőli, akkor hova vitték el nyaralni, és, hogy milyen rossz dolgot csinált ott, amire azt hitte, hogy az jó. Az államon könyököltem és úgy figyeltem ahogy beszél. - Minden rendben? - kérdezi, kizökkentve a gondolataimból. Felemelkedek a könyökömről, és megköszörülöm a torkom.

- Persze, csak annyira jó hallgatni, ahogy mesélsz! - mondom neki mosolyogva, mire elpirul. Zavartan a füle mögé tűr egy tincset és úgy néz rám.

- Mesélj most valamit te. - mondja hirtelen, mire én elgondolkozok... bízom benne... szeretem is... egyszer úgy is megtudná... és én ezeket éreztetni akarom vele...

- Khm... én nem ilyen vidám dologról fogok most mesélni... - mondom ismét zavartan, mire ő csak bólogatni kezd. - Tudod... én igazából félek egy kicsit... - kezdek bele a történetem mesélésébe... elmondom neki az iránta érzett vágyaimat, érzéseimet, és hogy attól félek, hogy ugyan úgy elveszítem mint a nővéremet... mert az én hibámból halt meg... az én hibám miatt ült kocsiba... minden... mindent elmondok neki... ő csak csendben hallgat, nem kérdez, nem faggat, nem sajnál, csak hallgat. Ez kellett nekem már nagyon rég óta, hogy valaki meghallgasson, úgy, hogy nem szól közbe, nem sajnál, csak meghallgat, megérti amit mondok neki... és Sophia megérti, ugyan ezt élte át ő a barátjával is... ő mondjuk nem saját magát hibáztatta, de neki is volt már sajnos ijenben része... és akkor neki még ráadásként ott vannak a szülei, a nevelőszülei és a bátyja... nekem csak a nővérem volt... de néha úgy érzem, hogy Sophia jobban viseli ezt a sok mindent, mint én ezt az egy dolgot... pedig már mikor történt... lassan már, vagy 6 éve... - Tudod, hogy miért mondtam én most ezt el neked? - szólalok meg egy kis idő után, miután befejeztem a nővéremmel kapcsolatos "mesét". Sophia nemlegesen megrázza a fejét, hogy nem, nem tudja.

- Azért, mert úgy érzem, hogy te segíthetsz rajtam, hogy jobb ember legyek, hogy túl tudjak ezen lépni, és tudjak nyitni az emberek felé, ahogy feléd istettem! Hogy ne féljek attól, hogy esetleg elveszítelek téged, mert, hogy nekem kellesz, mindennél jobban, és nem akarlak téged is elveszíteni! Ezért nagyon remélem, hogy segítesz nekem ezen felülkerekedni, és túl lépni ezen, hogy minden lelkiismeret és fájdalom nélkül tudjak veled lenni! Ugyan is... tudod Sophia... - lassan ráemelem tekintetm és a tekintetünk egybe kapcsolódnak, így szólalok meg, hogy végig a szemébe nézek. -  nagyon szeretlek!