Most lett vége az edzésemnek, gondoltam felhívom Stephaniet, hogy minden rendben-e vele. Kicsengett, ez eddig jó jel.

- Igen? - szólt bele rekedtes hangon.

- Mi történt? - kérdezem egyből, és már éreztem, hogy kezdek ideges lenni, és eluralkodik rajtam a félelem.

- Semmi, csak... most keltem. - válaszolja, de én nem hittem neki.

- Stephanie! - emelem meg a hangom, és mivel az öltötőben voltam, többen is rám emelték a tekintetüket, de ez most nem nagyon izgatott. - Ne hazudj nekem! - mondom idegesen. Stephanie csak sóhajtott egyet.

- Tényleg nincs semmi, ne aggódj! - válaszolja lágyan. - Minden rendben! Megígértem neked, hogy te leszel az első ember akit felhívok ha valami történik! - sóhajtottam egyet.

- Biztos minden rendben? - kérdezem meg újból, mire egy hümmögés a válasz. Újra egy sóhajtás hagyta el ajkaimat. - Rendben, hiszek neked! - kezdek el bólogatni, amit ő nem láthat.

- Köszönöm! - mondja hálásan. Elmosolyodom.

- Elmenjek érted holnap reggel? - terelem végül más vizekre a témát.

- Nem kell köszönöm, Cheryllel megyek. - hallom a hangján ahogy mosolyog.

- Rendben, örülök, hogy jóban lettetek! - mosolyodok el én is.

- Igen, én is örülök! - ezek után elköszöntünk egymástól, majd letettük a telefont.

- Ki az a Stephanie? - szólalt meg az egyik csapattársam a hátam mögött, mire felé fordultam. Mindenki engem nézett az öltözőből, és csak most vettem észre, hogy síri csend van. Zavaromban megköszörültem a torkom. Ekkor viszont egyszerre kezdett el ordibálni meg újjongani mindenki.

- Nem hiszem el haver! Végre felszedtél valakit! - jön és veregeti meg a vállam Jack, amit a többiek követnek, kivéve a haverjaim akik tudják, hogy ki az a Stephanie, és Cameron, aki meg gondolom rá jött, hogy ő a fogadás tárgya... zavartan fogadtam a gratulációkat, mivel ez egyáltalán nem igaz... én... bassza meg... holnapra már az egész suli tudni fogja, hogy van valakim... előre félek, hogy a lányok mit fognak csinálni Stephanieval!

--------------------

Másnap a szokásosnál korábban értem be a suliba, meg akartam várni Stephaniet az aulában, hogy tudjak vele beszélni a történtekről. Még csak reggel van de már most jöttek néhányan gratulálni!

- Jó reggelt! - köszönöm Stephanienak és Cherylnek ahogy megláttam őket. Megköszörülöm a torkom. - Beszélhetnénk? - kérdezem a barna szemű lánytól, mire csak egy bólintás a válasz. Elköszönünk Cherylitől mi meg arrébb megyünk, hogy nyugodtan tudjunk beszélgetni.

- Történt valami? - kérdezi ahogy megálltunk egy olyan folyosón, ahol nem tartózkodnak olyan sokan. - Csak mert mikor jöttem akkor többen is megbámultak... volt olyan ember aki még gratulált is! Olyan is akadt aki elhordott mindennek! - néz rám nagyra nyílt szemekkel. Zavaromban megvakarom a tarkómat. Egy szót nem tudtam kinyögni, nem tudtam mit mondjak, hogy hol kezdjem. - Mit csináltál? - szűkíti össze a szemeit mikor már egy ideje nem válaszolok.

- Hát... - kezdem nyögdécselve. - Amikor tegnap hívtalak, akkor az öltözőben voltam, edzés után.... és... hát... - vakarom meg megint a tarkóm. - A fiúk azt hitték, hogy felszedtem valakit, és miután letettem a telefont elkezdtek gratulálni... - mondom neki zavartan. - De annyira sokk hatása alatt álltam, hogy nem tudtam megszólalni, így megcáfolni se a tényt, hogy még nem vagyunk együtt. - mesélem el neki a történteket. Észre se vettem, hogy bele tettem az a szót, hogy "még". Stephanie egy darabig nem mondott semmit, majd megforgatta a szemét elhúzott szájjal.

- Gratulálok! - forgatja meg újra gyönyörű szemeit. Elmosolyodom, hogy nem haragszik rám.

- Ne forgasd, mert fenn akad! - kezdek incselkedni vele, mire kinyújtja a nyelvét. Istenem de imádon! Milyen kis gyerekes... elmosolyodom rajta - Ha még egyszer kinyújtod esküszöm leharapom! - hajolok hozzá közelebb.

- Na persze! - fonja össze a karját mellkasa előtt, majd újra rám nyújtja nyelvét, mire én egyből utána kapok. Stephanie meglepettségében nyögött egyet, így nyelvemet át tudtam csúsztatni a szájába, hogy táncot járhasson az ő nyelvével. Bele mosolyogtam csókunkba mikor Stephanie a kezeit a nyakam köré kulcsolta, én meg lassan neki toltam a szekrényeknek, és úgy csókoltam tovább, míg meg nem hallottunk egy női hangot.

- Ti mégis mit csináltok ott?! - egyből szét váltunk és a hang irányába kaptuk a fejünket. Baszki... miért pont a legszigorúbb tanárnak kell elkapnia minket?! - Mit képzeltek magatokról?! Ez egy iskola! - kezdett el felénk jönni, mire megfogtam Stephanie kezét.

- Gyere! - mondom neki szórakozottan, mire felnevet de elkezd velem együtt futni.

- Áljatok meg ti gazemberek! - kiabált utanunk a nő, de nem foglalkoztunk vele, mi csak nevetve tovább futottunk a szertár felé, ahova bezártam magunkat. Ahogy kattant a zár, és egymásra néztünk, ki tört belőlünk a szín tiszta nevetés. Ahogy alább hagyott a vihogásunk, közelebb mentem a lányhoz és a homlokomat az övének döntöttem. A jobb kezemet lassan felvezettem arcához és eltűrtem egy a szemébe lógó tincset a füle mögé.

- Jól vagy? - kérdezem tőle suttogva, hogy ne zavarjam meg a köztünk lévő csendet. Stephanie elmosolyodott.

- Igen, jól vagyok! - mosolya szélesebb lett arcán. Imádom a mosolyát. A jobb kezemmel megfogom állát, és végig simítok ajkán a hüvelykujjammal, mire levegő után kap. Lassan össze érintem ajkainkat, és egy lágy csókot nyomok rá, amit ő egyből viszonoz. A csengő hangjára válunk szét.

- Várj meg suli után, haza viszlek! - mosolygok rá, amit ő viszonoz, és bólint egyet kijelentésemre. Ahogy kiléptünk a szertárból, Stephanie már indult volna az órájára, de még gyors utána kaptam, és a karjánál fogva vissza húztam még egy csókra. Egyszerűen nem bírok betelni az ajkaival! Imádom őket! - Na most már mehetsz! - mondom neki egy vigyorral az arcomon, mire felnevet, majd folytatja útját az órájára.

- Látom nem ért semmit az amit mondtam neked! - szólalt meg egy hang a hátam mögött. Egyből felismertem a mély kissé érdes hangjáról. Cameron. Lassan megfordultam és a karjaim magam előtt összefonva rá néztem.

- Mit akarsz megint? - kérdezem barátságtalanul.

- Csak segíteni, hogy ne tedd tönkre egy lánynak az életét! - mordul rám.

- Ha már itt tartunk! - teszek felé néhány lépést. - Mond el miért cipeled szívén a sorsát! Miért láttam rajtad a parkolóban azt, mintha igazat mondtál volna! Miért láttam a tekintetedben szomorúságot! - mordulok rá idegesen.

- Azért bassza meg, mert amikor elkezdtük az Egyetemet, akkor ugyan ebbe a helyzetbe kerültem én is! - meglepettség ül ki az arcomra. - Én is bele kerültem egy fogadásba! - itt vett egy nagy levegőt, majd halkabban folytatta, miközben a padlót kémlelte. - Egészen addig hülyítettem a lányt, míg bele nem estem a saját csapdámba, beleszerettem... - itt hosszan kifújta az eddig bent tartott levegőjét. - Mikor megtudta, hogy miért voltam vele, hogy csak kihasználtam... ő... belebetegedett ebbe, annyira megszeretett, hogy ez olyan rosszul érintette őt, hogy megbetegedett... utána... - erősen behunyta a szemeit, majd úgy folytatta. - Néhány nappal később bele halt a fájdalomba. - a mondat végén rám nézett, de csak a zavarodott tekintetemmel találkozott.

- Sajnálom azt ami történt! - egy pillanatra csendben maradok, majd újra megszólalok. - Miért mondtad el ezt most nekem? - kérdezem vissza emelve rá a tekintetem.

- Azért mert nem akarom, hogy ugyan abba a hibába ess, amibe én estem bele! - mondja, és bólintok, hogy oké értem. - Meg... látom hogyan néz rád a lány. - mondja bizonytalanul.

- Ezt hogy érted? - ráncolom össze a homlokom.

- Szerelmesen! - fordul felém. - És azt vettem észre, hogy kezdesz te is így nézni rá!

--------------------

Most lett vége az utolsó órámnak, a parkolóban vagyok és Stephaniet várom. Egész nap máson sem járt az agyam, mint amit Cameron mondott... még hogy szerelmes...
A suli bejáratához vezettem tekintetem, ami abban a pillanatban nyílt ki, és lépett ki rajta Brien, Cheryl és Stephanie. Elmosolyodtam amikor észre vettem, hogy engem keres a tekintetével, és ahogy meglátott és összekapcsolódott a tekintetünk egy nagy mosoly jelent meg az arcán. Hjaaaj~... imádom a mosolyát... megráztam a fejem, hogy eltüntessem a gondolataim. Ő csak egy fogadás... koncentrálj!

- Szia! - köszönt Stephanie ahogy elém ért egy nagy mosollyal az arcán. Eszembe jutott az amit Cameron mondott, bele néztem gyönyörű barna szemeibe, amik csillogtak ahogy engem nézett. Nagyot dobbant a szívem.

- Szia! - mosolyodtam el halványan. Ahogy beültünk az autómba, már indítottam is az audit Stephaniek felé. Tényleg... szerelmes lenne...? És... én meg... tényleg kezdek rá máshogy tekinteni...? Ahj.... miért kellett összezavarnod Cameron?!
Ahogy megálltunk Stephanieék előtt elköszöntünk egymástól, és amint kiszállt, én tovább hajtottam haza, a még mindig furcsa gondolatokkal a fejemben.