Carolina Witte

Pár percig csak csendben ücsörgünk a bemutató matrac szélén. Fura módon nagyon jól esik Nico közelsége és hirtelen el sem tudom hinni, hogy ennyire normálisan kezelte a kirohanásomat. Persze nem helyes ez az egész; így mikor már úgy érzem, hogy kibírom egy ideig zokogás nélkül is, elhúzódom tőle és a rajtam lévő ruhadarabokat igazgatva állok fel.

- Ne haragudj, tényleg rém kínosan viselkedem. - motyogom, miközben egy pillanatra ránézek.

- Szerintem teljesen érthető, hogy nem vagy jól, ezért pedig nem kellene bocsánatot kérned. - áll fel ő is, én pedig hátrálok egy lépést, hogy ne legyünk ennyire veszélyesen közel egymáshoz. - Mi lenne ha elmennénk meginni egy teát vagy kávét és majd máskor elintézzük ezt? - ajánlja.

- Oh, Nico... - rázom meg a fejem. - Kedves tőled, de nem szeretném ezt tovább halogatni. Inkább válasszunk egy matracot és adjunk le a rendelést... délután mindkettőnknek dolga van. - emlékeztetem.

Persze, én valószínűleg elsunnyogom a dolgom home office-ban, majd valamikor este nekiülök. Most csak egy kád forró vízre és némi nyugalomra vágytam, hogy rendesen sírhassak. Schlotti szemeiben csalódottság tükröződik a válaszomat hallva, mégis beleegyezően bólint végül. Ezek után szerencsére nem szöszmötöl túl sokat, kiválasztja az ágyat az éjjeliszekrényekkel és egy matracot is ami megfelel az igényeinek.

- Megadom az én kontaktomat. - fordulok felé féloldalasan, miközben az ügyintéző előkészíti a megrendelést. - Nekem jó eséllyel több időm lesz átvenni a dolgokat, amikor kiszállítják.

- Oké. A héten kapsz tőlem majd egy kulcsot. - feleli szórakozott mosollyal, amit sikerül részlegesen viszonoznom.

- Király. - bólintok.

Gyorsan kitöltök mindent, és negyedóra múlva már ismét kiléphetünk a szürke és esős időbe. Elengedek egy mély sóhajt és segélykérően nézek körül. Az autóm annyira fájdalmasan messzinek tűnik, pedig az első normál parkolót kaparintottam meg a mozgássérültek mellett.

- Lina. - Nico érintése a felkaromon ránt vissza a valóságba, kissé ijedten emelem rá a pillantásom, amint elém lép. - Még van elég időnk... tényleg üljünk be valahova. - hozza fel megint a témát és habár egyáltalán nem tűnik erőszakosnak, nagyon nem érzem most komfortosan magam a közelében.

Tényleg jól esett elmondani neki azt, ami bántott, most viszont küzdöttem a ténnyel, hogy mennyi mindent tudott meg rólam és ezáltal mennyire védtelenné váltam vele szemben.

- Nico, én... - sóhajtok mélyet. - Sok munkám van és...

Nincs egyébként. Valószínűleg ő is tudja, hogy szarságokat bíznak egy fizikailag és mentálisan labilis nőre, és valószínűleg még örülnek is neki, ha nem teszi tiszteletét az irodában.

- Nico Schlotterbeck, ne haragudj... csinálnál velünk egy képet? - egy számomra ismeretlen nő és férfi lép oda hozzánk és annyira örülök neki, hogy el sem tudom mondani.

Szomorú mosollyal távolodom el a megdöbbent focistától, akit sokkal jobban megleptek a rajongói, mint engem.

- Majd beszélünk. - intek felé egy utolsót, majd sebesen megfordulok, a kapucnit a fejemre dobom és 10 másodpercen belül, már az autóm motorját indítom be, miközben gondterhelt sóhajjal hátradőlök az ülésben.

Durva mozdulattal törlöm meg a szemeimet és nagyon remélem, hogy az a minimális smink amit reggel magamra pakoltam, még nem kenődött el botrányosan ennyi rohadt könnyezés közepette.

Amikor Marco kocsiját nem találom a garázsban, kicsit megnyugszom. A lakásban végre igazán kellemes hőmérséklet fogad és mindenekelőtt megnyugtató csend. Telefonommal a kezemben ballagok fel az emeletre, és egyenesen a fürdőszobába igyekszem, ahol vizet kezdek engedni a kádba, közben kikeresek valami jó illatú fürdősót.

Elgondolkodva nézegetem magam a tükörben, miközben megszabadulok a rajtam lévő ruhadaraboktól, épp ezért kicsit meg is ijedek, amikor a tükör előtti pulton lévő telefon rezgésbe kezd. A kijelzőn Nico Schlotterbeck neve villan fel, én pedig ajkaimat beharapva hátrálok egy lépést, mintha ezzel képes lennék kikerülni ebből a szituációból. A rezgés hamarosan abbamarad, én pedig megkönnyebbülve fújom ki a levegőmet.

Sokáig csak csukott szemekkel fekszem a kádban és élvezem a bőrömet melegítő vizet. Szeretném ha sosem hűlne ki és sosem kellene felállnom innen. Szükségem van egy fűthető fürdőkádra.

Amikor a víz már nem annyira meleg, hogy kellemes élményt nyújtson, erőt veszek magamon és kiszállok, megtörölközöm, majd a törölközővel a testem körül kezdek testápoló után kutatni, ám ekkor ismét rezegni kezd a telefonom.

- Ne már, Schlotti. - nyögök fel, és csak ezután pillantok a készülékre, ott azonban ezúttal nem a focista neve fogad.

Ann-Kathrin. Élesen szívom be a levegőt és rögtön a telefonért nyúlok és fogadom a hívást.

- Szia. - lehelem hitetlenkedve.

- Sziaaa! - érkezik a vonal túlsó végéről a rendkívül vidám hang.

Imádtam ezt a nőt, amikor a közelemben volt. De mióta ismét ennyire távol kerültünk egymástól, általában akkor érintkeztünk ha neki belefért és megfelelt. Na jó... már megint hisztis és önző vagyok, Reus-nak igaza van.

- Úristen, Lina annyira rossz barátnő vagyok, amiért már vagy két hete nem kerestelek, de egyszerűen nem jutottam oda. Hogy vagy? - kérdezi kedvesen, nekem pedig halvány mosoly szökik az ajkaimra.

- Most, hogy hívtál már sokkal jobban. - nevetem el magam, majd elindulok a hálószobába, és továbbra is csak törölközőt viselve vágódok be az ágyba és kezdek bele egy maratoni hosszú pletyka session-be a barátnőmmel, aki pokolian hiányzott.

Épp ezért, először tőlem szokatlan módon én kezdem el őt faggatni: magáról, Mario-ról, a gyerekről és Frankfurtról. Én pedig bármennyire is nem voltam jól, úgy érzem, hogy bőven elég volt ma egy embert lerohanni a kínommal, így csak nagyon szolidan nyilatkozom arról, hogy Marco és én mennyire nehezen viseljük a jelenlegi helyzetet.

A beszélgetés végeztével felöltözöm és ismét magamhoz a veszem a telefont, azzal a céllal, hogy írjak Nico-nak.

Carolina Witte Ne haragudj, hogy nem vettem fel, épp a fürdőkádban ültem. Minden ok? Nem akarlak zavarni, ha megbeszélésetek van.

Mély sóhajjal teszem magam mellé a készüléket, majd eldőlök az ágyban és egy pillanatra még azon is elgondolkodom, hogy jót tenne nekem egy kis szundi most. Ugyanakkor kezdek kissé éhes is lenni, tekintve hogy reggel nem bírtam enni. Bár túlságosan nem voltam inspirált ahhoz, hogy készítsek magamnak valamit. Mondjuk egy fenszi vacsorába kétségkívül megérné befektetni, hátha akkor Marco normálisabb lenne és hajlandó lenne beszélni is velem.

A telefont rezzen, én pedig inkább rögtön utána is nyúlok és feloldom a képernyőt.

Nico Schlotterbeck Ez a meeting elég uncsi, te pedig sosem zavarsz. 😇 Csak meg akartam kérdezni, hogy rendben hazaértél-e? Bocs, ez így leírva meglehetősen creepy.

Enyhe mosollyal csóválom meg a fejem és kezdek választ írni.

Carolina Witte Szerintem meglehetősen kedves. Mindenesetre kitartást a meetinghez, mindjárt kiderül, hogy nekem pontosan hány meeting invitation-nel szemetelték tele a naptáramat. 😜

Nico Schlotterbeck Remélem nem túl sokkal, mert nekem is lenne egy invitation-öm számodra...

Fájdalmasan összeráncolom a szemöldökeim ezen. Szívesen töltöttem időt vele, és pont ez volt a baj. Valahogy helytelennek tűnt, én pedig nem is tudtam megmondani, hogy pontosan miért.

Carolina Witte Oh, tényleg?

Nico Schlotterbeck Igazából nem... csak meg akartam kérdezni, hogy a hétvégi meccsen ott leszel-e? De tekintheted meghívásnak is. 😉

Elengedek egy kisebb nevetést ezen.

Carolina Witte Nem tudom még. Ha Marco és én nem gyilkoljuk meg egymást addig, akkor lehet rá esély. 🙃

Nico Schlotterbeck Én nagyon örülnék neked 😊

Jaj... erre most mégis mit reagálhatnék?

Carolina Witte 🤗 😘 - küldöm el a lehető legidiótább választ, amit csak lehet ebben a helyzetben, végül a telefont az ágyra dobva pattanok fel és úgy döntök, hogy tényleg főzök valamit, közben pedig ledolgozom a napi 4 órám egy részét.

A főzés és a folyamatos másra való koncentrálás segít elterelni a gondolataimat Marco-ról. Ígéretemhez híven sikerül egy festő-tapétázó szakembert is elérnem, akivel meglepően egyszerűen és hamar tudok időpontot egyeztetni. Nem szorul az egész ház festésre, csak azok a helyiségek, ahol Nico is úgy gondolta, hogy túl sok lesz az alapjáraton fehér színből.

Majdnem este 9 óra van, amikor elolvasom az utolsó munkahelyi e-mailem is, és elszortírozom valamerre, tekintve, hogy nincs vele teendőm. Marco még mindig nem jött haza, én pedig már annyira meguntam az egészet, hogy ettem nélküle.

Végül a tv előtt telepszem le, benyomom a TLC-t, közben a telefonon böngészek céltalanul. Nem sokkal később hallom, hogy a férjem kocsija is behajt az udvarra aztán pedig elfoglalja a helyét a garázsban. Lélegzek párat mélyen. Legszívesebben hozzá sem szólnék, de nem akarok óvodásként viselkedni.

Amikor Marco belép a lakásba motyog felém egy sziát, amit természetesen viszonzok.

- Főztem vacsorát. A konyhában van. - teszem hozzá finoman.

- Kösz. Hummels-szel már vacsoráztam. - mondja érdektelenül, majd minden további nélkül hagy magamra és indul az emeletre.

Remek. Ő és Mats elvált pasik klubját fognak alakítani, vagy mi? Egy nyögéssel dőlök hátra a kanapén, majd inkább kikapcsolom a tv-t és a konyhába indulok, hogy elpakoljak. Potyára főztem. Remélem ez a seggfej Reus legalább holnap eszik belőle.

Miután mindennel végzek, én is felmászom az emeletre, és mivel semmi kedvem Marco társaságához, a laptopommal ismét a vendégszobát célzom meg azzal a szándékkal, hogy nézek valami filmet vagy sorozatot amíg el nem álmosodom.

Az elkövetkező 2 napban Marco és én csak létezünk egymás mellett, a kommunikációnk az vagy egyáltalán nem létezik vagy nevetségesen minimálisra szorul.

A hétvégi meccs napjának reggelén olyan erős menstruációs fájdalmakkal ébredek, hogy hálás vagyok azért, hogy a fürdőbe egyáltalán sikerül eljutnom.

- Jössz este? - szólít meg Marco mielőtt elindulna otthonról.

Homlokomat fájdalmasan ráncolva tápászkodom fel a kanapéról, ahova az elmúlt fél órában rendezkedtem be túlélő üzemmódban.

- Nem vagyok jól. - sóhajtom, ő pedig csak bólint. - De megnézlek itthonról. Légy ügyes. - mondom bizonytalanul.

- Rendben. Jobbulást. - mondja, majd minden további nélkül lép ki az ajtón.

Megdöbbenve bámulok utána. Jobbulást? Mintha a nagybácsija lennék vagy valami. Fejemet megrázva vetődöm vissza a kanapéra, majd úgy döntök, hogy beveszek még egy fájdalomcsillapítót az előző kettő mellé. Tudom, hogy türelmetlen vagyok, ennek pedig az az ára, hogy a bogyók egyszerre ütnek be, így a kora délután folyamán sikeresen elalszom.

Amikor ismét magamhoz térek annyira szédelgőnek érzem magam, hogy inkább főzök egy kávét, amit egy cigi társaságában fogyasztok végül el. A meccs előtt pattogtatok kukoricát, s amikor elkészül elégedetten ülök le ismét a tv elé és többnyire vegyes érzésekkel nézem a közvetítést. Általában mindig nagyon aggódom Marco-ért, egyre jobban megvisel engem is ha megsérül... arról pedig ne beszéljünk ki a hisztis ilyen alkalmakkor. Bár azt azért megérdemelné, hogy valaki arcon nyomja ma.

Igazából az egyetlen jó dolog a tv-s meccs nézésben, hogy az ember visszanézheti lassításban a történteket, ez sokszor hiányzik amikor kint vagyok a stadionban és egy másodpercre nem figyelek. Ez a meccs most egyébként kifejezetten unalmas, így néha a telefonomon való böngészés eltereli a figyelmemet. Olyannyira, hogy már csak akkor térek magamhoz, amikor kommentátor hangja kétségbeesetten mondja ki Schlotterbeck nevét, aki akkorát ütközött valakivel, hogy jelen pillanatban a vállát fájlalva fekszik a pályán. Kikerekedett szemekkel figyelem az eseményeket, és csak akkor veszem észre, hogy milyen eszeveszetten ver a szívem és mennyire izzadtak a tenyereim, amikor Nico-t lekísérik a pályáról.

Tanácstalanul nézek körbe, nem is tudom megmondani, hogy miért. További 10 perc tanácstalankodás után magamhoz veszem a telefonom és megnyitom a Nico-val közös beszélgetésemet.

Carolina Witte Szia! Ne haragudj, hogy nem tudtam elmenni ma. Láttam, hogy mi történt nemrég és annyira sajnálom, hogy megsérültél. Majd írj kérlek, ha ismét nálad lesz a telefonod. Remélem nincs semmi komoly baj.

Mély sóhajjal küldöm el az üzenetet és zárom le a telefont. Nem várok választ egyhamar, tudom, hogy ilyenkor megrohamozzák az orvosok a játékosokat és alaposan vizsgálják őket. A játék végül 1-0-s győzelemmel zárul, aminek épp csak egy kicsit tudok örülni. Legalább Marco nem lesz totál stresszes és csalódott, mikor hazajön.

Az este további részében viszont én magam olyan stresszes vagyok, hogy ismét mindenem fájni kezd, ezért inkább felmászok az emeletre és veszek egy hosszú és forró zuhanyt. Amikor visszamegyek a hálóba, lépteket hallok és pár másodpercen belül Marco jelenik meg az ajtóban. Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar hazaér.

- Szia. - köszöntöm kissé megilletődve és védelmezően húzom össze magamon a köntösömet.

A férjem nem tűnik túl boldognak, és hirtelen nem tudom megmondani, hogy ennek az az oka, hogy engem lát, vagy esetleg valami más zavarja a mai meccsel kapcsolatban.

- Szia. - viszonozza a köszönésem egy sóhajjal. - Ezt Schlotterbeck küldi. - vág le egy kulcscsomót a komódra.

- Oh... köszönöm. Hogy van a válla? - kérdezem rögtön.

- Mit tudom én. - ránt vállat és elindul a fürdőszoba felé. - Ha annyira érdekel, kérdezd meg tőle.

- Most miért vagy ennyire bunkó? - kérem számon kicsit türelmetlenül.

Marco megáll és szembefordul velem, szemeit jól láthatóan megforgatja.

- Nem vagyok bunkó, nem beszéltem vele a meccs után. Épp elég volt, hogy betalált a hülyeségével a meccs előtt és még ő is a szememre hányta, hogy szerinted egy gyökér vagyok és nem értelek meg az orvosos problémáddal együtt. - emeli fel kicsit a hangját. - Szóval ha ilyen nagy lelkitársak vagytok akkor rohadtul megkérdezheted tőle mennyire sérült meg. - vágja hozzám, ezután pedig sebesen fordul meg és hagy magamra.

Teljesen lefagyva állok és alig tudom felfogni a szituációt. Hallom, hogy Marco tesz-vesz a fürdőben és egy részem legszívesebben utána menne és ismét egy kiadósat veszekedne vele. De túl fáradt vagyok ehhez, így magamhoz veszem a telefonomat és a kulcsaimat Nico lakásához és ezúttal is úgy döntök, hogy nem alszom a férjemmel egy szobában.

Egy órával később kissé nyugodtabban fekszem az ágyban és nézegetem a hülye social media oldalakat. Felugrik egy új üzenet, én pedig rögtön rá is nyomok, hiszen Nico-tól jött.

Nico Schlotterbeck Szia Lina 😊 Remélem azóta kicsit jobban vagy, sajnálom, hogy nem voltál ott. Látod mi történt... 😩 A vállam kificamodott, amit aztán vissza is raktak a helyére... most csak rohadtul fáj és le van kötözve és alig tudok mozogni. De túlélem. Te jobban vagy?

Elmosolyodom a válaszán egy egészen kicsit, ugyanakkor szegényt sajnálni is kezdem, mert pontosan tudom hogy mennyire rossz ez a sérülés. Gimiben velem is megtörtént ez, és fogalmam sincs hogyan éltem túl.

Carolina Witte Ohhh 😞 Nagyon sajnálom! Tudom milyen ez, velem is megtörtént már. De te biztosan sokkal könnyebben felépülsz majd 😙 Én tűrhetőbben vagyok, köszi 😌 Most próbálj sokat pihenni, ha bármiben tudok neked segíteni, csak szólj. Jó éjt.

Az üzenet megírása közben folyamatosan azon agyaltam, hogy rákérdezzek-e arra, hogy miért beszélt Marco-val a héten történtekről, de végül mégis ellene döntöttem. Nem akartam lerohanni vagy megvádolni Nico-t. Ő annyira kedvesnek és aggódónak tűnik, hogy biztos vagyok benne, hogy csak jót akart azzal, hogy beszélt a férjemmel, aki nyilván, még mindig nem képes felnőttként kezelni ezt a szitut.

Ettől függetlenül szeretném tisztázni Nico-val, hogy nincs szükségem arra, hogy Marco lelkére beszéljen velem kapcsolatban. Ezt pedig meg is fogom tenni holnap reggel. Megkapja a tőlem a rég áhított kávéját, egyenesen házhozszállítással.

Nico Schlotterbeck

Ezek a rohadt fájdalomcsillapítók nem jók semmire. Legalábbis erre a feszítő fájdalomra a vállamban biztosan nem. Éjszaka nem igazán tudok aludni, mert sehogy sem kényelmes feküdni lekötözött karral és mindenekelőtt még mindig nagyon FÁJ.

Annak örültem, hogy a csapat orvosa felajánlotta, hogy másnap délelőtt elmehetek hozzá átkötözésre meg valami injekcióra, ami elvileg sokat fog segíteni. Épp ezért, ébredés után levágom a kötést magamról és rendkívül finom mozdulatokkal csinálok valami reggelit magamnak, utána pedig végre beállok a zuhany alá. Megőrültem volna ha ezt nem tehetem meg. Persze tényleg minden egyes mozdulat fáj, ami főleg akkor teljesedik ki, mikor azon vagyok hogy utcai ruhába öltözzek. Rá kell jönnöm, hogy nem vagyok képes felvenni egy pólót egyedül. Épp készülnék idegösszeomlást kapni, amikor megszólal a csengő. Baszki.

Ideges sóhajjal dobom le a kezemben tartott pólót, majd úgy ahogy vagyok, felsőrész nélkül indulok a bejárat felé és rántom fel az ajtót. Az idegességem rögtön alábbhagy, amikor megpillantom Linát a lépcsőházban állva, ő azonban annál jobban döbben meg a látványomon.

- Szia, hát te? - kérdezem kissé értetlenül.

Nagy nyeléssel fordítja tekintetét ismét az arcomra.

- Szia... én csak... szerettem volna tudni hogy vagy és hoztam kávét. - pillant a kezében tartott elviteles kávékra.

Wow. Na erre nem számítottam.

- Gyere be. - eresztek meg felé egy gyenge mosolyt.

Ő engedelmesen lép be, én pedig bezárom az ajtót.

- Bocs, hogy csak így vagyok, épp most zuhanyoztam és... - rázom meg a fejem lemondóan.

- Leszedted a kötést? - kérdezi rosszallóan.

Hát le, mert már tök büdösnek éreztem magam.

- Igen, de nemsokára megyek a központba, kapok újat meg valami injekciót is. - osztom meg vele.

- Értem. - bólint miközben elgondolkodva méreget. - Velem is megtörtént már ez. Felajánlották az injekciót is, ami valami szteroid és miután megtudtam, hogy az esetleges mellékhatások között van a fokozott szőrösödés is, visszautasítottam.

Elengedek egy nevetést a beszámolóján.

- A szőrösödést lehet, hogy nem bánnám. - simítok végig az államon feltűnően, Lina pedig csak megcsóválja a fejét egy nevetés kíséretében.

- Rosszkor jöttem ugye? - kérdezi kicsit komolyabban. - Nem akarlak zavarni, meg kellett volna kérdeznem előtte...

- Mondtam, hogy te sosem zavarsz. - kacsintok rá. - Sőt... jó is, hogy jöttél mert egy icipicit szükségem lenne a segítségedre. Utána pont lesz időnk meginni a kávét, aztán majd hívok egy taxit.

Lina lerakja a kávékat a konyhában, majd ismét felém fordul.

- Mit segíthetek? - kérdezi finoman.

- Felvenni a pólómat. - ráncolom a szemöldökeim fájdalmasan.

- Először is. - lép egész közel hozzám, majd a kezemet megfogva irányít a kanapé felé és ültet le. - Engedd meg, hogy legalább az utazás idejére feltegyek neked egy másik kötést, nem jó ha ide-oda járkál a vállad mozgás közben. Ígérem, hogy nem olyan gyökér módon csinálom, hogy ne tudd mozgatni a könyöködet. Aztán segítek felöltözni és ha már így rád törtem, éppenséggel el is viszlek a centrumba. - magyarázza, én pedig szeretnék ellenkezni, miszerint nem kell engem furikáznia, ő azonban leint. - Hol tartod a kötszert?

Nem nagyon van esélyem ellenkezni, így elmondom neki, s amíg előkeresi, kihozom a hálóból a pólómat.

Akármennyire furcsa is ez a szituáció, be kell vallanom, hogy imádom Lina érintését a bőrömön, imádom a közelségét, bár ezúttal parfümjének illata keveredik valami mással.

- Öhm... te dohányzol? - kérdezem meg rendkívül elmésen.

Arca vészesen közel van hozzám, amikor tekintetét rám emeli.

- Néha. - mondja elhalóan. - Amikor stresszes vagyok... vagy szomorú.

Nem kommentálom a dolgot, hiszen semmi jogom bírálni őt ezért, sőt valahol meg is értem.

- Tudom, hogy beszéltél Marco-val rólam. - folytatja.

Ezúttal nem néz rám, továbbra is a vállamat kötözi, én pedig csak kínosan megköszörülöm a torkom.

- Lina, én...

- Nem baj. - szakít félbe finoman. - Tudom, hogy jót akartál, csak... erre nem lett volna szükség. Marco most... nem is tudom mi van vele. - rázza meg a fejét enyhén.

- Ne haragudj, nem gondoltam volna, hogy... - kezdek szabadkozni, de nem tudom folytatni.

Nem gondoltam volna, hogy Reus ekkora pöcs lesz? Ez a nő annyira normális és annyira szép és... miért ilyen vele?

- Nem haragszom. És... sokat segített az, hogy beszélhettem veled erről. De a legjobb ha legközelebb bármi ilyesmi köztünk marad. - villant rám egy apró mosolyt, majd finoman lesimítja egyik kezét a nem sérült vállamon és magához veszi a kanapén heverő felsőrészemet.

Miután túlestünk ezen a rendkívül furcsa, kínos és ugyanakkor intim pillanaton, kávézás közben kikérdezem Linát, hogy ő mégis mikor és hogyan ficamította ki a vállát. Elmondja, hogy régen, még 16 éves korában történt tesiórán és hogy néha azóta is érzi, hogy nem ugyanolyan mint előtte volt. Persze elmeséli és hangsúlyozza, hogy milyen embert próbáló volt az egész röntgenezés és az ahogyan visszarakták a vállát a helyére. Jó, az utóbbi tényleg rohadt kellemetlen.

Amikor mindketten helyet foglalunk Lina autójában és elindítja a motort, megszólal a 200 km/h Apache 207-től teljes hangerőn, a mellettem ülő nő pedig sebesen nyomkodja lejjebb a kormányon lévő gombon.

- Jézusom, bocs. - leheli zavartan. - Néha vannak ilyen őrült pillanataim.

- Szeretem ezt a számot. - közlöm vele egy széles mosollyal, majd nem zavartatva magam nyúlok a középen lévő volume gombhoz és tekerem ismét fel a hangerőt.

Lina csak szórakozott mosollyal fogadja mindezt, majd napszemüvegét az orrára biggyeszti s kitolat a parkolóhelyről.

*********

Sziasztok!

Ezer bocsánat, hogy már ilyen régóta nem jelentkeztem. Minden rossz is a nyakamba  ömlött október táján, de most talán már látom az alagút végét, szóóóval igyekszem visszatérni rendszeresebben. Kezdésként fogadjátok szeretettel a 6. részt és mondjáatok el, mit gondoltok róla. :))

Puszii.