Istenem de megtudnám azt szokni, hogy mikor felkelek akkor fekszik mellettem valaki! Tudni, hogy ő mindig itt lesz neked, soha nem fog elhagyni és szeretni fog... tudom, hogy nem elöször alszik itt, mégis ilyen gondolatokkal keltem ki reggel az ágyamból. A kezemmel próbáltam kidörzsölni az álmot a szememből, mikor kopogtak a szobám ajtaján.

- Igen? - szólaltam meg a reggeli rekedtes hangomon.

- Ébren vagytok? - nyitott be anya a szobába.

- Csak én. - válaszolom. - Miért? - óvatosan kihúzom a karomat Stephanie feje alól és lassan felülök az ágyban, hogy úgy tudjak kommunikálni az anyámmal.
Anya halkan bejön az ajtón, majd maga után becsukja azt, és közelebb jön az ágyhoz.

- Ki ez a lány? - kérdezi, mire összeráncolom a homlokom.

- Ezt hogy érted? - kérdezem

- Úgy, hogy már másodjára hozod haza, előtte meg három napig itt volt nálunk! Eddig soha nem csináltál ilyet, nem szoktad hazahozni ugyan azt a lányt kétszer, és nem engedted meg senkinek hogy néhány óránál többet maradjon itt! - mondja, de mielőtt bele szólhatnék, folytatja. - De az a legfurcsább, hogy ezzel a lánnyal semmit nem csináltál! - itt egy kis szünet után folytatta újra. - Mond fiam, csak nem szerelmes vagy? - egy pillanatra ledermedtem erre a kérdésre de aztán kitört belőlem a színtiszta nevetés. Olyan jóízűen még szerintem nem nevettem életemben. Azon is csodálkoztam, hogy Stephanie nem kelt fel rá.

- Jaj anya, nagyon vicces vagy! - elkezdtem letörölgetni a szemem alól a nem létező könnyeket, majd utána néztem rá anyámra, aki rezzenéstelen arcal nézett engem. - Te ezt most komolyan kérdezted? - kerekedtek ki a szemeim.

- Igen, komolyan kéredeztem fiam! - néz rám szúrósan. Sóhajtottam egyet, majd ránéztem az alvó lányra. Gyönyörű volt, még így kócos hajjal, karikás szemekkel, smink nélkül is... lassan az arcára vezettem a kezem és megsimogattam azt, álmában elmosolyodott, mire nekem is mosoly jelent meg az arcomon.

- Nem vagyok szerelmes. - válaszolom végül anyámnak. - Csak... azt hiszem, hogy kezd megváltozni bennem valami...

--------------------

Miután anyám kiment a szobából vissza feküdtem Stephanie mellé és újra átöleltem. Nem vagyok szerelmes... nem is értem miért gondolja ezt anyám... egyszer fordul elő az, hogy egy lányt kétszer hozok haza és már egyből azt a következtetést kell levonni belőle, hogy szerelmes vagyok? Most komolyan? Néha nem értem a szülőket... oké tény és való, hogy többet érzek iránta mint szimpla barátság, de én ezt nem nevezném szerelemnek, inkább csak vonzalomnak. Stephanie lassan megfordult a karjaim között, és a fejét a mellkasomra hajtotta, a bal kezét meg a hasamra tette, és így aludt tovább. A jobb kezemet levezettem a derekához és ott tartottam, hogy ne csússzon le rólam, és így néztem ahogy alszik. Gyönyörű lány... elmosolyodtam a gondolataimon... anyának lehet mégis igaza lenne...?

--------------------

Arra keltem, hogy valaki simogassa az arcomat, mosolyomat próbáltam vissza fogni, de a szám sarka megrándult, így saját magam buktattam le.

- Végig ébren voltál? - kérdezi meglepetten.

- Nem! - válaszolok rekedtes hangon. A szememet még mindig csukva tartva ölelem át másik kezemmel is Stephaniet és húzom még közelebb magamhoz.

- Ah! - nyögött egyet.

- Nem ilyen helyzetben kéne nyögdécselned Sopha! - szidom le egy nagy mosollyal az arcomon. Sophianak fogom hívni, én leszek az az ember aki a második nevén fogja szólítani, különb akarok lenni a többi embertől!

- De össze nyomsz! - még egyet nyögött, mire felnevettem és engedtem a szorításomon, mire lassan ellazult a teste és a fejét vissza tette a mellkasomra.

- Köszönöm! - szólalok meg egy idő után.

- Mégis mit köszönsz? - kérdezi értetlenül, és érzékelem, hogy felemeli a fejét a mellkasomról. Lassan kinyitom a szemeim, és szembe találom magam gyönyörű barna íriszeivel, amikben el tudok veszni, és akár órákon keresztül képes lennék őket nézni.

- Hogy itt vagy nekem! - válaszolom a szemeit fürkészve, majd lassan közelebb hajolok hozzá, és megcsókolom, amit egyből viszonoz. Elöször nem mélyítettük el a csókunkat, majd Sophia kezdeményezett, amin eléggé meglepődtem, de viszonoztam heves csókját, majd lassan fordítottam helyzetünkön, így ő került alulra. Az egyik kezemmel az oldalát simogattam, míg a másikkal mellette támaszkodtam. A pólóját ami rajta volt, lassan elkezdtem felfele húzni, de csak annyira, hogy a hasa kilátszódjon. Elváltam ajkaitól és hasát kezdtem csókolgatni, mire néhány sóhaj hagyta el ajkát. Egészen az alhasáig haladtam a csókolgatással, a francia bugyija feledt álltam meg, és onnan néztem fel gyönyörű szemeibe, engedélyt kérve, hogy haladhatok-e tovább. Csillogó szemekkel nézett rám, amiben bizonytalanságot véltem felfedezni. - Bízol bennem? - kérdezem tőle halkan, végig a szemébe nézve.

- Igen... - nyögi ki lassan.

- Akkor lazulj el, és élvezd! - mondom neki, majd a jobb kezem bele akasztom az alsóneműjébe és lassan lehúzom róla. Sophia szaggatottan és gyorsan kezdi venni a levegőt, mire felemelkedek és megcsókolom, hogy eltüntessem a bizonytalanságot és a kétséget a szeméből. Eközben a kezeimmel lassan kényeztetni kezdem, míg el nem veszünk teljesen egymás testének a felfedezésében...

--------------------

Éppen a konyhában vagyok és a reggelit csinálom magamnak és Sophiának, ő éppen zuhanyzik. Tudom, hogy nem feküdtünk le, de úgy érzem, hogy most ezzel ami köztünk történt, hogy kicsit kényeztettük egymást, jóval közelebb kerültünk egymáshoz, mint azt vártam. Mióta elváltunk egymástól, az óta azt várom, hogy újra hozzá érhessek, és még többet tudjak meg a testéről és rejtelmeiről. Meg akarom ismerni! Az egész testét fel akarom fedezni, tudni akarom minden kis mozdulatáról, hogy most mire gondol, hogy érez, mindent, mindent tudni szeretnék róla! A lépcső nyikorgására kaptam fel a fejem és kerültem ki a gondolataimból vissza a valóságba.

- Kész vagy? - fordultam felé, ahogy érzékeltem, hogy belépett a konyhába. Válasza csak egy bólintás volt. A kezemből letettem a villát a pultra, majd oda léptem hozzá, megfogtam a derekánál, és magamhoz húztam egy csókra. Az egyik kezét a nyakam köré fonta, míg a másikat a hajamba vezette, így én még közelebb tudtam magamhoz húzni. Teljesen elvesztünk egymásban, a reggeliről meg is feledkeztem, meg arról is, hogy a szüleim elmentek vásárolni, és bármikor betoppanhatnak a házba. Egy utolsó csókot nyomtam Sophia ajkaira, majd a homlokomat az övének döntöttem és úgy néztem bele barna íriszeibe. Elmosolyodtam, ahogy a csillogást felfedeztem benne, ő is elmosolyodott. - Gyönyörű vagy! - szólalok meg, mire Sophia mosolya még nagyobb lesz, és zavarában lehajtja a fejét.

- Köszönöm! - vissza néz rám. - Mindent köszönök Jonathan! - néz mélyen a szemembe, amiben mintha most egy kis bűntudatot, sajnálatot és egy kis csalódást fedeztem volna fel.

- Ez úgy hangzott, mintha most örökre elköszönnél tőlem! - válaszolom bizonytalanul, összeráncolt szemöldökkel. Nem válaszolt, a száját beharapta és a földet kezdte nézni. Egyből elkomolyodtam. - Te tényleg elbúcsúzól?! - kérdezem egy kissé megemelve a hangom.  Lassan bólintott. Elengedtem és hátráltam néhány lépést. Nem akarom, hogy elmenjen! - Mégis miért? Egyáltalán hova? - kérdezem kétségbeesve. Nem szeretném, hogy itt hagyjon... azt nem bírnám elviselni... - Ezért is engedted meg, hogy hozzád érjek, mert tudtad, hogy elmész és többet úgyse találkozunk?! - kérdezem kissé idegesen, kezdtem ingerült lenni.

- Nem... egyáltalán nem azért megyek el, amiért te azt gondolnád! - néz fel rám, mivel eddig a földet nézte, nem mert a szemembe nézni. - És nem megyek olyan messzire, hogy ne lássuk egymást többé! A bátyámhoz költözök, és emiatt egy ideig nem leszek az Egyetemen sem. Addig búcsúzok csak el! - azt a kurva!

- Ne merészelj még egyszer így megijeszteni! - fenyegetem meg, de a szám sarkában már ott bújkált egy kis mosoly, kezdtem megnyugodni. Megfogtam a karját, és magamhoz húztam egy nagy ölelésre. - Nagyon megijesztettél, hogy elmész, és többet nem látlak! Kérlek ilyet többet ne csinálj, oké?

- Oké! - válaszolja a vállamba. - Nem akartalak megijeszteni, ne haragudj érte! - mondja, és még jobban bele fúrja a fejét a vállamba, mire én meg szorosabban fonom a karjaimat a dereka köré. - Mi ez az égett szag? - kérdezi hírtelen, mire a szemeim kitágulnak, gyorsan elengedem és már fordulok is a pult felé, ahol ott hagytam a bundáskenyeret...

- Oh hogy az a! - kezdtem el szídni a... mindent, mire Sophia felnevetett, és lassan nekem is felfelé görbültek ajkaim, majd én is elnevettem magam ezen a helyzeten. Kezdhetek bele újra a reggeli csinálásba...