Carolina Witte

Vízcsobogás. Túl hangos ahhoz, hogy kívülről jöjjön, emellett elég valószínűtlen, hogy a napokban essen az eső. Normális esetben imádnám, hogy szeptember elején még meleg van, most azonban csak arra gondolok, hogy meg tudnám fojtani azt, aki kitalálta ezt a fürdőszobát, ami a hálóhoz tartozik és nem teljesen elszigetelt. A férjemet is meg tudnám fojtani amiért hajnali 7-kor zuhanyozni és zajongani van kedve. Összeszorítom a szemeimet, körülbelül 30 hosszú másodpercig így is maradok, a vizet pedig elzárják. Apró sóhajjal fordulok hasra és húzom a paplant a fejemre. Nem figyelem ezek után az órát és nem is érzékelem, hogy mennyi idő telik el, csak abban reménykedem félálomban, hogy Marco hamarosan elindul edzésre, én pedig tovább lebeghetek a semmiben, ami belülről és kívülről is körülvesz.

Az ágy besüpped mellettem, meleg érintést érzek a vállamon, s egy pillanatig azon agyalok, hogy hogyan is kellene alvást színlelnem.

- Lina... - hagyja el a férjem ajkait finoman a nevem.

- Hm? - válaszolok neki szinte azonnal annak ellenére is, hogy nagyon nem érzem magam késznek semmilyen interakcióra.

- Ugye nem felejtetted el, hogy ma 13 órakor van a kontrollod időpontja? - kérdezi.

Hogy is felejthettem volna el? Lassan lehúzom a paplant a fejemről és a hátamra fordulok, kissé fátyolosan emelem a tekintetem Dortmund leghíresebb focistájára és felsóhajtok egy kicsit. A szívverésem felgyorsul a pillantásától, de ezúttal nem olyan értelemben, mint amikor még őrülten szerelmesek voltunk egymásba.

- Nem felejtettem el. - nyögöm végül. - Ugye eljössz velem?

- Nincs időm, Lina. - válaszol fáradtan.

- Marco... - a neve kétségbeesett szuszogásként szökik ki az ajkaim közül, miközben lassan ülőhelyzetbe tornázom magamat.

Tudja nagyon jól, hogy mennyire rettegek az orvosoktól és vizsgálatoktól, tudja nagyon jól, hogy mekkora áldozat volt részemről egyáltalán megpróbálni gyereket vállalni, láthatta, hogy mennyire kikészültem idegileg attól, hogy egy éven belül 2 vetélésem is volt, most pedig úgy tesz, mint aki nincs tisztában azzal, hogy semmi erőm és kedvem egyedül elmenni, hogy ismét szemügyre vegyék, hogy minden rendben gyógyul-e a 3 héttel ezelőtt történt szörnyűség után.

- Miért nem hagyhatsz ki egy délutáni edzést? - kérem számon végül, de a hangom annyira erőtlen, hogy nem érek célt ezzel a kérdéssel.

- Lina, az elmúlt hetekben rohadt sokat lógtam. - simít végig az arcomon.

Miattad. Nem mondja ki, de nyilván így van.

- Ha rosszul érzed magad, vegyél be egy nyugtatót, menj taxival ha ez segít. - ajánlja, én pedig legszívesebben kitépném minden egyes tökéletesen beállított hajszálát.

- Tudok vezetni, Marco. - forgatom meg a szemeimet.

Ő küld felém egy bizakodó mosolyt, én pedig idegesen elpillantok a válla fölött a hálószoba homályába.

- Arra gondoltam, hogy a vizsgálat után eljöhetnél a centrumba. Szeretnélek személyesen is bemutatni valakinek, akinek szüksége lenne a segítségedre. - tereli a témát végül, én pedig nem is tudom mit csináljak.

Marco-t rohadtul nem érdekli, hogy mit érzek és min megyek keresztül - fogalmazódik meg bennem ez a gondolat ma... először. Persze, az elmúlt 3 hétben próbált békén hagyni, ami olyan szempontból jó volt, hogy nem basztatott a hülyeségeivel és a baba témával. Ugyanakkor hiányzott, hogy itt legyen. Hogy... egyszerűen csak magához öleljen és ne mondjon semmit.

- Új lakást vesz valaki? - húzom fel a szemöldököm.

- Az új kissrác, Schlotterbeck. - hümmög egy apró mosollyal.

- Értem. - bólintok, bár nem igazán vagyok képben ezzel a sráccal, csak úgy nagyvonalakban. - Majd... írok, hogy sikerül-e odajutnom. Mikor végeztek?

- Fél 4 körül.

- Oké. - lehelem egy bólintással.

- Utána elmehetnénk vacsizni... csak te meg én. - küld felém egy halvány mosolyt.

- Majd meglátjuk. - szívom be élesen a levegőt.

Nem álltam erre készen, nem akartam elhagyni a házat és végképp nem akartam magam a nyilvánosság előtt mutogatni, így is elegen pletykáltak a terhességeimről, holott soha nem tettem nyilvánossá semmit.

- Rendben. - bólint s egy utolsó erőltetett mosolyt varázsol ajkaira, majd egy gyors szájrapuszi után sietősen hagy magamra.

Nemsokára teljes csendesség borul a hatalmas házra. A takarót óvatos mozdulattal lököm le a testemről. A tekintetem rögtön a lepedőre irányítom és megkönnyebbülten engedem ki a benntartott levegőmet, mikor nem kell az utóbbi idők legnagyobb félelmével szembesülnöm és nem fogadnak vérfoltok az ágyneműn.

Szédelgőnek és lassúnak érzem magam egész reggel. Nem segít ezen az sem, hogy hosszú idő óta először ismét előkotrom a Marco elől rejtegetett cigarettás dobozomat és elszívok egy szálat. Kellemetlenül vág fejbe az ereimben áramló nikotin, épp ezért a rajtam lévő pizsamát a szennyesbe dobom és beállok a zuhany alá. A szükségesnél biztosan több időt töltök ott és rémségesen sok vizet elhasználok, de az egész folyamat egy egész kicsit segít rajtam.

A délelőtt folyamán az idegeimnek nem sikerül megnyugodniuk, és azon gondolkodom, hogy mi lenne, ha egyszerűen csak felhívnám az orvost és elmondanám, hogy jól vagyok és nincs szükség erre az egészre? A lelkem mélyén tudom, hogy ez nem járható út, így végül 13 óra előtt pár perccel a magánklinika recepciója előtt állok és próbálom nem elhányni magam.

Páran várakoznak még itt, kapok is pár fura pillantást, elvégre még mindig Marco Reus felesége vagyok, de próbálok ezzel az egésszel nem foglalkozni.

- Carolina Witte, 13 órakor van időpontom kontrollra. - közlöm hidegen a recepcióssal.

- Ahh... Frau Reus? - küld felém egy mindenttudó pillantást egy mosoly kíséretében, amint minden valószínűség szerint megtalálja a rendszerben az adataimat.

- Nem, a nevem még mindig Carolina Witte és ha Frau Reus-t találta meg, akkor lehet, hogy összekevert az anyósommal vagy valamelyik sógornőmmel. - sziszegem neki alig hallhatóan.

Persze, Marco és én házasok voltunk, de nem éreztem úgy, hogy szükségem van a családnevére és arra, hogy mindenki arcába toljam ezt. Fél órával később akkora sebességgel hagyom el a rendelőt, hogy éppenséggel azt is hihetnék, hogy tényleg hányni igyekszem. Habár a kezeim jéghidegek és a tenyereim izzadtak, nem megyek el a mosdóba, egyenesen a parkoló autómhoz vágtatok és sebesen vágódom be a volán mögé.

Annak ellenére, hogy tényleg magamba toltam egy nyugtatót ma reggel, a szívem ki akar ugrani a helyéről, az egész testem beleremeg a zakatolásába. Fejemet óvatosan ejtem a kormányra és próbálok ismét normálisan lélegezni. Soha többé nem jövök ide vissza. Soha többé nem lehet vetélésem. Ehhez pedig az kell, hogy soha többé ne essek teherbe.

Nem egészen 2 órával később magamra erőltetek egy mosolyt amíg végighaladok a tréning centrum folyosóin és visszaköszönök az itt dolgozóknak. Mindenki rohadtul ismer itt engem és ennek most nem igazán tudok örülni. Tudom jól, hogy korán érkeztem, éppen ezért az a tervem, hogy célba veszem az edzőpályára néző egyik teraszt és pár percig meglesem a csapatot munka közben.

Mindössze 3-4 percet csípek el az egészből. Marco talán észre sem vesz, Jude halvány mosollyal integet felém, miközben befelé igyekeznek a többiekkel, én pedig viszonzom a gesztusát. Vele is egy hasonló lakberendezős kaland kapcsán ismerkedtem meg jobban, még Dortmundba igazolása után kicsivel.

Kicsit odakint maradok, elmélázva nézem ahogy a pályáról elpakolják a felszereléseket, majd azt is, ahogy elengyengetik a gyep sérüléseit. Tudom nagyon jól, hogy Marco képes órákig cicomázni magát zuhanyzás után, épp ezért élvezem még néhány percig az arcomat simogató napsugarakat, végül mély sóhajjal fordulok vissza és lépek be ismét az épületbe. A folyosót falra szerelt képernyők vagy tv-k övezik, van itt ping-pong asztal meg mindenféle szórakozási lehetőség és szerencsére két kis kanapé is, s az egyiket birtokba is veszem.

Telefonomat előhúzva nézem meg az időt, majd elmerülök az Instagram bugyraiban, nem sokkal később pedig fájó szívvel zárom be az appot, amint a legjobb barátnőmnek tartott Ann-Kathrin Götze sztorijait végignézve szinte csak a kisfiáról fogadnak felvételek. Szemeimet lehunyva engedem ki a benntartott levegőmet, majd mielőtt eldönthetném, hogy szükségem van-e arra, hogy 5 percig sírjak egyedül a mosdóban vagy sem, valaki a nevemen szólít. Habár önmagában a "Lina" annyira rövid és egyszerű, az összetéveszthetetlen brit akcentus tisztán hallatszik, én pedig automatikusan mosolyodom el.

Jude Bellingham széles mosollyal tart felém, nyomában egy másik sráccal. Egy picivel könnyebb szívvel pattanok fel és engedem, hogy az angol gyorsan magához öleljen.

- Szia, Linnie-Minnie. - suttogja a fülembe, majd ismét elenged és gyorsan végigmér.

Szerencsére nem úgy, mint aki azt keresi, hogy hova tűnt egy éppen csak gömbölyödő has.

- Nagyon csini vagy. - mondja végül, mire tehetetlenül elnevetem magam.

Örülök, hogy ennyit mond. Elvégre tényleg igyekeztem csinosan öltözni ma, arról viszont már nem tudtam gondoskodni, hogy boldogságtól és jókedvtől sugározzak.

- Hey, Jude. Köszönöm, te sem nézel ki rosszul. - mondom neki, holott ő szimpla melegítő szettet visel.

- Reus még körülbelül 50-szer újra zselézi a haját, de gondoltam, ha már itt vagy, akkor bemutatlak Nico-nak. - int a kicsivel mögötte álló csapattársa felé, én pedig rögtön meg is ajándékozom a teljes pillantásommal.

Wow, milyen magas.

A szavaim elakadnak, ahogy tekintetemet fogva tartja a fiúhoz tartozó barna szempár, hirtelen úgy érzem, hogy még a nevemet sem tudom kinyögni. Olyan furán néz rám, mintha tisztában lenne a lelkem legféltettebb titkaival. Amire persze semmilyen reális esély nincs, szóval megköszörülöm a torkom és jobb kezemet előre nyújtva megszólalok.

- Carolina Witte. - még egy aprócska mosolyt is sikerül magamra erőltetni.

A Nico-nak nevezett srác korántsem tűnik annyira lassúnak mint én; elfogadja a kezemet. Érintése meleg, az én jéghideg kezem elveszik hatalmas tenyerében, s a szituáció furcsasága ellenére is annyira jól esik.

- Nico Schlotterbeck. - árulja el a teljes nevét, majd finoman elengedi a kezem.

- Szóval... úgy hallottam, hogy lett egy lakásod, már csak be kellene rendezni? - pillantok fel a szemeibe ismét.

A kérdést Jude-ra való tekintettel angolul teszem fel, nem tűnik úgy, hogy Nico-t zavarná ez. Mosolyomat viszonozza és rögtön válasszal is szolgál a kérdésemre, én azonban nem igazán fogom fel a szavait, mert túlságosan elveszek a vonásai megfigyelésében. A haja olyan nagyon különlegesen van levágva, mint minden második fiatal focista srácnak manapság, ráadásul tincsei fura festett szőke színben pompáznak - igazából Marco-ra emlékeztet... úgy 10 évvel ezelőttről. Szemei barnák, az arca olyan fiatal, talán még kisfiús is kissé, fülei enyhén elállnak, mégis... az összkép valahogy annyira piszkosul helyes, hogy még az én agyongyötört belső szerveimet is elönti a forróság odalent.

Nico Schlotterbeck

- Hey, Capitano! Mizu? - pacsizok le Reus-szal a délutáni edzés előtt.

- Szia, Kisgyerek. - mér végig vigyorogva, amin muszáj elnevetnem magam, tekintve hogy mennyivel magasabb vagyok tőle. - Beszéltem Linával. Segít neked berendezni a lakást. Délután eljön, majd bemutatlak neki.

- Oh... wow, köszi. De biztos nem gáz neki? - kérdezem meg óvatosan.

Nem tudok túl sokat Reus feleségéről, csak annyit, hogy nem volt jól mostanában, Marco ki is hagyott néhány edzést és meetinget emiatt, de nem éreztem úgy, hogy kérdezősködnöm kellene.

Marco elenged egy gondterhelt sóhajt.

- Lina elég hisztis és kibírhatatlan mostanában. Jót fog neki tenni. - rendez le végül ennyivel és mielőtt bármit is reagálhatnék, elindul az edzőpálya felé.

Végül is miért ne? Szabadíts rám egy hisztis és kibírhatatlan nőt, az utóbbi időben úgyis kezdett hiányozni.

- Nem kell ennyire világfájdalmas fejet vágni, Schlotti. Lina jó fej. - lép hozzám Bellingham mindenttudó vigyorral.

- Hát a saját férje elég más hangnemben nyilatkozott róla. - forgatom a szemeimet. - Egyáltalán mi baja, hogy elvileg "hisztis"? - kérdezem végül segélykérően.

Jude arca elkomorul, majd idegesen megköszörüli a torkát. Óvatosan körülnéz, hogy kik vannak még az öltözőben, de úgy tűnik senki sem figyel ránk. Bellingham közelebb hajol és bizalmas stílusban, alig hallhatóan szólal meg újból.

- Néhány hete vetélése volt. A második egy éven belül. Reus pedig szarul kezeli. - összegzi gyorsan a sztorit.

Oh. Nem ilyesmire számítottam, szóval eléggé megdöbbent és hirtelen nem is tudom, mit reagálhatnék.

- Wow, ez durva. - nyögöm ki végül.

- Ja, eléggé az, szóval ehm... ne beszélj neki erről? - húzza fel Jude a szemöldökét mindenttudóan.

Csak megforgatom a szemeimet.

- Nem vagyok hülye. - rázom meg végül a fejem, s ezúttal én vagyok az, aki minden további nélkül hagyja magára a csapattársát.

Én magam is érzem, hogy az előbb hallott infó miatt nem vagyok ott fejben 100%-osan edzésen, de szerencsére az edzőnek vagy a csapattársaimnak ez nem túl szembetűnő. Nem feltétlenül vártam ezt a találkozást Reus feleségével, mégis, amikor a majdnem 2 órás edzés a végéhez közeledik örülök, hogy végre túl vagyunk ezen.

- Nézd csak. - bök oldalba Bellingham. - Az új barátnőd már meg is érkezett. - fordítja tekintetét a centrum épülete felé, amelynek teraszán tényleg egy nő áll.

Nincs túl távol, mégsem akarom túlzottan stírölni, gáz lenne ha észrevenne. Bár erre talán nincs is reális esély tekintve, hogy pillantását egész végig a csapatunk 11-es játékosán tartja, aki a férje.

Az öltözőbe visszaérve nincs kedvem senkivel sem társalogni, így rögtön a zuhanyzót célzom meg. Jude követ, de szerencsére nem tart szóval ezután sem, csak akkor környékez meg ismét, amikor már teljesen felöltözve pakolom be az utolsó dolgaimat a sporttáskába.

- Gyere, bemutatlak neki. - mosolyodik el.

Segélykérően nézek körbe. Reus-nak nyoma sincs, szóval óvatosan bólintok.

- Oké. - mondom ki egy sóhajjal és lélekben felkészülök erre az egészre.

Jude olyan tempóval tart a nő felé, hogy hirtelen esélyem sincs követni, s amint a nevén szólítja, jobbnak is látom kicsit lemaradni, hátha van valami bizalmas megbeszélni valójuk. Persze ezt rosszul gondolom, mert Bellingham alig két mondat után felém fordul és nem mellesleg arrébb is áll így végre teljesen valójában szemügyre vehetem ezt a híres Linát, közelről is.

Szerencsére elég gyors vagyok és végigmérem, mielőtt rajtakaphatna. Bokát szabadon hagyó nyári nadrágot visel egy elegánsabb felsővel, lapos cipőiben meglehetősen alacsonynak tűnik. Amint a tekintetünk találkozik eléggé megilletődik; a szemeiben zavarodottság, fájdalom és fáradtság tükröződik, arcát persze smink fedi, szóval ez az egész annyira nem szembetűnő. Egyébként nagyon szép nő. Elég gyorsan összeszedi magát és kezét felém nyújtva mutatkozik be. Nem gondoltam volna, hogy nem viseli Reus nevét, de valószínűleg van még jó pár dolog, ami majd meglep vele kapcsolatban.

Elfogadom a kezét és elmondom neki a teljes nevemet, mert így illik. Nem várom senkitől, hogy arcról felismerjen. Lina tekintete egy pillanatra a kezeinkre siklik, én pedig el is engedem őt.

- Szóval... úgy hallottam, hogy lett egy lakásod, már csak be kellene rendezni? - kérdezi ismét rám nézve, tökéletes és fehér fogai megvillannak egy pillanatra.

- Igen. - mosolyodok el kínosan. - A héten kaptam meg a kulcsaimat. Szép és nagy és üres... nem nagyon volt még időm azzal foglalkozni, hogy mit és hogyan szeretnék, szóval örülök minden tanácsnak. - mondom, és nem teszem hozzá, hogy szeretném ezt a lehető leggyorsabban elintézni, mert nem igazán szeretem az ideiglenes lakást, amit rövidtávra kaptam.

Lina nem reagál rögtön, tekintete rajtam időzik, de nem néz a szemeimbe. Kedvem lenne elmosolyodni rajta, bár azzal nem vagyok tisztában, hogy épp nem valami rajtam lévő béna dolog nyerte-e el a figyelmét, amiről nem tudok és amit nem vettem észre átöltözés után.

- Nos... - tér magához fejét enyhén megrázva. - Elsőkörben szeretném én is látni a lakást és utána megbeszéljük, hogy mik az elképzeléseid. Összegyűjtök majd pár alapötletet és design-t. - reagál végül rendkívül összeszedetten. - Mikor érsz rá? - kérdezi hirtelen és táskájából meglepően egyszerűen húzza elő a telefonját.

Hirtelen nekem is szükségem van a saját készülékemre, hogy megnézzem mik vannak a naptárban.

- Mondjuk holnap? Kb. ilyenkor? De ha túl korai a holnap lehet máskor is. - szabadkozom.

- Jó a holnap. - bólint finoman. - Neked valószínűleg jóval kevesebb szabadidőd van, mint nekem. 4-kor a lakásnál? - kérdezi, én pedig csak bólintok.

- Elküldöm neked a címet, ha megkaphatom a telefonszámod. - mosolyodom el esetlenül és a kezébe adom a saját telefonom.

Ő elveszi és sebesen beírja, a teljes nevével ellátva, a béna mondatomat látszólag figyelmen kívül hagyja.

- A legjobb, ha WhatsAppon írsz. - teszi hozzá, miközben visszaadja az iPhone-omat.

- Rendben. - értek egyet, s mielőtt mást is mondhatnék egy ütést érzek a hátamon.

Fejemet odakapva látom, hogy megérkezett Reus is.

- Szia, édes. - nyom egy puszit Lina arcára, aki csak erőtlen mosollyal viszonozza az üdvözlését. - Látom megismerkedtetek. - járatja köztünk a pillantását.

Az, hogy édesnek hívja ezt a rendkívül szép nőt, valamiért rossz érzéssel tölt el. Inkább csak azért, mert magamból kiindulva én akkor használtam hasonló megszólítást a volt barátnőmhöz, amikor társaságban voltunk és kétségbeesetten szerettem volna azt mutatni a külvilágnak, hogy minden rendben van köztünk, holott korántsem volt.

- Igen. - válaszolunk tökéletes szinkronban Linával végül.

- Örültem, Nico. - folytatja Lina, ezúttal teljesen felém fordulva. - Holnap folytatjuk. - mosolyodik el ezúttal tényleg őszintén.

- Én is örültem. - villantok rá hasonlóan egy mosolyt.

Marco ezután még pár mondatot vált Jude-dal és velem az edzésről, közben lassan elindulunk kifelé, s valamiért annyira kényelmetlenül érint, amiért Lina pár lépéssel tőlünk lemaradva követ minket és mivel rohadtul egyikünk sem vonja őt be a beszélgetésbe, figyelmét a telefonjának szenteli.

A kijarátnál végül sietősen elbúcsúzik tőlünk, odalép Marco-hoz egy szájrapuszira, majd a külső parkolók felé igyekszik.

Miután elköszönünk Reus-tól, Jude rávesz, hogy menjek át hozzá. Azzal csábítgat, hogy majd Fifázunk és rendelünk vacsorát, ezzel pedig sikerül is rögtön meggyőznie, mert nem szívesen töltöttem egyedül az időt. Kissé néha még elveszve éreztem magam itt Dortmundban, még úgy is, hogy a csapattársaimat nyilván ismertem, sőt néhányukat már hosszabb ideje is.

Bellingham úgy elver Fifában, ahogy azt illik. A Linával való találkozás óta tényleg nem voltam jelen a való életben és ez kezdett zavarni. Valamiért én is szomorúnak éreztem magam, ha arra gondoltam, hogy mi történt vele nemrég. Ezzel párhuzamosan pedig olyan érzésem volt, hogy ez a nő rendkívül érdekes és titokzatos, és amellett hogy valamennyire tartottam a vele való közös munkától, mégis alig vártam, hogy jobban megismerjem és többet tudjak meg róla.

- El kellene küldenem a lakás címét Linának. - szólalok meg, miután mély sóhajjal arrébb dobtam a kontrollert.

- Hát küldd el. - ránt vállat Jude.

- Jó, de mit írjak neki? - kérdezem tanácstalanul.

- Hát... a címet? - tárja szét a tenyereit.

- Nem úgy értem. - forgatom meg a szemeimet.

- Ajj, add ide a telefonod. - nyújtja felém a kezét, én pedig engedelmesen átadom neki a készüléket. - Nem csoda, hogy nincs barátnőd, ha ilyen béna vagy.

- Én 19 évesen nem pofáznék a helyedben. - küldök felé egy gyilkos pillantást, amin csak nevet.

Ahhoz képest, hogy a menü németül van rajta, meglepő gyorsasággal választja ki Lina kontaktját a Whatsappon, majd sebesen gépelni kezd, ezután pedig visszaadja a telefont. Gyorsan olvasom el az egyelőre nem elküldött üzenetet.

Hey, here is Nico. The address is the following: Seeweg 6. Many thanks again for your help, looking forward to see you there.

Oké, végül is ez nem rossz, szóval azzal a lendülettel el is küldöm.

- Kösz. - villantok egy mosolyt a csapattársamra, miközben a zsebembe csúsztatom a telefont.

- Ehm tesó... arra gondoltam, hogy átírod németre. - vigyorodik el kínosan.

- Oh, baszki. - világosodok meg, és sebesen előrántom a telefont, az üzenet azonban már olvasottá vált, én pedig szemeimet összeszorítva dőlök hátra egy frusztrált nyögés kíséretében.

Ezek után Lina tuti hülyének gondol.