9. Minden percben rád gondolok
Carolina Witte
Tudom, hogy rossz ember vagyok. Rossz ember vagyok, mert nyár vége van és nem tudok örülni az esőnek a hosszú szárazság után. Rossz ember vagyok, mert a klímaváltozást jó dolognak tartottam Dortmund tekintetében; imádtam, hogy az idő melegebb és naposabb volt, mint gyerekkoromban. De igazán rossz ember azért vagyok, mert megcsókoltam egy másik férfit, aki nem a férjem és ez semmiképp sem derülhetett ki.
Úton a kórház felé azon agyalok, hogy fogom ezt Nico-val is megértetni. Na meg nyilván azon is, hogy hogyan kellene viselkednem Marco-val. Legalább őt most lefoglalja a saját nyomora és a botrányos, kialvatlan kinézetem talán még gyanús sem lesz neki.
Ahogy végigsétálok a folyosókon, a szokásos émelygéses-kórházas pánikhullámom is elmaradt, annyira bűntudatom van. Még azt is megérdemelném, hogy egész napra bezárjanak ide.
Marco VIP kórtermébe lépve tényleg összetörik a szívem így legjobb megoldásként csak hozzá sietek és szorosan magamhoz ölelem.
- Szia, te kis bagós. - mondja, s hallom a hangján, hogy mosolyog. - Mi történt?
- Jajj... - nyögök fel és gyorsan letörlöm a szemeimből kiszökő könnycseppeket. - Hát totál kikészültem otthon egyedül. - mondom neki, mire Marco visszahúz magához és finoman megpuszilja a homlokomat, ettől pedig tényleg akkora bűntudatom lesz, hogy ismét sírni tudnék.
- Lina...
- Ne haragudj. - húzódok el és szipogok párat. - Pont nekem kellene bátorítanom téged, erre úgy szétesek, mint egy idióta.
Marco csak enyhe mosollyal megrázza a fejét és megfogja a kezemet, s amint érzi, hogy a tenyeremen egy nagy ragtapasz éktelenkedik érdeklődve veszi szemügyre.
- Főztem neked. - jelentem ki, mielőtt megkérdezhetné, hogy mi történt. - Reméltem, hogy ma hazavihetlek és... gondoltam, hogy örülnél a kedvencednek. Csak... - emelem fel esetlenül a kezem.
Csak rohadtul szét voltam csúszva, mert csókolóztunk Schlotterbeck-kel ezért még a főzés is nehezen ment. Rossz volt ez az egész. Sokkal könnyebb lett volna, ha Marco továbbra is távolságtartó és mogorva velem. Ohh, mennyivel egyszerűbb lett volna.
- Igazán nem kellett volna. Főleg azok után, hogy tegnap miket mondtam neked. - sóhajt gondterhelten.
- Marco, ez az egész nem vezet sehová. - rázom meg a fejem. - Ne kérj bocsánatot, 2 nap múlva úgyis megint összeveszünk rajta. - sóhajtok gondterhelten. - Most inkább... - folytatom mielőtt ismét megszólalhatna. - Megmutatom mit hoztam be, remélem minden itt van amire szükséged lehet, ha esetleg úgy döntenek, hogy bent kell maradnod éjszakára. Mikor kezdődik a műtét?
- Elvileg 13 órakor. - bólint mindenttudóan.
Kicsit meglep, hogy az addig hátralévő időt szerette volna velem tölteni, ugyanakkor valahol jól is esik, annak ellenére is hogy tegnap összevesztünk és annak ellenére is, ami Schlottival történt.
Marco kicsit beleturkál a sporttáskába, amit összekészítettem neki, majd elégedett bólintással teszi arrébb.
- Olyan... nyugodtnak tűnsz. - jegyzem meg feszengve.
A férjem apró mosollyal forgatja meg a szemeit.
- Segítene ha ideges lennék? Ezenkívül már átestem ezen párszor. Tudom, hogy megy. - ránt vállat. - Na jó, lehet, hogy még a tegnap esti altató meg nyugtató hatása is bennem van.
Tehetetlenül elnevetem magam, majd lassan a takarón heverő kezéért nyúlok és finoman megszorítom.
- Minden rendben lesz. - mondom, inkább csak magamnak. - A szar katari VB helyett pedig elmegyünk valami jó helyre... csak te meg én. - mosolyodok el erőtlenül.
- Mesésen hangzik. - Marco meglepően őszinte mosolyt villant rám.
Bele sem gondoltam, hogy az előző mondatommal talán fájdalmat is okozhatok neki, hiszen valószínűleg ez lett volna az utolsó világbajnokság, amelyiken játszhatott volna.
- Mondd csak találkoztál végül tegnap a fülesbagoly Schlotterbeck-kel? - világosodik meg, én pedig úgy érzem, hogy rögtön lefordulok a székről.
- Igen. - bólintok óvatosan. - Ide adta a gyűrűt.
Aztán bejött és megvigasztalt és meg is csókolt. Hahh...
- A műtét után megkapod. - mosolyodok el halványan, mikor sikerül kissé megnyugodnom. - Nem bírod Nicot? - kérdezem óvatosan.
- Nem ezt mondtam. - rázza meg a fejét Marco.
- De kicsúfoltad. - ráncolom a szemöldököm.
- Ahh, Lina. - sóhajt egy mosollyal. - Nincs különösebb bajom a sráccal, oké? Kicsit nagy a pofája, de majd alakul. Ezenkívül tudom, hogy jól kijöttök, szóval ezúton is bocsánat, hogy megjegyzést tettem a füleire. - forgatja a szemeit, én pedig csak lemondóan megcsóválom a fejem ezen az egészen.
Mielőtt erre reagálhatnék, kitárul a kórterem ajtaja és - várakozásaimmal ellentétben nem egy orvos, hanem - Marco szülei lépnek be. Csak úgy mint általában ilyenkor, nem kapok túl sok figyelmet, amit nem is bánok mert egyáltalán nincs szükségem rá, és szerencsére most még az sem vetődik fel, hogy terhes vagyok-e már.
Körülbelül negyed óra után csendben kilépek a folyosóra, mivel csak a helyet foglalom odabent. Tanácstalanul nézek körbe, majd úgy döntök, hogy még egy szál cigi nem fog megártani, így lassan elindulok a klinika belső udvara felé, ahol szerencsére van dohányzóhely.
Az eső már csak épp, hogy csepereg odakint. Elgondolkodva nézek végig a rajtam kívül itt lévő embereken. Pár munkaruhát viselő ember van még kint, kapok is pár fura pillantást tőlük, hiszen valószínűleg tudják ki vagyok. Segélykérően húzom elő a telefonom, miközben mélyet szívok a cigarettába. Ann-Kathrin-tól fogad egy üzenet, amiben Marco-ról érdeklődik na meg arról, hogy én hogy viselem. Egyelőre bezárom, s készülnék belépni Instagramra, amikor felugrik egy új üzenet, Nico Schlotterbeck-től. Oh, jaj. Az értesítést lejjebb húzva olvasom el sietősen, mert itt és most meghalnék, ha nem tennék így.
Nico Schlotterbeck Nem haragszom rád, és remélem, hogy te sem rám... nem szerettelek volna kellemetlen helyzetbe hozni és elrontani a barátságunkat. Remélem Marco-val minden rendben lesz. Ha beszélni szeretnél, keress nyugodtan.
Nagy sóhajjal fújom ki a tüdőmben tartott füstöt, majd tanácstalanul pillantok körbe ismét. Végül is... talán ez a legjobb amit írhatott. A helyében én sem tudtam volna okosabb dolgot megfogalmazni. Most már csak az a kérdés, hogy ugyan mit kellene válaszolnom? Nem lenne ez olyan bonyolult, de nincs semmi erőm és kreativitásom most ehhez, így ismét lezárom a képernyőt, a telefont visszadobom a táskába. Egy utolsót szívok a cigarettába, majd a hamusban nyomom el.
Mielőtt visszamennék a kórterembe kezet mosok és befújom magam parfümmel, bár ez nem segít túl sokat, de nem is érdekel már igazán. Marco szülei szerencsére elég hamar úgy döntenek, hogy lelépnek, én pedig minden eddigi tervemmel ellentétben úgy döntök, hogy itt maradok és megvárom míg az egész műtét véget ér - amiért tényleg valamilyen díjat érdemelnék - hogy a lehető leghamarabb megtudhassam, hogy vajon hazavihetem-e ma a férjemet.
Rendkívül ideges vagyok, több különböző dolog miatt is, és bár a táskámban lapul a nyugtató maradéka, amit a második vetélésem után írtak fel, mégsem veszek be belőle. Helyette, amikor Marco-t elviszik a műtőbe, megajándékozom magam pár szál cigivel és élvezem, hogy kicsit odakint lehetek.
Órákkal később végre megtudom, hogy a műtét jól sikerült, és ha Marco szeretné, akkor saját felelősségére ma már el is hagyhatja a kórházat, amibe ő eléggé kábán de mégis sietősen egyezik bele.
A hazafelé vezető úton csend uralkodik köztünk, de ez most egyáltalán nem kínos és nehéz, mint az elmúlt időszakban általában volt. Most inkább csak megnyugtató, és olyan érzésem van, mintha nem is lenne szükségünk szavakra, hiszen azok nélkül is tökéletesen értjük egymást ennyi idő és közös tapasztalat után.
Reggel nagyon előrelátó módon kinyitottam a nappaliban lévő kanapét és lehoztam pár normál ágyneműt is, mert sejtettem, hogy Marco nem igazán akar majd lépcsőt mászni.
- Nem vagy éhes? - kérdezem tőle, miközben végigsimítok az arcán ő pedig kényelembe helyezi magát.
- Még nem igazán. Először megpróbálok kicsit aludni.
- Rendben. - bólintok megértően. - Én addig itt leszek az ebédlőben, megnézem a mailjeimet. Ha bármire szükséged van, csak szólj. - kérem gyenge mosollyal.
Marco körülbelül 2 óra hosszát alszik. Én tényleg elfoglalom magam kicsit a munkámmal és előkészítem, ami még szükséges a vacsihoz. Amikor a férjem felébred már sötét van és én magam is éhes kezdek lenni, szóval reménykedem benne, hogy ő is hasonlóan érez és nem mellesleg örül annak, hogy mit főztem neki.
- A kedvencedet csináltam. - közlöm vele, miután túl vagyunk egy mosdós körön.
Marco fáradt mosolyt küld felém.
- Nagyon kiakadnál, ha inkább holnap ennénk azt? - kérdezi feszengve.
- Nem. - rázom meg a fejem csodálkozva. - De akkor mit szeretnél?
- Tarts hülyének, de most mindennél jobban olyan mirelit dínócskát ennék, amit Nico és Mia imádnak. - nevet fel kissé, én pedig nem tudom megállni és muszáj ezt viszonoznom.
- Még szerencse, hogy az unokaöcséd és húgod miatt van itthon ilyen csodás mirelit dínó. Csinálok neked. - hajolok hozzá egy gyors puszira, majd továbbra is rendkívül fura érzésekkel állok fel és hagyom magára a Dortmund szupersztárját.
Nico Schlotterbeck
Hétfőn délután miután végzek az edzőközpontban az utolsó könnyített edzésemmel és váll check-uppal, úgy döntök hogy elmegyek végre körülnézni az új lakásban, mert még mindig nem láttam a híres-hírhedt dekortapétáimat élőben. Nem voltam vele tisztában, hogy Marco sérülése mennyire fogja hátráltatni a lakberendezési folyamatot. Nem tudtam, hogy kellene ezt illedelmesen megkérdezni Linától... bár talán kár is volt ezen agyalni, mert a legutolsó üzenetemet továbbra is válasz nélkül hagyta. Tudtam jól, hogy mennyire lefoglalhatta az, hogy Reus otthon volt vele, mégis totál idiótának éreztem magam, amiért próbáltam jófej üzit írni neki, ő pedig még csak nem is válaszolt rá.
De talán jobb is így. Nem lenne szabad rajta agyalnom, sokkal inkább Dana-t kellene ismét megkeresnem és mondjuk elhívni egy kávéra vagy valami. Az utcába fordulva azonban Dana gondolata olyan hirtelen tűnik el, mintha soha nem is lett volna, ugyanis a lakásom előtti bejárón ott parkol Lina autója. Beállok mellé, majd előhúzom a telefonom, hogy megbizonyosodjak róla, hogy keresett-e de se hívás, se üzenet nem fogad tőle.
Sietős mozdulatokkal szállok ki, majd indulok befelé. Az ajtón szerencsére simán bejutok, s kicsit le is lassítok mert csend van. A földszinten nincs senki, ezért elindulok felfelé a lépcsőn, s ahogy egyre feljebb jutok halk dúdolás üti meg a fülemet. A hálóból jön, ezért kíváncsian nézek be a félig nyitott ajtón, ott pedig ténylegesen Linát találom: a padlón ülve, épp a franciaágy összeszerelésének közepette. Ez a nő hihetetlen fura.
Oldalról látom őt, fülében airpodsok vannak, valószínűleg ezért nem vett még észre. Régi kopott farmert és egyszerű felsőrészt visel, haja össze van fogva, arcán pedig semmilyen smink nincs most.
- Jézusom! - rezzen össze ijedtem, mikor észrevesz. - Mit csinálsz te itt? - kérdezi, miközben feláll és kiveszi a fülhallgatókat.
- Ehm... neked is szia. Ez a lakás az enyém, ha nem tudtad volna. - küldök felé egy apró mosolyt. - Az igazi kérdés, hogy te mit csinálsz itt? Azt hittem, hogy a szállítók össze is szerelik a bútort. - ráncolom a szemöldökeim értetlenül.
Lina csak fáradtan legyint.
- Persze, de nem kértem ezt a szolgáltatást. Szeretem én magam csinálni. - magyarázza.
- Nem kellene most itt lenned. - szalad ki a számon. - Mármint... Marco biztos... - nem tudom folytatni, mert Lina villámló szemekkel pillant fel rám.
- Mi van veletek, hogy állandóan meg akarjátok nekem mondani, hogy mit csináljak? - kérdezi elgyötörten. - Ez része minden nap az edzéseteknek?
Pontosan ezért nem hiányzott annyira egy nő az életemből.
- Tettem valami rosszat, amiről nem is tudok? - kérdezem egy kínos fintorral.
- Nem. - Lina megforgatja a szemeit. - Én csak... - rázza meg a fejét tehetetlenül. - Nem vagyok túl jól és nem hiányzik, hogy még te is baszogass. - mondja csendesen.
- Nem szándékoztam. - szabadkozom. - Történt valami, amiről szeretnél beszélni?
- Nem történt semmi. - jelenti ki mély sóhajjal, miközben elfordul a földön heverő telefonjához lép, valószínűleg megállítja rajta a zenét, majd az airpods-okkal egyetemben a táskájába dobja. - Marco el van. Jól sikerült a műtétje, és ő is jól van a körülményekhez képest. De kicsit sok volt az, hogy tegnap egész nap a kórházban dekkoltam, ma pedig déltől folyamatosan el kellett viselnem a családját. Szóval nagyon is örültem, amiért ezt a bútort ma szállították ki. - bukik ki belőle. - De mindegy is. Gondolom, körül szerettél volna nézni. - pillant ismét a szemeimbe, valamivel nyugodtabban.
- Igen. - erősítem meg egy picike sóhajjal és tekintetem rögtön a falra fordítom, amin arany és fekete színben pompázó tapéta virít.
Lina kissé közelebb lép hozzám és ő is abba az irányba fordul. Kiengedi a tüdejében tartott levegőt, s közben mintha azt érezném, hogy ténylegesen megnyugszik.
- Gyere, megmutatom a többit. - szólal meg könnyed hangon, majd legnagyobb meglepetésemre a kezemért nyúl és elkezd kifelé húzni a szobából.
A lépcső tetején természetesen elengedi, de mindez elég volt ahhoz, hogy a gyomrom bukfencezni kezdjen, és teljesen túlvilági hangulatban kövessem őt a földszintre.
- Igazad volt. - szólalok meg egy apró mosollyal, miután alaposan szemügyre vettem a nappalit. - Tényleg sokkal jobb így.
Lina széles mosollyal pislog rám.
- Örülök, hogy tetszik. - bólint. - Hogy vagy egyébként? - vált témát hirtelen.
Nos, rohadtul össze vagyok zavarodva, ezenkívül eléggé megőrjít, hogy úgy viselkedsz, mintha az a csók soha meg sem történt volna.
- Jól. - vonok vállat. - Holnap már mehetek rendes edzésre.
- Wow. - bólint elismerően. - Ennek örülök. Visszamegyek befejezni az ágyat. Remélem mire hazaérek, nem lesz már nálunk senki. - forgatja meg a szemeit.
- Hadd segítsek neked. - ajánlom rögtön, mire Lina csodálkozva néz rám. - Nem mintha értenék hozzá, de legalább tanulok tőled valamit és kevésbé leszek béna. - nevetek fel.
Lina érdekes mosollyal méreget.
- Rendben. Menjünk.
Az elkövetkező fél órában tényleg csak a bútorszereléssel foglalkozunk és szerencsére annyira nem nehéz, főleg, hogy Lina számára gyerekjáték értelmezni az útmutatót.
- Nem kell aggódnod a lakás miatt egyébként. Marco nem egy 3 hónapos kisbaba, egyedül tudom hagyni pár órára minden nap. - jelenti ki Lina egyszercsak a semmiből. - Átveszem a többi cuccodat is.
- Köszi, ez jól hangzik. A családom még nem bírta eldönteni, hogy csomagküldővel küldjék el néhány cuccomat vagy pedig személyesen hozzák el. - sóhajtok.
- Hiányzik a családod? - kérdezi hirtelen, én pedig csodálkozva nézek fel rá.
- Persze. De nem vagyok már kisfiú, hogy emiatt sírjak esténként. - biztosítom. - Csak nehéz volt az elején, mert az egész életem ahhoz a régióhoz kötött. A családom, az összes barátom meg ismerősöm... az exem. - teszem hozzá egy fintorral.
Lina érdeklődve vonja fel a szemöldökét, majd tekintetével is megajándékoz, miután az utolsó csavart is a helyére fúrta.
- Miért szakítottatok? - kérdezi csendesen.
- Ahh... - nyögök fel. - Legfőképp azért, mert 15 éves korunktól kezdve együtt voltunk. A Dortmundba igazolás csak megadta az egésznek a végső lökést.
- Szomorú vagy még miatta most is? - kérdezi komolyan.
- Nem. - mondom rögtön, holott ez talán nem teljesen igaz. - Nem is tudom, hogy akarok-e egyáltalán egy rendes kapcsolatot. Ez most rém hülyén hangzik, de nem érzem úgy, hogy van elég kapacitásom arra, hogy dolgozzak és tegyek azért, hogy egy esetleges párkapcsolat jól működjön.
Lina küld felém egy megértő mosolyt.
- Nem hangzik hülyén. - válaszol végül. - Megértelek. Tudod... néha elgondolkodom rajta, hogy mi történne, ha valamiért Marco és én szakítanánk. Soha, de soha nem csinálnám ismét végig az egész ismerkedősdit, bemutatkozást a családnak meg a többi hülyeséget.
- Szóval mit csinálnál? - kérdezem kissé döbbenten. - Szereznél egy szexbarátot?
- Például. - nevet fel kínosan.
Elég fura azt hallani, hogy Lina arról gondolkodik, hogy mit csinálna, ha ő és Marco nem maradnának együtt.
- Gyakran gondolsz erre? - szalad ki a kérdés a számon.
Lina hatalmas szemekkel néz rám a kérdés hallatán.
- Ezt olyan hangsúllyal kérdezted, mintha legalábbis öngyilkos hajlamú gondolataim lennének. - próbálja meg elviccelni.
- Előfordult már, hogy valamelyikőtök félrelépett? - kérdezősködöm tovább, és tudom jól, hogy ezzel most mindent is kockára teszek.
Lina élesen szívja be a levegőt.
- Nos... ez a kérdésed több problémát is felvet. - pillant rám sötéten, miközben nehézkes mozdulatokkal feláll a padlóról. - A legfontosabb talán, hogy mi számít félrelépésnek vagy megcsalásnak? - húzza fel a szemöldökét, miközben ismét rám néz.
Valahogy olyan kényelmetlen, hogy most ő magasodik fölém, így példáját követve én is felállok és a szükségestől közelebb lépek hozzá. Néha nehéz elhinnem, hogy ez a nő ennyire picike hozzám képest, és mégis jóval idősebb tőlem.
- Sokan csak a tényleges szexet tartják annak. - mondom halkan. - Szerintem az már régen rossz, ha fizikai dologgá fajul a dolog. Gondolj csak bele milyen régóta járhatnak máshol a gondolatai annak a félnek.
Lina ajkai kissé megremegnek, amint felfogja a szavaimat.
- El tudom képzelni. - suttogja, miközben tekintetét egy pillanatra sem fordítja el az én szemeimről. - Ez esetben... - folytatja kissé elcsukló hangon. - Megcsaltam Marco-t, tegnapelőtt, amikor engedtem, hogy megcsókolj... vagy amikor én megcsókoltalak, nem is tudom. Csak azt tudom, hogy akkor nagyon is jól esett, de azóta... - hangja teljesen elvékonyodik, szemei pedig megtelnek könnyekkel.
Az én szívem ki akar ugrani a mellkasomból, annyira nem számítottam erre az egészre.
- Lina. - egy utolsó lépéssel vágom el a kettőnk közötti távolságot.
Óvatosan igazítom a haját a füle mögé, ő pedig kétségbeesetten szívja be a minket körülvevő nagyon is nehézzé vált levegőt.
- Annyit gondolok erre azóta is. - leheli remegő hangon. - Annyira bűntudatom van. - hunyja le a szemeit, amikből sietősen távozik pár könnycsepp.
- Tudom, hogy ez nagyon elcseszett, de el sem hiszed mennyit jelent mindez. - arcát óvatosan fogom a tenyereim közé, miközben alig hallhatóan közlöm ezt vele. - Minden percben rád gondolok.
Lina hirtelen nyitja ki a szemeit és pillant fel rám, tekintete meglepődöttséget sugall. Ajkai enyhén elnyílnak, s először úgy tűnik, mintha mondani szeretne valamit, de végül semmilyen hang nem hagyja el a torkát, csupán remegő, szipogással kevert lélegzetvételei törik meg a csendet.
Nekem sincs egy értelmes gondolatom sem amit szavak formájában meg tudnék fogalmazni, pedig annyi minden zajlik le a fejemben, hogy attól tartok lassan meg fogok őrülni. Mivel Lina továbbra sem lökött el magától, egyik kezemet a derekára vezetem és a lehető legközelebb húzom magamhoz, míg másik tenyeremet a tarkójára csúsztatom, ezután pedig hozzá hajolva illesztem ajkaimat az övére.
Annyi feszültség van bennem emiatt a helyzet miatt, hogy amikor Lina nem ellenkezik, hanem viszonozza a csókot és kezeit a felkaromra támasztja ugrálni tudnék örömömben. A múltkorihoz hasonlóan ez a csók is rendkívül óvatos... és nem mellesleg nedves és sós a könnyek miatt.
- Miért mindig sírás közben csókolózunk? - kérdezem tőle halkan, miután ajkaink elválnak egymástól.
Lina elenged egy sóhajjal és szipogással kevert zavart nevetést.
- Igyekszem a következő alkalomra összeszedni magam. - törli meg a szemeit, majd fejét egy rövid pillanatra a mellkasomhoz hajtja és mélyet lélegzik a ruhám illatából.
A "következő alkalom" hallatán tényleg úgy érzem, hogy 3x le és fel tudnék rohanni a lépcsőn visítozva és őrjöngve.
- De most haza kell mennem. - közli velem, majd óvatosan elhátrál, én pedig engedem hogy így tegyen. - Csomagold ki a matracot és tedd az ágyrácsra. 24 óráig ne feküdj rá és ne pakolj rá semmit. - magyarázza. - Ezeket itt hagyom. - utal a szerszámokra. - Majd összepakolom őket, de most muszáj elmennem innen, különben... mindegy. - kapja fel táskáját a földről.
- Lina... - kapom el a karját értetlenül. - Mégis...
- Nem vagyok képes ezt most megmagyarázni neked. - rázza meg a fejét, majd lábujjhegyre szökkenve húz le magához és nyom egy sietős de elnyújtott csókot az ajkaimra. - Szia. - suttogja, mielőtt sietős léptekkel kilépne a helyiségből.
Annyira letaglóz az egész, hogy az agyam nem képes kiadni az utasítást egyik szervemnek sem, hogy viszonozza az elköszönést. Csupán azt vagyok képes érzékelni, amikor odalent a bejárati ajtó csapódik, jelezve, hogy a nő, akibe most már hivatalosan is halálosan szerelmes vagyok, elhagyta a lakást.
********
Hello-bello,
Olvassa még valaki ezt a történetet? Pusziii.
Bạn đang đọc truyện trên: AzTruyen.Top