Carolina Witte

Az este folyamán főként csak a telefonomba temetkezve ülök a kanapén, Marco pedig valami sportcsatornát néz, tőlem tisztes távolságban az ülőalkalmatosság másik végén. Talán nem keresi a közelségemet, mert tudja hogy dühös vagyok rá, amiért nem jött el velem orvoshoz. Legalább hazaérkezés után eszébe jutott megkérdezni, hogy mit mondtak. A városban való vacsorázás alól szerencsére sikerült kihúznom magam, miután megtartottam a rendkívül megrázó élménybeszámolót.

Céltalanul görgetek lefelé az Instán, mikor a képernyő tetején felugrik egy új WhatsApp üzenet. Mivel csak egy telefonszámot ír ki a telefon, így feltételezem, hogy Schlotterbeck írt, így rögtön rá is nyomok az üzenetre, ami végül megjelenik előttem. Tényleg az az információ áll benne amit kértem, a szöveg viszont angolul van. Majdnem hangosan elnevetem magam ezen az egészen. Végül nem agyalok sokáig, továbbra is széles mosollyal ajkaimon kezdek választ írni.

Hi Nico, see you there :) Ugye tudod, hogy nyugodtan írhatsz nekem németül is? Nekem is az az anyanyelvem. ;)

Ezután vetek egy kósza pillantást Marco-ra, akit annyira leköt a műsor vagy éppenséggel saját telefonja, hogy ezt látva már nincs is kedvem megosztani vele ezt a fura és vicces eseményt.

Sorry, Jude a közelemben van és nagyon úgy néz ki, hogy agyhalott lettem. Mindenesetre nagyon várom a holnapot.

Önkéntelenül is még szélesebben elmosolyodom. Nem tudom hova tenni ezt a gyereket.

- Na, minek örülsz ennyire, Lina? - Marco meglepően kedves hangja ránt vissza a valóságba.

Ahogy pillantásomat kissé ijedten ráemelem, ő még mindig érdekes mosollyal figyel.

- A csapattársaid ilyen szórakoztatóak. - rázom meg a fejem, de a férjem figyelmét teljességgel elnyerem az utóbbi mondattal, de ahelyett, hogy beavatnám a részletekbe, inkább felteszek egy engem foglalkoztató kérdést. - Mi a helyzet Schlotterbeck-kel?

Marco kissé elcsodálkozik a kérdésemen, hiszen elég rég volt már, hogy a csapattársai kerültek szóba köztünk. Régebben mindig megosztotta velem, hogy kiről mit gondolt, sőt tanácsot kért tőlem, hogy hogyan kellene bánnia a rendkívül fiatal újoncokkal kapitányként. Mostanában már nem beszéltünk ilyesmiről. Mostanában csak finom erőszakkal próbált rávenni erre az egész gyerekvállalás témára, és őszintén csodálkoztam, hogy az elmúlt 3 hétben ennyire toleráns volt és eszébe sem jutott még felhozni, hogy el kell mennem valami nagyon alapos kivizsgálásra. Bár... ami késik, nem múlik.

- Van még hova fejlődnie. - ránt vállat végül. - Magas és izmos, ami jó a pozíciójához, de gyorsabbnak kell lennie. Fejben is és fizikailag is.

- Tudtad, hogy abban az utcában van az új lakása, ahol Mario és Ann-Kathrin is laktak? - kérdezem végül, anélkül hogy bólintáson kívül máshogy is reagálnék az előző mondatára.

- Hogy őszinte legyek, nem kérdeztem meg. - nevet fel kínosan. - Csak gondoltam, hogy... szívesen foglalkoznál ezzel... hiszen szereted ezt az egészet.

- Tényleg szeretem. -biztosítom. - És örülök, hogy gondoltál erre, csak... mindegy, jót fog tenni, hogy lefoglalom magam. - rázom meg a fejem és egy pillanatra lehunyom a szemeimet. - Jövőhéten vissza kellene mennem a céghez is. - sóhajtok egy kicsit. - Van ez a projekt az új irodaépülettel és...

- Lina... - nyög fel Marco. - Elmondtam már ezerszer, hogy nincs szükséged arra a melóra.

Csak fáradtan elmosolyodom.

- De igen. - csúszom és hajolok hozzá közelebb. - Ezt már 50 milliószor megbeszéltük, és nem fogsz rávenni arra, hogy én is unatkozó futballistafeleség legyek. - nyomok egy bizonytalan puszit az arcára.

Ő végül villant rám egy őszinte mosolyt, teljesen magához húz és hetek óta először, végre igazán megcsókol. Finoman és édesen, pont úgy, ahogyan arra szükségem van. Annyira görcsösen szeretném ezt a pillanatot élvezni és még jobban szeretném, ha minél tovább tartana; épp ezért biztos is vagyok benne, hogy a beteges ragaszkodásom ehhez az egészhez az, ami végül tönkreteszi és bevonzza Marco következő lépését.

- Lina... -suttogja ajkaimra, miközben kezei gyengéden simogatni kezdik a derekamat.

- Hm? - nyitom ki a szemeimet, de nem szólalok meg, a hümmögésemben is próbálom a csalódásomat a lehető legjobban elnyomni.

- Holnap csak később lesz edzésem... anya kérdezte, hogy lenne-e kedvünk elmenni velük reggelizni?

Ez övön aluli ütés volt, Marco Reus. Lassan kifújom a bennrekedt lélegzetemet. Még egy orvoslátogatós javaslatra is jobban fel voltam készülve, mint erre.

- Igazából... annyira szívesen aludnék sokáig. Veled. - próbálom finoman hárítani.

Egy pillanatra visszagondolok arra, hogy milyen volt évekkel ezelőtt, amikor valamilyen csoda folytán Marco-nak és nekem egyszerre jött össze olyan alkalom, hogy nem kellett korán elindulnunk. Valamiért mégis felébredtünk aztán pedig végigszeretkeztük az egész reggelt és rohadtul nem gondoltunk a gyerek témára. És boldogok voltunk. Nem ebben a kastélyban éltünk, de mégis olyan nagyon-nagyon boldogok voltunk.

- Lina, kérlek. - ráncolja szemöldökeit értetlenül.

Az én érzéseim pedig robbannak, hirtelen. Valamelyik okos, internetes cikk szerint azért, mert hosszú időbe telhet, míg a terhességi hormonok teljesen távoznak az ember szervezetéből. Elvégre 15 héten keresztül éltünk együtt.

- Nincs kedvem ehhez az egészhez, Marco! Ismét a sajnálkozó és szánakozó pillantások kereszttüzében ülni. Mit mondott az orvos, mikor próbálkozhattok újra? Oh, Lina, én a te korodban már 3 gyereket szültem. Nem erre van most szükségem! Különben sincs étvágyam reggelente. - teszem hozzá a lehető legmeggyőzőbb érvet, Marco pedig majdnem el is neveti magát ezt hallva.

- Ne légy már paranoiás. - rázza meg a fejét. - Nem rólad szól minden. - pattan fel a kanapéról a mondat végén, én pedig szájtátva nézek utána, amint elhagyja a helyiséget.

Komolyan? Ennyi járt nekem? Három hét, amiben békén hagyott, amiben gyászolhattam az elcseszett helyzetemet, magamat és nem utolsósorban a kisbabát, aki sosem születhetett meg. Most pedig így viselkedik velem? Ajkaimat végül erősen összepréselve állok fel én is a kanapéról, és meg sem próbálva titkolni, hogy mire készülök, az előszobában lévő táskámból előveszem az új legjobb barátaimat: a cigarettás dobozt és a gyújtót. A konyha felé sétálva kihalászok egy szálat, a dobozt hanyagul a pultra dobom, majd mély sóhajjal lépek ki a teraszra és gyújtom meg az ajkaim között.

Mégis mit képzel ez az ember? Hogy ez ennyire egyszerű? Ennek fejében még rám szabadítja a csapattársát is, aki... akivel valószínűleg egyébként semmi baj nincs. Talán tényleg erre kellene koncentrálnom. Kiválasztani a bútorokat meg a festéket meg minden hülyeséget. Még az is lehet, hogy Schlotterbeck jó fej és beszélget velem és akár barátok is lehetünk.

Nem egészen 24 órával később, úton a Phönix See-t övező utcák felé tartva tényleg azért imádkozom, hogy Schlotterbeck legyen a mai nap legalább az első és egyetlen ember, aki normális velem. Ő biztosan nem fogja a fejemhez vágni, hogy 30 évesen már 3 gyerek anyukája volt, úgy mint Marco anyja ma, sokadszorra. Merthogy Schlotterbeck 22 éves, és férfi, ezért fizikailag képtelenség, hogy ilyesmi történjen vele és mindezt az orrom alá dörgölje.

Nem szeretek késni és egyébként időben is vagyok, mégis kissé feszültté tesz, hogy már egy ott lévő autó mellé kell parkolnom, ami mellett a focista várakozik, egyelőre elmerülve telefonjában.

Gyorsan állítom le a saját járgányomat és veszem magamhoz a táskámat, majd pattanok ki.

- Szia. - köszöntöm és egy mosolyt is magamra erőltetek, ő pedig rögtön viszonozza.

- Szia. - válaszol, miközben tekintetét gyorsan végigfuttatja a kinézetemen, telefonját zsebre vágja.

- Remélem nem kellett sokat várnod. - próbálok udvarias lenni.

- Két perc múlva lesz 4, szóval teljesen időben vagyunk. - von vállat továbbra is mosolyogva. - Milyen napod volt? - kérdezi a semmiből, amivel sikerül teljesen meglepnie.

Marco már évezredek óta nem kérdezett tőlem hasonlót.

- Oh... - nyögöm ki. - Nos, nem a legjobb eddig, ezért annyira vártam, hogy itt lehessek. Abban reménykedtem, hogy te majd szebbé teszed. - mondom ki a gondolataim, amin aztán fájdalmasan össze is ráncolom a szemöldökeim.

Nico elenged egy zavart nevetést, de szemei továbbra is csillognak.

- No pressure. - forgatja meg szemeit játékosan. - Megmutatom a lakást, mit szólsz?

- Visszautasíthatatlan ajánlat. - kacsintok rá.

Az épület az itt lévőkhöz hasonlóan fehér és szögletes, antracit színű tetővel és ablakkeretekkel meg párkányokkal, erkéllyel az első emeleten, valószínűleg a focista lakása is egy ikerház fele, mint anno Mario-éké. Miközben felsétálunk a bejárathoz vezető lépcsőn az agyamba villan, hogy milyen illetlen vagyok, és lehet, hogy Marco-nak igaza van és tényleg mindig csak magamra gondolok.

- Na és... neked jó napod volt? - kérdezem meg rendkívül bénán.

Schlotterbeck vállat ránt, miközben kinyitja az ajtót.

- Semmi extra, tudod csak a szokásos. - pillant rám lopva, én pedig mindenttudóan bólintok.

A házba lépve a kintihez hasonlóan itt is fehér szín fogad. A falak, a hidegburkolatok mind fehérek, de legalábbis nagyon világosak. A nappaliban lévő laminált parketta is hihetetlenül világos.

- Tudom, hogy mostanában ez a trendi, de... mondd, hogy kicsit neked is olyan érzésed van, mintha kórházban lennél. - szólalok meg.

Tudom, hogy ezzel nem teszek túl jó benyomást elsőre, de Nico csak mosolyog rám.

- Kicsit tényleg túl fehér. - ért egyet végül.

A földszinti folyosón csak egy mosdó zuhanyzóval és tároló helyiség található. A folyosóról nyílik a nappali konyhával és étkezővel, innen pedig lépcső vezet az emeletre. A konyhában beépített bútorok és eszközök vannak, amik antracit és ismét csak fehér színben pompáznak. Innen kilátás nyílik a teraszra, amire kijuthat az ember a nappaliból és konyhából is egyaránt.

- Szép konyha. Szoktál főzni? - kérdezem meg és cinkos mosollyal fordulok a focista felé.

- Nagyon néha és nagyon basic dolgokat. - mosolyodik el kínosan.

Kedvem lenne megkérdezni, hogy van-e barátnője és ha igen akkor ő legalább élvezheti-e majd ezt a teret, de végül ellene döntök.

- Oké. - csapom össze a tenyerem izgatottan. - Szétnézünk odafent is? - kérdezem, mire beleegyezően bólint.

Az első szinten 3 szoba van és egy nagy fürdő, amiben kád és zuhanykabin is található.

- Ez a kád hatalmas. - fordulok Nico felé; nem is értem, miért közlöm vele ezt a megállapításomat.

- Hát... nem tudom észrevetted-e, de elég magas vagyok. Pontosan 191 cm. - adja a tudtomra egy érdekes vigyor közepette.

- Persze, így már érthető. - forgatom meg a szemeimet rá játékosan. - És az sem utolsó szempont, hogy néha nem csak egy ember foglal helyet benne, bár ezt mindig rohadt kínos kipróbálni egy üzletben, amikor fürdőkád vásárlás előtt állsz.

Nagyon nem kellett volna a fürdési szokásait felhoznom, főleg nem arra vonatkozóan, hogy ezt egyedül vagy valaki mással műveli-e.

- Minden szavaddal egyetértek. - nevet fel egyszerűen, majd lassan elhagyja a helyiséget. - Ezt a szobát szeretném a saját hálómnak, a másik kettőt vendégszobának. - vált témát hirtelen, én pedig elfogadóan bólintok.

- Nem szeretsz a keleti napfényre ébredni? - kérdezem végül.

- Nem vagyok olyan szerencsés, hogy a napfény ébresszen reggelente. Különben is redőny van minden ablakon. - kacsint rám. - Ezenkívül nem akarok olyan szobában aludni, ami az utca felé néz.

- Jogos. - bólintok végül. - És mi van a legfelső szinten?

- Egy mosdó és két kisebb szoba. - int a lépcső felé, én pedig el is indulok, hogy megnézzem.

- És mi a terved ezzel a két szobával? - fordulok körbe kissé tanácstalanul.

Még ha van is barátnője és ő is ideköltözik... miért is van szüksége 5 hálószobára? Jó, persze pont én kérdezem, akinek egy játékszobája és moziterme van az alagsorban.

- Nos, az egyiket szeretném gardróbnak berendezni, a másikat pedig játékszobának.

Milyen meglepő.

- Oh, értem. Ez jó ötlet. - pillantok be ismét mindkét helyiségbe. - Bár kétlem, hogy ezek bármelyikébe beférne mondjuk egy biliárdasztal.

Schlotterbeck zavartan felnevet.

- Csak... számítógépre gondoltam. Meg mondjuk egy pici kanapéra, a falra pedig jöhet egy tv. Miért, nektek talán van biliárdasztalotok?

- Éppenséggel van. - nevetem el magam kínosan. - De már nagyon rég nem játszottam. Mindegy is. - rázom meg a fejem. - Menjünk vissza a földszintre. Valamilyen véletlen folytán nálad vannak az alaprajzok?

- Ouch. - fintorodik el fájdalmasan. - Nincsenek. A másik lakásban van, ahol most lakom, és hidd el, hogy szívesen odaadnám őket, de iszonyat nagy kupi van ott és nem állok rá készen, hogy ennyire beégjek előtted. - mondja, mire csak elengedek egy kuncogást.

- Semmi baj, majd lerajzolom gyorsan és megbeszéljük, hogy mit és hova szeretnél. - ajánlom rögtön.

- Köszönöm, Istennő vagy.

Nico Schlotterbeck

Miután hazaértem Jude-tól előző este, első dolgom volt rákeresni Linára a neten. A közösségi oldalain nem volt túl sok posztja, legalábbis az utóbbi időkből nem. A neten sem volt túl sok infó róla. A neve nyilván mindig olyan találatokban jelent meg, ahol Marco Reus barátnőjeként majd feleségeként hivatkoztak rá. Ezek a cikkek is főként régiek voltak, 6-7 évesek. Az egyikből megtudtam, hogy a Dortmundi Egyetemre járt és építészmérnöknek tanult, amikor randizni kezdtek Reus-szal. Wow. Nem egy tipikus focistafeleség életút.

A képek között is olyanokat találok, ahol Marco meccsein van, hol egyedül a nézőtéren, hol pedig a csapatunk kapitányával közösen. Ahogy tovább görgetek szembejön velem egy esküvői kép, ami egy cikkhez tartozik, ami arról ír, hogy a dortmundi álompár egybekelt. 3 évvel ezelőtt. Lina elképesztően szép a képeken és az általam ismert ábrázatához képest nagyon is boldognak tűnik.

Nem ismertem őt, mégis valamiért annyira elszomorított, ha arra gondoltam, hogy min ment keresztül az utóbbi időben... vajon Marco-t hogy érintette mindez? Hogy lehet ezt egy kapcsolatban megoldani? Jézusom, miért gondolkodom hasonlókon? Be kell újítanom valami fuck buddy-t, hogy ne legyek ilyen érzelgős.

A vele való második személyes találkozás fura. Kissé kínos, mégis valahogyan vicces, és örülök neki, hogy velem nem hisztis és kibírhatatlan. Miután megnéztük a lakás fő helyiségeit, ismét a konyhába megyünk, ahol Lina a beépített pulton hagyott táskájáért nyúl és elővesz pár papírlapot és egy ceruzát. Körülbelül fél perc alatt lerajzolja mind három szint alaprajzát, én pedig igyekszem nem eltátani a számat látványosan.

- Ne félj ennyire, építész vagyok, muszáj volt megtanulnom gyorsan és viszonylag pontosan rajzolni eszközök nélkül is. - közli velem egy kis nevetéssel.

- Csak... ez annyira wow. - szólalok meg végül. - Szoktál mást is rajzolni?

- Mire gondolsz? - pillant fel rám szemöldökeit ráncolva. - Gyümölcsökre kancsóval a háttérben? Azt nem szoktam.

Tehetetlenül elnevetem magam a beszólásán.

- Mondjuk emberekre vagy portékra gondoltam. - javítom ki.

- Előfordult már hasonló. - bólint végül jókedvű mosollyal. - Egy feltűnési viszketegségben szenvedő, szintén focistafeleség nő az egyik legjobb barátnőm. - von vállat.

Ann-Kathrin Götze. Ezt is elolvastam ám róla, sőt a csaj posztolt is Linával közös képeket. Kissé beteges stalkernek érzem magam, amiért tudom ezt az információt róla, meg azért is mert még sok más ilyesmire emlékszem abból, amit tegnap olvastam róla.

- És öhm... dolgoztál is építészként? - kérdezem meg végül az egyik engem foglalkoztató kérdést, hiszen erről nem volt infóm.

- Nem igazán. - sóhajt kissé. - Régebben egy tervező irodában dolgoztam, de nem bíztak rám túl komoly dolgokat, fiatal voltam még. Néhány éve pedig egy facility management-tel foglalkozó cégnél vagyok részmunkaidőben. Főként az irodaházak funkcióival meg berendezésével foglalkozom. Tudod, ilyen okos épületek meg megoldások, hogy akik ott dolgoznak jól érezzék magukat és tudjanak ping-pongozni meg Fifázni ebédszünetben. De most mesélj te. - néz rám és szélesen elmosolyodik, én pedig nem is tudom, hogy mit árulhatnék el elsőkörben magamról, Lina azonban folytatja mondandóját. - Hogy képzelted a nappalit?

Oh, szóval erre kíváncsi.

- Nos, a legfontosabb, hogy szeretnék egy akkora tv-t, ahol majdnem életnagyságban láthatom magunkat játszani. - szedem össze magam végül, Lina pedig szívből elneveti magát.

- Rendben. Akkor mondd el, hogy hova szeretnéd a tv-t és milyen szögből szeretnéd nézni. - csóválja meg a fejét továbbra is mosolyogva.

Végül közel 2 órát eltöltünk azzal, hogy minden helyiségen végigmegyünk és Lina kikérdez a vágyaimról - olyanokról is, amiről nem tudtam, hogy vannak - ő pedig mindent lejegyez, vagy éppenséggel beír a tervrajzára.

- Na és... egyedül fogsz itt lakni? - kérdezi meg lazának tettetve magát, miközben a táskájába csúsztatja a papírjait immár ismét a földszinten.

- Egyelőre igen. Remélem azért nem örökre. - ráncolom a szemöldökeim.

- Jó lesz itt, hidd el. - reagál meglepően könnyed hangsúllyal, szemei mégis annyi megértést és szimpátiát tükröznek, hogy egy pillanatra megijedek tőle.

Lina úgy néz rám, mint aki pontosan tudja, hogy zavart az, hogy újnak éreztem magam, hogy még nem voltam annyira összeszokva a csapattal, mint Freiburgban. Azt valószínűleg biztosan tudta, hogy zavar ez az egész lakástéma, hiszen a legszívesebben minden éjszaka itt hajtanám álomra a fejem valami igazán kényelmes és fancy ágyban. A legeslegszívesebben pedig nem egyedül tettem volna mindezt, de egy 4 éves kapcsolatnak vetettem véget még a nyáron és zavart, hogy még mindig gondoltam Sabrinára és még mindig megkérdőjeleztem a végeredményben közös döntésünket a szakítást illetően.

- Nyilván nem tudom, mennyi időre tervezel, de... - folytatja, mikor nem reagálok az előző mondatára. - Ha igazán beindul a szezon könnyebb lesz majd. Én pedig... azon leszek, hogy minél hamarabb ide jöhess majd haza.

- Köszönöm, Lina. - bólintok rá egy apró mosollyal. - És öhm... nyilván én nem 10+ évre tervezek Dortmundban, mint Marco, de nem szeretnék minden második szezont máshol kezdeni.

- Helyes. - ért egyet biztató mosollyal.

Ez a pillanat annyira fura és más volt ahhoz képest, ahogy a késő délutánt töltöttük, hogy alig tudok magamhoz térni. Ugyanakkor Lina úgy néz ki, mint aki távozni készül, pedig nagyon nem akarom, hogy vége legyen ennek.

- Ehm... vacsoráztál már? - szalad ki a számon a kérdés elég meggondolatlanul.

Lina szemei elkerekednek a csodálkozástól. Tényleg agyhalott vagyok.

- Nos, öhm... tudom, hogy a köreinkben lézengő hölgyek közül sokan nem esznek már délután 4-5 után, én azonban nem tartozom közéjük. - vicceli el a béna kérdésemet.

- Ennek örülök. - fújom ki a benntartott levegőmet. - Lenne kedved eljönni velem valahova enni?

Komolyan elhívtam vacsorázni a csapattársam feleségét? Lina mégis csillogó szemekkel pillant fel rám.

- Van a tóparton egy nagyon jó tapas bar. Szereted a spanyol kaját? - kérdezi óvatosan.

- Persze. - felelem gondolkodás nélkül.

Egyébként tényleg szeretem.

- Sétáljunk át oda, szerintem nagyon fog tetszeni.

Sziasztoook!

Először is hadd köszönjem meg Nektek az eddigi véleményeket és szavazatokat. Tudom, hogy a BVB nem a legnépszerűbb csapat Magyarországon, épp azért nagyon örültem, hogy sikerült mégis elérnem az olvasókat, akik szívesen olvasnak a csapat játékosairól.

Nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre az eddig történtek kapcsán, szóval ne féljetek megírni :))

Legyen szép hétvégétek.

Puszii.