Egy hónappal később:

Elégedetten dőltem hátra, miután végeztem a szakmai vizsgám utolsó feladatával is. Szerencsére hamar végeztem, sőt még arra is volt időm, hogy átolvasgassam a válaszadós feladatoknál az általam írtakat. Az elsők között voltam, akik végeztek a rohadt nehéznek beállított teszttel, de akárhány hallgatóval összefutottam a folyosón, mindenki azt mondta, hogy baromi egyszerűek és könnyűek voltak a feladatok. Ha tudom, hogy ennyi lesz az egész, akkor nem tanulok rá heteken keresztül görcsösen. Eddig sem buktam meg semmiből sem, sőt hármasnál se szereztem rosszabb jegyeket. Remélem, hogy a többi vizsga is így lesz beharangozva, aztán azokat is ennyire könnyűek lesznek.

- Na, hogy ment? – jött oda hozzám Dawon percekkel később. Mivel a társaságunkból én végeztem legelőször, így úgy döntöttem, hogy megvárom őket a kijárat közelében lévő egyik padon.

- Szerintem nagyon egyszerű volt – vontam meg a vállaimat.

- A tippelgetős részek nekem is mentek, bár azért volt néhány feladat, aminek válaszán el kellett, gondolkozzak. De összességében sokkal nehezebbre számítottam.

- Én is így gondolom – jelent meg Rowoon, majd egy kicsivel utána Jungkook is csatlakozott hozzánk.

- Azért az utolsó feladaton gondolkodtam szerintem vagy fél órát – mondta az utóbbi, majd leült mellém a padra.

Arrébb húzódtam, hogy jobban elférjen mellettem, majd folytattuk a vizsga kibeszélését, amíg Yurira vártunk. Szerencsére társaságunk utolsó tagja is hamar megérkezett. Aztán közösen megindultunk a törzshelyünk felé, ahol mindig jól telezabáljuk magunkat. A kampusztól alig tíz percre lehetett, így megközelíthető volt a hangulatos kis étterem gyalog is.

Mindenki vidám és felszabadult volt, be nem állt a szájuk, nekem pedig már fájt a hasam a sok nevetéstől. Egyedül Jungkook volt az, aki némán kissé lemaradva sétált mögöttünk, még csak egy apróbb nevetést sem sikerült kicsalnunk belőle. Nem tudtam, hogy mi lehet a baja, ezért is maradtam le mellé a többiektől, akik éppen azon vitáztak, hogy ki fogja fizetni a többiek kajáját.

- Mi a baj? Ennyire nem sikerült jól a vizsgád? – kérdeztem Jungkooktól, aki felpillantott rám, majd megrázta a fejét. – Akkor? Mi a baj? Nem szoktál te ilyen szótlan lenni.

- Inkább én kérdezhetném, hogy neked mi a bajod – mondta, mire összeráncolt szemöldökökkel bámultam őt tovább. Miről beszél? Jelenleg az a legnagyobb problémám, hogy éhen halok.

- Nekem nincsen semmi bajom, Jungkook – mosolyodtam el. – Te vagy feszültebb mostanában a kelleténél. De ma végre letudtuk az utolsó tesztünket is, szóval most már te is lazíthatsz nyugodtan.

- Nem erről beszélek – rázta meg a fejét.

- Hanem?

- Fura vagy, mióta egy hónapra konkrétan felszívódtál, aztán hirtelen megint megjelentél. Hol voltál akkor? – kérdezte, mire felsóhajtottam. Már megint itt tartunk, remek.

- Mondtam már, hogy haza kellett utaznom a szüleimhez, mert apa megsérült és huszonnégy órás felügyeletre volt szüksége, anya viszont nem tudott szabadságot kérni. A húgom meg pont kiránduláson volt az iskolájával, ezért csak én maradtam. – mondtam el neki úgy nagyjából hatodjára az okát annak, amiért egy hónapra eltűntem.

Dawonon kívül senki sem tudott a műtétekről, amin átestem, ezért ő falazott nekem egy hónapon keresztül. Együtt találtuk ki ezt a hazugságot, ami egyébként eléggé hitelesre sikeredett, mert Jungkookon kívül tényleg mindenki bevette. Ha hetente legalább egyszer nem kérdezi meg, hogy merre voltam és, mi történt velem, akkor egyszer sem. Ezzel pedig kezd már az agyamra menni. Nincsen semmi köze hozzá, mert az oké, hogy egy haveri társaságban vagyunk, de már egyáltalán nem állunk olyan közel egymáshoz, hogy érdekelnie kellene.

- Tudom, hogy hazudsz, Jimin – förmedt rám. – Megváltoztál, mintha teljesen kicseréltek volna.

- Nem ezt akartad? – kérdeztem tőle, visszautalva a több mint egy hónapja történt beszélgetésünkre, amikor azt mondta, hogy szeretné vissza a régi Jimint. – Visszatért a régi Jimin, akit mindenki annyira hiányolt – vontam meg a vállaimat, azzal fogtam magam és előresiettem a többiekhez.

Nem értettem Jungkook viselkedését, mert nagyjából mióta visszatértem az egyetemre így viselkedik. Csendes, mindig rosszkedvű, sosem nevet, és hiába kérdezzük mind a négyen, hogy mi a baja, nem mondd semmit. Szeretném, ha megbízna bennem, és olyan barátként tekintene rám, akinek bármit, bármikor elmondhat. Mert én tényleg itt vagyok neki, és mellette vagyok. Attól mert nem állunk már olyan közel egymáshoz, mint amikor megismertük egymást, nem jelenti azt, hogy idegenek vagyunk.

Egészen este nyolcig a kedvenc helyünkön maradtunk. Ittunk, ettünk, beszélgettünk és nevetgéltünk. Jó volt végre kiengedni egy kicsit a gőzt, mert az elmúlt heteim tényleg csak a tanulással teltek. Már kezdtem beleőrülni abba, hogy egész nap a szobámban ültem és magoltam. Talán, ha eddig többet tanultam volna, akkor nem maradt volna minden az utolsó pillanatra. De most már mindegy, túl vagyunk rajta, szóval már csak az eredményeken kell, aggódjunk. Azokat viszont majd csak két hét múlva kapjuk meg, addig lazíthatunk egy kicsit.

- Megyünk együtt? – kérdeztem Jungkooktól, amikor már megindult mindenki hazafele. Mivel egy környéken laktunk, így arra gondoltam, hogy ketten azért mégis csak jobb utazni, mint egyedül, főleg, mert már be is sötétedett.

- Aha – bólintott egyet.

- Akkor majd holnap tala a kampuszon – köszöntünk el a többiektől, majd megindultunk az út túloldalán lévő buszmegálló felé.

Jungkook megint csendes volt, én pedig hiába dobtam fel akármit témának, csak egy, vagy esetleg kétszavas válaszokat adott. Egy idő után ezért feladtam, és úgy voltam vele, hogyha nem szeretne velem beszélgetni, akkor nem kell. Nem értem, hogy miért csinálja ezt, de nem fogok erőszakoskodni. Majd, ha akarja, akkor elmondja, na nem, akkor pedig nem tudok semmit sem tenni érte.

- Tudok a betegségedről és a titkos műtéteidről is – szólalt meg Jungkook, amikor már fent ültünk a buszon.

- Ha? – fordultam felé, mert nem teljesen hallottam, amit az előbb mondott.

- Dawon elmondott mindent. Tudok a virágszirmos hányásaidról, a szenvedéseidről, amiket miattam kellett átélned. Tudom, hogy megműtöttek és ezért viselkedsz máshogyan. De miért nem mondtad el nekem, hogy vannak érzéseid irántam? – kérdezte kétségbeesetten, én viszont annyira ledöbbentem, hogy köpni-nyelni nem tudtam.

- Te mégis miről beszélsz? – próbáltam tovább játszani az értetlent, bár a mellettem ülő Jungkookon látszott, hogy nem tudom átvágni.

- Meddig fogsz még hazudni nekem? – sóhajtott fel. – Ne tagadd a nyilvánvalót, Jimin. Én csak azt nem értem, hogy miért pont Dawonnak mondtál el mindent, és nem nekem.

- Dawonnak sem mondtam semmit. Nem tudom, hogy milyen hülyeségeket akart beadni neked, de nem kellene mindent elhiggy, amit neked mondanak – vontam meg a vállaimat.

- Jimin, nekem is tetszel – szólalt meg, én pedig olyan hirtelen kaptam rá a tekintetem, mintha azt közölte volna velem, hogy titokban lány, csak átműtette magát. – Szerintem már az első találkozásunk óta vannak érzéseim irántad, csak sokáig még saját magamnak sem mertem beismerni.

- Akkor miért csókoltad meg azt a fekete hajú lányt egy hónapja?

- Mert teljesen összezavarodtam a csókunk miatt – sóhajtott fel. – Abban reménykedtem, hogyha megcsókolom őt, akkor majd ő is megtetszik nekem, téged pedig elfelejtelek. Nem akartalak elveszíteni az érzelmeim miatt, ezért sem vallottam neked sosem szerelmet. De nem bírok már többet várni, szóval most elmondom, hogy nagyon szeretlek, Jimin. Szeretném, ha adnál nekem egy esélyt, és megpróbálnánk együtt, mint egy pár.

Nagyokat pislogva meredtem a mellettem ülőre, és azon gondolkoztam, hogy minden rendben van-e vele. Mármint nagyon is őszintének tűnt, én viszont nem akartam bunkó és elutasító lenni, de nekem egyáltalán nem tetszik. Nem tudok rá többként tekinteni, mint mondjuk Rowoonra vagy Dawonra.

- Mit szólsz, Jimin?

- Nekem... nekem nem tetszel – motyogtam. – Mármint, nem tudom, hogy miket mondott neked Dawon, de nincs szó itt semmilyen rosszullétről és hányásról sem. Nagyon örülök, hogy elmondtad, mi bántja a szíved, de sajnos nem tudom viszonozni az érzelmeidet.

- Egy hónapja még csillogó szemekkel néztél rám, illetve vágytál a társaságomra. Komolyan a műtétek miatt nem tetszem már neked? – kérdezte, mire felsóhajtottam.

Hogy a fenébe kellene kiűzzem a műtét gondolatát a fejéből? Komolyan mondom, hogyha meglátom Dawont, megfojtom, amiért nem bírta tartani a száját, miközben megígérte, hogy senkinek sem fog róla beszélni.

- Jungkook – sóhajtottam fel. – Sajnálom, ha valamit félreértettél, de nekem sosem tetszettél. Nagyon jó barátom vagy, akiben megbízok és élvezem a társaságát. De itt nincsen szó semmi többről, soha nem is volt, és soha nem is lesz. Szeretném, ha ezt megértenéd, és nem hinnél el minden szarságot, amit Dawon mondd neked. Sajnálom, hogy nem tudom viszonozni az érzéseidet, de ígérem, semmi sem fog változni közöttünk. Lehet ez csak egy fellángolás a részeg csókunk miatt, nem tudom. – mondtam végig a szemeibe nézve, miközben azon voltam, hogy a lehető legnyomatékosabban beszéljek hozzá.

- Értem... – eresztett el egy szomorú mosolyt. – Nekem most úgy is mennem kell – kelt fel mellőlem, majd amilyen gyorsan csak tudott, a busz ajtajához sietett.

Megnyomta a leszállásjelzőt, majd a következő megállónál le is szállt. Kettővel odébb kellett volna csak, de gondolom nem érezte valami túl jól magát, miután elutasítottam. Nem akartam érzéketlen lenni, de hamis ábrándokat sem szerettem volna kelteni benne. Nem tetszett Jungkook soha, és nem is fog, mert egyszerűen nem bírok rá többként tekinteni, mint egy barát. Élvezem a társaságát, szeretek vele lenni, de ennyi. Nem tudom, hogy Dawon miért nem bírta tartani a száját... Sajnálom Jungkookot, mert nem lehet a világ legkellemesebb érzése, amikor visszautasítanak. Én viszont csak az igazat mondtam neki, miszerint az én szememben semmit sem fog változni a kapcsolatunk. Ugyanúgy fogok rá tekinteni, mint ahogyan azt eddig is tettem, hiába vallott konkrétan szerelmet nekem.

Nem szeretném elveszíteni őt, hiszen tényleg szeretem és fontos nekem. Remélem hamar sikerül túllépnie rajtam, és megemésztenie az igazságot, miszerint az én szemeimben csak egy nagyon jó barát, aki örökké az is marad.

Vége

◇ ♡ ◇

Sziasztok! ❤
Nos, elérkeztünk ennek a hét részesnek a végéhez is. Köszönöm, hogy velem tartottatok és szavazatokkal, illetve kommentekkel tudattátok velem, hogy érdekel titeket ez a rövidke sztori. Ez az első történetem, aminek nem happy endje lett, de szerintem ide most jobban is illett a szomorkás befejezés. Remélem tetszett ez a kicsit másabb műfaj. Kiszakadtam egy kicsit a komfortzónámból, de nem bánom, mert nagyon tetszett a fantasy műfaj.

Remélem találkozunk a többi könyvem alatt is! 😉 Köszönöm, hogy velem tartottatok! ❤

SeoBona

2020.06.29.