Nico Schlotterbeck

A szteroidok azért nem hatottak annyira jól, hogy egy héttel később játszhassak vagy legalább csere legyek a Köln elleni meccsen. A sérülésem ellenére sem volt túl sok szabadidőm, mert szinte minden nap jártam az orvosnál és gyógytornán a vállammal. Ezenkívül volt pár könnyített edzésem, de a hét vége felé már a csapattal edzhettem, ezek mellett Lina spammelt különböző lámpa és csillár variációkkal amikből csak random kiválasztottam párat, ő pedig megrendelte őket.

Bármennyire is szívesen lógtam vele, egyszerűen nem volt időm találkozni vele a héten - emiatt teljesen le vagyok maradva a saját lakásommal kapcsolatban -, ezenkívül pedig rá kellett jönnöm, hogy a vonzódásom iránta jóval több volt, mint ami illendő lenne. Épp elég szar volt, hogy minden magányos pillanatomban rá gondoltam, és arra, hogy mennyire elcseszett most a kapcsolata Marco-val. Na meg arra, hogy mennyire elcseszettek az én érzéseim is, hiszen belezúgtam egy nőbe aki nem elég, hogy idősebb tőlem, még a csapattársam felesége is.

Ennek ellenére mégis abban reménykedem, hogy ezúttal kijön a meccsre, és hogy a VIP szektorban fog ülni és mindenekelőtt abban, hogy személyesen is beszél majd velem.

Habár a meccs 17:00-kor kezdődik, és habár ebédeltem, és még vacsoraidő sincs túlságosan, azért rendesen megpakolom a tányéromat pár jól kinéző kajával és úgy tervezem, hogy ezt mind megeszem a játék kezdete előtt. Szerencsésnek érzem magam, amiért még senki nem vette a bátorságot arra, hogy megkörnyékezzen. Lehet, hogy nem is vagyok olyan népszerű, mint hiszem, vagy csak mindenki túl elfoglalt az étel vadászattal.

- Ne haragudj, ezt a széket még megeszed vagy leülhetek rá? - csendül egy szórakozott hang halkan mellettem, amit túl jól ismerek.

Hirtelen fordulok oda. Lina egész közel áll hozzám és érdekes mosollyal méreget.

- Szia. - térek magamhoz, és bármennyire is zavarban vagyok, nem tudom megállni hogy ne mosolyogjak rá és ne öleljem meg röviden. - Sajni a szék nem szerepel a menün, pedig hidd el, megenném azt is. - rázom meg a fejem egy kínos nevetéssel.

- Akkor kénytelen leszek elfoglalni. - mosolyodik el szélesen, majd helyet foglal mellettem. - Mi újság?

- Te nem eszel? - kérdezem megdöbbenve.

- Chill Schlotti, majd eszek, de szerintem csak kicsit később. Én veled ellentétben nem éheztem egész héten. - nevet fel. - Na de hogy vagy?

- Jól. - bólintok végül. - Szétdrogozott az orvos, szóval semmi bajom már. De Terzic szerint még nem szabad most megerőltetni magam. - forgatom meg a szemeim. - Ugye innen nézed te is a meccset?

- Attól tartok igen. - mosolyodik el sejtelmesen. - Na és, nem volt mellékhatása a sok injekciónak?

- Te mióta vagy ilyen szemtelen? - kérdezem tőle tanácstalanul, de Lina nem válaszol, továbbra is csak vigyorogva várja a válaszomat. - Mint látod, nem lettem szőrösebb, egyedül rohadt éhes vagyok mentálisan az elmúlt 3 napban. És te hogy vagy? - váltok témát.

Lina csak vállat ránt.

- Jól. Örülök, hogy kész lett a festés és a tapétázás nálad, jöhetnek a bútorok. Lassan megszokom, hogy Marco alig kommunikál velem. Csak a szokásos. - villant ezúttal egy egyáltalán nem őszinte mosolyt.

- Oh... sajnálom. - nyögöm ki végül.

Lina csak fintorog ezen.

- Nem is értem miért vagyok itt. Még te sem játszol, pedig Marco után lehetnél a 2. számú kedvencem a csapatból. - sóhajt drámaian.

- Figyelj... - köszörülöm meg a torkom és megfogom a bárpulton lévő kezét. - Megnézzük együtt a meccset, jó lesz. Ha gondolod, kommentálhatom neked végig. - mondom, mire Lina elneveti magát. - Most pedig egyél valamit te is, attól jobb kedved lesz.

- Ha ennyire ragaszkodsz hozzá. - csóválja meg fejét lemondóan és lassan feláll. - Hozok valamit, addig ne egyél meg mindent. - simít végig a vállamon, majd elindul a svédasztalok felé.

Pár másodpercig csak figyelem Lina távolodó alakját. Ezúttal rendkívül szűk nadrágot és magassarkút visel, haja pedig hullámos. Talán még sosem láttam őt ennyire szépnek és csinosnak ezelőtt.

Nem kell rá órákat várnom, hamar visszatér, jóval kevesebb kajával, mint amit én szedtem magamnak, de ez most mindegy.

- By the way, nagyon jó így a hajad. - jegyzem meg mellékesen neki, amit csak széles mosollyal fogad.

- A fodrász csinálta, én általában lusta vagyok így beszárítani vagy göndöríteni. Bár néha elkap az ihlet és megcsinálom. - von vállat.

Szívesen elmondanám neki, hogy bármilyen hajjal rohadtul szépnek találom, de ezt inkább megtartom magamnak, nem akarom, hogy azt gondolja, hogy nyomulok rá vagy hasonló. Úgyhogy ezek után inkább csak semleges témákról beszélünk, miközben befejezzük a korai vacsorát. Megbeszéljük, hogy a jövő hét folyamán elküldetem a Freiburgban maradt cuccaimat is az új lakásba, Lina pedig rögtön ajánlkozik is, hogy szívesen intézi az átvételüket, ha nem érnék rá napközben.

Természetesen, ahogy egyre több ember érkezik meg a meccsre, néhányan megzavarják a beszélgetésünket de egyikük sem marad túl sokáig, így amikor a lelátón elfoglaljuk a helyünket, ismét minden figyelmem Reus feleségének szentelhetem... na meg a játéknak néha. Ami közel sem annyira jó, hogy pozitív érzéssel töltene el.

- Imádom ezt a srácot, de ebben a szezonban még nem volt egy jó megmozdulása sem. - sóhajtok gondterhelten, amikor Adeyemi ismét elszalaszt egy lehetőséget.

Lina bocsánatkérő mosollyal fordul felém.

- Talán csak időre van még szüksége. Bár Marco szerint jobb helye lett volna Lipcsében. - csóválja meg a fejét. - Szerinte nagyon sokat kellene még fejben fejlődnie ahhoz, hogy megfelelően reagáljon a pályán.

Aprót bólintva veszem tudomásul az elhangzott infót.

- Karim tényleg nem a legfényesebb gyertya a tortán, de nagyon jó képességei vannak. - próbálom kicsit megvédeni. - De hát ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem a Bundesliga szabadrúgás királyának a szavait?

Lina kényszeredetten felnevet.

- Marco-t tartod a Bundesliga szabadrúgás királyának? Ezzel elkéstél pár évet. - lök meg finoman.

- Miért szerinted ki a legjobb most? - fordulok felé féloldalasan és tényleg kíváncsian várom a válaszát.

Lina szégyenlősen pislog egyet, majd vet egy kósza pillantást a pályára, mielőtt visszafordulna hozzám.

- Ha már a Lipcsét emlegetted... az a helyes kis srác, aki ott játszik, Szoboszlai, neki nagyon veszélyes labdái vannak. - tudatja velem, és igazából egyet kell vele értenem.

- Ahhh... - nyögök fel kelletlenül. - Még mindig nem hevertem ki, hogy ők nyerték a német kupát.

Lina csak szórakozottan mosolyog rajtam.

- Hát... - von vállat sejtelmesen. - Most még minden esélyed megvan, hogy ti nyerjétek. Csak meg kell gyógyulnod teljesen. Jajj ne! - nyög fel csalódottan, mikor a Köln kiegyenlít.

- Banyek. - fogom a fejem.

- De az edzőjüket imádom. - nevet fel, és figyeli, ahogy Baumgart megőrül a pálya szélén. - Főleg, hogy -10 fokban is pólóban flangál.

- Fűti a csapat iránti szerelem. - forgatom meg a szemeimet.

Az elkövetkező perceket inkább csendben követjük végig és nem akarom elhinni, hogy az első félidei vezető pozíciónkat pár perc alatt veszítjük el. Épp készülném megkérdezni Linát, hogy szerinte hogy a fenében történhet ilyen, de nincs rá esélyem, mert odalent valaki úgy felrúgja Reus-t, hogy ezután hosszú ideig a bokáját fogva fekszik a földön.

- Oh, baszki. - áll fel Lina elhaló sóhajjal és lélegzetvisszafojtva követi az eseményeket, miközben a stadion felrobban a szurkolók nemtetszésétől.

Az orvosi stáb két tagja el is indul hozzá, biztos felteszik a szokásos hülye kérdéseket, Marco azonban nem úgy néz ki, mint aki egyhamar fel tudna állni egyedül.

- Jézusom. - fordul felém Lina elcsukló hangon, száját kezével takarja el és úgy néz ki, hogy mindjárt elsírja magát. - Ezt nem hiszem el.

Szeretném azt mondani neki, hogy ne akadjon ki, minden rendben lesz majd, de ez rohadtul nem igaz.

- Hé... - húzom magamhoz esetlenül, amit meglepődve fogad. - Nyugi, még nem tudhatod pontosan mi történt. - mondom, aminek nagyon nincs értelme.

Lina nem is reagál semmit, kétségbeesetten kapaszkodik a karomba, ami most elkezd fájni, de eszemben sincs ezt tudatni vele. Marco-t időközben lekísérik a pályáról, Lina pedig elszakad tőlem és magához veszi a táskáját.

- Lemegyek az orvosi szobához. - mondja sietősen.

- Elkísérlek, gyere. - mondom és annyira nem gondolkodom, hogy megfogom a kezét és elkezdem befelé húzni az épületbe.

Carolina Witte

Bármennyire is dühös voltam Marco-ra az utóbbi napokban és bármennyire is nem terveztem, hogy majd én leszek az, aki bocsánatot kér tőle először, most mégis remegő térdekkel követtem Schlotterbeck-et az orvosi szoba felé, és legszívesebben most rögtön magamhoz szorítottam volna Marco-t és vele együtt sírtam volna egy kiadósat.

A földszinti folyosóra érkezve elengedem Nico kezét, hiszen más emberek is vannak itt rajtunk kívül és nem akartam semmilyen alaptalan pletykára okot adni. Nem szeretném most rögtön rá törni az ajtót senkire, így egyelőre megállok és szembefurdolok a velem lévő focistával és szeretném neki elmondani, hogy igazából nem kellett volna lejönnie velem ide, nyugodtan visszamehet megnézni a mérkőzést, de erre nincs esélyem, mert a nálam lévő telefon rezegni kezd. Marco anyukája. Csodás.

- Bocsi, ezt fel kell vennem. - motyogom, majd pár lépéssel arrébb megyek és fogadom a hívást.

Elméletben tudom, hogy nem tudok majd semmilyen konkrét magyarázattal szolgálni, hiszen épp pár perce történt ez az egész, és mindezt el is mondom Manuelának, ő pedig a lelkemre köti, hogy ha bármi újdonságot megtudok Marco állapotáról, azonnal hívjam. Meg is ígérem neki, amikor pedig letesszük a telefont, annyira rosszul érzem magam, hogy tényleg sírni tudnék. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért van ez; habár Manuela sosem mondta az arcomba, sokszor éreztem azt, hogy szerinte nem vagyok elég jó az egyetlen fiacskája számára.

Schlotterbeck várakozóan néz rám, mikor visszasétálok hozzá.

- Szerintem kopogj be nyugodtan. - javasolja.

- Rendben. - bólintok, kifújva a benntartott levegőmet. - Köszönöm, hogy lejöttél velem, de menj vissza nyugodtan a lelátóra, nem kell itt maradnod, ki tudja meddig tart ez.

- Biztos? Ne kérjem el Marco cuccait az öltözőből? - kérdezi finoman.

- Oh... igazából az jó lenne. - bólintok és legbelül hálás vagyok neki, hogy ennyi mindenre tud most ebben a helyzetben gondolni.

- Rendben, menj csak be, majd beadom. - ígéri, miközben biztatóan rám mosolyog és végigsimít a hátamon.

- Köszi. - lehelem, majd minden erőmet összeszedve fordulok az ajtó felé és kopogok be finoman.

Szinte rögtön érkezik egy "szabad" válasz, én pedig óvatosan nyitok be, és próbálom tartani magam, amint megpillantom a teljesen fáradt és magába roskadt Marco-t a vizsgáló asztalon ülve. A bokája többszörösére van dagadva, én pedig egy pillanatig úgy érzem, hogy el fogok ájulni az engem körülvevő környezettől.

Végül kinyögök egy köszönést Dr. Bach-nak és az asszisztensének, akik valószínűleg a röntgen felvételek elkészültére várnak. Mindketten elég jól ismernek már ahhoz, hogy ne kérdőjelezzék meg a jelenlétem itt. Túl sokszor voltunk már hasonló szituációban.

- Szia. - suttogom elhalóan Marco-nak, ahogy közelebb lépek és megfogom a kezét.

- Szia. - viszonozza a köszönésem és gyengéden rászorít a kézfejemre, ami rögtön segít abban, hogy a hányingerem és szédülésem egy leheletnyit enyhüljön.

- Hogy vagy? - kérdezem elhalóan.

- Iszonyatosan fáj, szédülök is. - rázza meg a fejét lemondóan.

- Úgy sajnálom. - reagálok automatikusan, mert ettől okosabbat nem tudok most mondani.

Dr. Bach szerencsére megköszörüli a torkát és remélem, hogy ő lesz az, aki valami okosat fog tudni mondani.

- Marco, a felvételek alapján súlyos bokaszalag szakadás történhetett. - vág bele a közepébe. - Értesítem a klinikát, hogy a lehető leghamarabb készítsék elő a vizsgálót MR-re és hívom Dr. Steinbergert is, hogy hamarosan érkezel. Elvégez majd néhány további vizsgálatot és javaslatot tesz a további kezelésekre. Nem szeretem ezt mondani, de biztos vagyok benne, hogy ebből műtét lesz.

A levegő rendkívül nehéz körülöttünk. Úgy érzem, hogy semmi értelmes szerepet nem tudok most felvenni ebben a helyzetben. Marco nem reagál szóban az elhangzottakra, csupán fejét lógatva enged el rendkívül nehéz sóhajokat.

Egyik kezem tétován csúsztatom a hátára, ő pedig hirtelen rám emeli a tekintetét.

- Beviszel a kórházba? - kérdezi alig hallhatóan.

- Persze. - bólintok gondolkodás nélkül.

- A ruháim az öltözőben...

- Tudom. Nico elhozza őket. Mindjárt megnézem, hogy ideért-e már.

- Oké. - sóhajt kelletlenül. - Használhatom az itteni zuhanyzót, doki?

- Persze. - bólint az orvos, az asszisztens pedig máris érkezik felénk.

Marco elhúzódik tőlem, én pedig engedelmesen lépek hátrébb, majd inkább úgy határozok, hogy az lesz a legjobb, ha ki is megyek és ott várom meg Schlotterbeck-et. Bezárom magam mögött az ajtót és mély sóhajjal dőlök a falnak mellette. Egy pillanatra lehunyom a szemeimet és lélegzek párat, de mielőtt igazán feldolgozhatnám ezt a szituációt lépteket hallok, én megpillantom Nico-t Marco táskájával a kezében.

- Jézusom Lina, jól vagy? Olyan sápadt vagy. Mi történt? - kérdezi rögtön, amint elér hozzám.

- Be kell vinnem Marco-t a kórházba, bokaszalag szakadása van. - mondom, de a hangom annyira erőtlen, hogy még abban sem vagyok biztos, hogy megérti.

- Baszki. Sajnálom. - sóhajt. - Ezeket találtam, szerintem minden megvan. - nyújtja felém a sporttáskát.

- Köszi. - veszem el. - Majd beszélünk. Ha gondolod, írok majd a kórházból. - mondom esetlenül.

- Mindenképp. - bólint. - És ha bármit tudok neked segíteni, csak szólj.

- Rendben. - küldök felé egy gyenge mosolyt, majd ismét belépek a vizsgálóba.

Úton a kórházba Marco nem sokat beszél velem, helyette az anyukájával telefonál, amiért titokban hálás vagyok neki, mert nem nekem kell ezt a kört lefutnom helyette. Ezek után egyfolytában csak kutat a táskájában, végül frusztrált sóhajjal veszi elő a telefonját megint.

- Valami nincs meg? - kérdezem.

- A gyűrűm. Felhívom Schlottit. - rázza meg a fejét.

Ideges sóhajjal állok meg egy piros lámpánál. Mivel a visszaszámláló szerint 63 másodperc múlva vált majd ismét zöldre, elgondolkodva nézegetem a saját ujjamon csillogó aranygyűrűt, aminek a párja most ki tudja hol van.

Marco sebesen magyaráz Nico-nak a telefonban, mindenféle instrukciót adva neki arra, hogy hol keresse az ékszert. Közben még arra is van kapacitása, hogy megkérdezze, hogy végződött a meccs. Hihetetlenek.

- Úgyis állandóan együtt lógtok, majd odaadod neki. - magyarázza Marco, miután valószínűleg a másik focista megtalálta a gyűrűjét. - Kösz, csá.

- Szükséged van valami másra is, ha ma éjszaka bent kell maradnod? - kérdezem pár hosszú másodperc elteltével.

- Nincs. Elég ha holnap hozol majd tiszta ruhát. Nem tudom meddig fognak bent tartani.

- Sajnálom Marco... tényleg. - vetek rá egy gyors pillantást, majd végre elérkezünk a túlságosan is ismerős elágazáshoz, ahol balra kell fordulni a klinika felé.

- Úgy látszik ez alkalommal sem szabadulsz meg tőlem a vb alatt. - sóhajt drámaian.

- Ne add fel ennyire könnyen, még van idő addig. - próbálom jobb kedvre deríteni, de én magam sem hiszem el, hogy erre esély lehet. - Ha pedig mégsem mehetnél, szívesen elviszlek én valahova. Persze, csak ha majd újra úgy érzed, hogy el tudod viselni a társaságomat és szívesen beszélgetsz velem. - szúrom még oda, mert egyszerűen megőrjít, hogy ennyire ridegen viselkedik velem.

Időközben sikerül megcsípnem egy bejárathoz közel eső parkolóhelyet, de a bejáratot elnézve ígyis-úgyis várták már Marco-t.

- Majd ha nem viselkedsz úgy, mint egy hülye picsa, tárgyalhatunk róla. - szól vissza, majd azzal a lendülettel ki is nyitja az utas oldali ajtót.

Én teljesen lefagyok ezen az egészen, még csak kontrázni sem tudok, mert a kórházi személyzet máris megrohamozza a futballsztárt és kisegíti az autómból, én pedig ennek hatására szintén kiszállok. Továbbra is vértől zúgó füllel sétálok át a másik oldalra, ahol a férjemet már készségesen leültették egy tolószékbe.

- Megharagszol, ha most nem megyek be? Tudod, hogy nem bírom a kórházakat. - hajolok le hozzá és kérdezem ezt rendkívül finoman tőle, de a szemeimből láthatja, hogy meg tudnám ölni.

- Nem. Elég ha holnapra összeszeded a bátorságod. Jó éjt. - búcsúzik, majd int a személyzetnek, hogy indulhatnak.

Teljesen megsemmisülten és letaglózva maradok állva a parkolóban. Még csak el sem kezdett sötétedni, mindössze kicsit hűlt le a levegő, én azonban úgy érzem magam, mint aki egész télen Norvégiában fagyoskodott napfény nélkül.

Sietősen fordulok meg és ülök be ismét az autóba, de nem vagyok rá képes, hogy elinduljak. Szeretném kisírni magam, ugyanakkor semmi kedvem itt szobrozni, mert tényleg utálom a kórházakat. Tehetetlenül nézek szét magam körül, végül durva mozdulattal nyúlok a biztonsági övért, ami persze ilyenkor beakad. Párszor újra próbálom, majd végül sikeresen becsatolom magam. Épp beindítanám a motort, mikor a telefonom csörgésbe kezd. Nico Schlotterbeck. Szemeim hosszan lehunyom egy pillanatra. Ma is ő nyeri a legnormálisabb ember az életemben címet.

- Szia. - veszem fel egy szipogással.

- Szia, Lina. Ne haragudj, csak... meg szerettem volna kérdezni, hogy minden oké? - kérdezi, hallani hangján, hogy feszeng.

- Ehm... azt hiszem igen. Marco bement a klinikára, én pedig készülök hazamenni. - vékonyodik el a hangom és ismét szipognom kell.

- Történt valami? - kérdezi óvatosan.

- Nem... mármint... ne beszéljünk most erről kérlek. - nyögöm ki félig sírva.

Előhalászok egy zsebkendőt és sietősen letörlöm a szemeimből kihulló könnycseppeket. Nico elenged egy mély sóhajt a vonal másik végén.

- Figyelj... haza tudsz vezetni?

- Persze. - válaszolom gondolkodás nélkül.

- Lina... nyugodj meg kérlek, oké? Mi lenne ha találkoznánk nálatok? Odaadom Marco gyűrűjét és elmondod, hogy mi zaklatott fel ennyire.

- Rendben. - egyezek bele minden mindegy alapon.

Gyorsan elmondom Nico-nak a címet, majd a lehető leggyorsabban bontom is a hívást. A visszapillantó tükörbe nézve megtörlöm az arcom és kicsit megigazítom a sminkem, ami kezdett már elkenődni, majd erőt véve magamon megpróbálok balesetmentesen hazamenni.

Amikor a bejárónkra hajtok fel, a focistát már a bejáratnál találom, épp ezért úgy döntök, hogy az autót kint hagyom, a motort leállítom, majd sietősen ki is szállok.

- Hol parkoltál? - kérdezem tőle rendkívül illedelmesen.

- Taxival jöttem. Megígértem Karimnak, hogy a meccs után majd elmegyek velük a városba valahová. - von vállat, én pedig fájdalmasan lehunyom a szemeimet ezt hallva.

- Akkor mégis miért vagy itt? - kérdezem halkan.

Ő először nem válaszol semmit, csak felém nyújtja az aranygyűrűt, ami Marco-é. Egy óvatos bólintással elveszem tőle, majd a táskámba csúsztatom, a kulcsaimat pedig előveszem.

- Egyébként pedig azért vagyok itt, mert úgy éreztem, hogy szükséged van egy barátra. - mondja enyhe mosollyal.

A szívverésem kelletlenül gyorsul fel ezt hallva.

- Menjünk be. - mondom elhalóan.

Nico engedelmesen követ befelé. A lakásba lépve lerúgom a magassarkú cipőimet, majd a focistához fordulok.

- Nem muszáj levenned. - mondom, mikor látom, hogy ő is szeretne megszabadulni saját lábbelijétől.

Vet rám egy pillantást, majd egyet a nappalira is, végül leveszi a cipőit, én pedig csak finoman megcsóválom a fejem rajta.

- Hozok egy kis vizet, addig ülj le nyugodtan. - mondom sietősen, majd távozom a konyhába, ahol először kezet mosok, ezek után pedig kerítek két poharat és mindkettőbe vizet töltök.

Kell pár hosszú másodperc, hogy lelkileg összeszedjem magam, s csak ezután indulok vissza a nappaliba. A poharakat a dohányzóasztalra helyezem, majd Nico mellé lépek, aki magát nem zavartatva nézelődik.

- Elképesztően menő ez a berendezés. - jegyzi meg enyhe mosollyal, ezután pedig a komód felé tesz pár lépést, és a bútordarabon sorakozó képeket kezdi szemügyre venni.

A szívem belefájdul, ahogy én magam is végignézek az esküvői képünkön, meg azon ahol Marco unokaöccsét fogom a karomban a keresztelőjén.

- Őt is Nico-nak hívják. - jegyzem meg esetlenül a képre mutatva. - Bár már nem ilyen kicsi.

Nico küld felém egy érdekes mosolyt.

- Nagyon szép menyasszony voltál. - reagál végül a másik fotóra, én pedig csak fájdalmasan elfintorodom, amit szerencsére nem lát, mert a következő kép túlságosan leköti a figyelmét. - Ez viszont... wow. Milyen fotózás ez? - veszi a kezei közé a bekeretezett fotót, amin aligha hasonlítok a valódi önmagamra.

- Oh... - nevetek fel zavartan. - Chanel parfüm reklám volt. És én csak olyan szerencsétlenül kerültem bele ebbe az egészbe. - mondom, mire a focista őszinte meglepődöttséggel fordul felém. - Ann-Kathrin nem tudott részt venni rajta, mert összeszedett valami hányós-hasmenős vírust, de arra képes volt, hogy hatalmas hisztit rendezzen a dolog körül, miszerint csak nekem adhatják oda a kampányt, másnak nem. - forgatom meg a szemeimet.

- Wow. - Nico ámulva teszi vissza a képet a komódra, én pedig ideges sóhajjal fordulok el és inkább leülök a kanapéra.

Ha igazán jó házigazda lennék, most felajánlanám neki, hogy körbevezetem, de semmi energiám ehhez.

- Szóval... - köszörüli meg a torkát, majd pár lépéssel terem ismét mellettem és foglal helyet. - Mi volt a klinikán? - vág bele a közepébe.

- Szeretem benned, hogy nem sokszor magyarázod körbe a dolgokat. - mosolyodom el kényszeredetten.

Nico nem reagál a béna tématerelési kísérletemre, továbbra is várakozóan méreget.

- Marco olyan bunkó volt velem. - nyögöm ki, és alighogy ezek a szavak elhagyják a számat ismét rám tör a sírás. - Tudod, a stadion orvosi szobájában... annyira sajnáltam őt, olyan megtört volt és akkor azt éreztem, hogy egész éjszaka csak őt akarom ölelni és vele maradni. Aztán... mint akit hirtelen kicseréltek, seperc alatt visszarázódott a nem-beszélek-veled-értelmesen szerepébe. - kezdem sorolni. - Azt mondta, hogy én viselkedem úgy, mint egy hülye picsa. Mégis mi baj van vele? Miért kell folyamatosan úgy tekintenie rám, mint valami petesejt donorra és folyamatosan emlékeztetnie is erre? - kérem ki magamnak. - Jézusom, Nico, ne haragudj, ezt nem kellett volna így rád zúdítanom. - rázom meg a fejem, majd készülnék felállni, de Schlotterbeck hirtelen mozdulattal kapja el a kezemet, majd annál finomabban húz vissza maga mellé.

- Ne kérj emiatt bocsánatot, elvégre azért vagyok itt, mert érdekel, hogy mi bánt. - mondja komolyan. - El sem tudod hinni, hogy a mai történések ellenére is mennyire szívesen behúznék Reus-nak egyet és elmagyaráznám neki, hogy mekkora mázlista, amiért te vagy a felesége és végre ki kellene húznia a fejét a seggéből és rájönnie erre. Ezenkívül pedig 30 éves vagy, Lina... ne gondolj úgy magadra, mintha rémségesen öreg lennél. Bőven van időd még felkészülni arra, hogy valamikor később kisbabád legyen. Tökre megértem, hogy nem szívesen maradnál egyedül a feladattal, amíg Marco ennyire elfoglalt. - magyarázza, nekem pedig annyira jól esnek a szavai, hogy ezúttal ezért kezdek el pityeregni.

- Jaj, Nico... - sóhajtok és a zsebemben kezdek kutatni újabb zsebkendő után, de sajnos nem találok, így a focista segít ki. - Köszönöm. - veszem el, majd félig elfordulva törlöm meg az arcomat és fújom ki az orrom végül. - Miért nem tud minden pasi ennyire édes lenni, mint te? - nyúlok a kezéért és segélykérően fogom meg, amit ő csak szomorú mosollyal díjaz.

- Az olyan lányok, mint te valamiért mindig a Reus-féle seggfejekre buknak. -von vállat, én pedig szomorúan ejtek el pár újabb könnycseppet, mert totálisan igaza van. - De ne sírj emiatt. - mondja halkan, majd óvatos mozdulattal húz magához és ölel meg. - Engem is elszomorít, ha sírsz. - suttogja a hajamba, én pedig annyira megijedek ettől a helyzettől, hogy kétségbeesetten viszonzom az ölelését és temetem az arcomat a vállába.

Szerencsére fekete pólót visel, így nem fog látszódni, ha összepiszkolom szemfestékkel. Szeretném felsorakoztatni az elmémben mindazokat az érveket, amiért nagyon is helytelen amit csinálunk, de egyszerűen képtelen vagyok rá, mert a hirtelen jött közelség és az azzal járó ijedtségem ellenére is annyira tetszik és annyira megnyugtat, hogy sosem akarom, hogy vége legyen.

A focista nagy tenyere lassú mozdulatokkal simogatja a hátamat, én pedig fejemet a nyaka felé fordítom, hogy ismét kapjak levegőt. Olyan jó illata van.

- Milyen gyorsan ver a szíved. - jegyzem meg suttogva, ahogyan a sebes és erőteljes dobbanásokat a saját felsőtestemen, sőt a Nico hátán pihenő tenyeremen is érzem.

Ő nem mond erre semmit, én pedig lassan elhúzódom tőle, épp csak annyira, hogy ismét a szemeibe nézhessek.

- Várj egy kicsit. - szólal meg végül, majd újabb zsebkendőt húz elő, s ezúttal óvatosan kezdi el letörölgetni a könnyeket az arcomról, na meg nyílván az elkenődött szempillaspirált a szemem alatti gödrökből.

Jaj, ez eléggé kínos. Úgy viselkedem, mint egy 16 éves tini, akinek rengeteg problémája van. Óvatosan csúsztatom egyik kezemet a focistáéra, azzal a szándékkal, hogy lenyúlom ezt a zsebkendőjét is, ám a mozdulat közepette a tekintete elkapja az enyémet, így végül nem viszem véghez az eredeti célomat.

- Olyan jó, hogy itt vagy. - szalad ki az ajkaimon.

A hangom halk és továbbra is elég magas a félig-meddig visszafojtott sírástól. Nico ajkai megremegnek, amint felfogja ezt a mondatot. A kezében tartott zsebkendőt engedi leesni, míg ujjai finoman fonódnak az arcomra és igazítanak néhány hajtincset a fülem mögé, végül megfogja a szerencsétlenül ott maradt kezemet és magához húzva óvatos csókot nyom rá.

- Olyan jó, hogy itt lehetek. - válaszol fojtott hangon.

Szerintem tetszel Schlotti-nak - Marco szavai hirtelen villannak az agyamba, ám ahelyett hogy a felismerés sebességével egyetemben elrántanám a kezemet, a szabadon lévőt simítom a focista arcára. Jólesően elmosolyodom a bőrének puhaságán. Hirtelen még azt is kedvem lenne megjegyezni, hogy milyen aranyos, ahogyan a fülei enyhén elállnak, sőt egyenesen szexinek találom a gondolataimban, de inkább nem teszem.

Nem tudom pontosan, hogy melyikünk teszi meg az első lépést, az is lehet, hogy éppen egyszerre szánjuk el magunkat arra, hogy pár centivel közelebb hajoljunk a másikhoz. Az agyam csak akkor kel valamilyen szinten életre, amikor megérzem Nico ajkait az enyémeken, a gyomrom pedig akkora bukfencet vet mindettől, hogy tényleg 16 évesnek érzem magam. 16 éves önmagammal ellentétben azonban most nem tétovázom, ösztönösen nyitom el ajkaimat és viszonzom ezt a rendkívül finom és édes csókot.

A szemeim lecsukódnak, s amikor a focista kezei a derekamra csúsznak, engedelmesen simulok hozzá közelebb. Annyira szükségem van erre. Arra, hogy valaki gyengéd legyen velem, hogy simogassa az egómat, hogy így megcsókoljon.

A dohányzóasztalon heverő telefonom rezzen egy hatalmasat, aminek hatására szintén teljesen összhangban, hirtelen mozdulattal húzódunk el a másiktól. Nem merek a telefonra nézni, helyette Nico barna szemeit kémlelem, amik annyi érzelmet sugallnak felém, hogy most ténylegesen megijedek a helyzettől és nem utolsósorban tőle is.

- Jézusom. - lehelem és azzal a lendülettel fel is pattanok a kanapéról.

Arcomat egyik kezembe temetve fordulok el és próbálok magamhoz térni.

- Lina. - a focista reflexeit nem meghazudtolva terem mellettem, mielőtt egy épkézláb gondolatom is születhetne.

- Nico, menj most el. - kérem elgyötörten, kezeimet a mellkasára simítom azzal a szándékkal, hogy ne jöhessen teljesen közel.

- Figyelj, tudom, hogy... - kezdi nyugalmat erőltetve a hangjára, én azonban félbeszakítom.

- Nem tudsz te semmit! - emelem fel kissé a hangom, amivel meglehetősen megdöbbentem. - Arra kértelek, hogy menj el! - nyomatékosítom, majd a reakcióját meg sem várva lépek el a közeléből.

Az asztalon heverő telefonom magamhoz véve sietek el a konyhába, s imádkozom azért, hogy a focista a kérésemnek megfelelően távozzon innen. Amikor ez megtörténik és egy erőteljes ajtócsapódás a tudtomra adja, hogy már egyedül vagyok, remegő ujjakkal oldom fel a képernyőt, hogy megnézzem, mi történt.

Marcinho🥰 Szia. Holnap meg fognak műteni. Sajnálom, hogy akkora pöcs voltam ma délután. Holnap 10 körül be tudsz jönni? Kellene pár tiszta cucc és nagyon szeretnék beszélni veled. Szeretlek.

********

Sziasztok!

Úgy gondoltam, hogy a mai jeles napon, amikor Nico a 24. szülinapját ünnepli, megérdemeljük mindannyian, hogy elhozzak ide egy új részt, amiben szintén nagy fordulóponthoz érkezik a két főszereplő kapcsolata. Kíváncsi vagyok mit gondoltok róla. Puszii 🥰🥰