Nem gondoltam volna, hogy Dawon ilyen jól megérti majd a jelenlegi helyzetemet. Igaz, nem kértem tanácsokat tőle, ahogyan azt sem vártam el, hogy minden egyes rosszullétemnél velem legyen, ő mégis kitartott mellettem és ott volt nekem. Nagyon sokat segített, hiába voltam eddig úgy, hogy nekem aztán nem kell senki, megoldom egyedül. Sokkal egyszerűbb volt titokban tartani a betegségemet, mint amikor egyedül próbálkoztam hazugságokkal védeni magamat. Jól esett, és sokban megkönnyítette a helyzetemet Dawon. Rengeteget beszélgettünk kettesben, nem csak a kampusz területén, hanem a lakásomban is. Hálás voltam neki, amiért azt az utat választotta, hogy amiben csak tud, mellettem lesz.

Többször is beszélgettünk a műtétről. Mivel egyszer sem néztem még jobban utána, így ketten ezt is megtettük. Én csak annyit tudtam róla, hogy nem megfizethetetlen összegbe kerül, illetve hosszabb ideig tart. Részletesebben utána olvasva megtudtuk azt is, hogy a műtét előtt alá kell írni egy titoktartási szerződést, mert ez a műtét valójában illegális. Nem szabad semmit elárulni róla, ezért nem is találtunk részletes leírást a műtét menetéről. Még csak elképzelésem sem volt, hogy mégis hogyan tudnák egyetlen műtéttel megszüntetni a virágszirmok és vér hányását, illetve öklendezését. Az egész hihetetlen volt, még akkor is, amikor megtaláltuk az egyetlen orvost Szöulban, aki ezzel foglalkozik. Dawon fel akarta vele venni a kapcsolatot, de én nem. Még mindig úgy voltam vele, hogy nem akarom megműtetni magam, csupán kíváncsi voltam a részletekre, amik amúgy nem derültek ki, de mindegy.

Arról is rengeteget beszélgettünk, hogy vajon be kellene-e vallanom az érzéseimet Jungkooknak. Dawon azt mondta, hogy szerinte Jungkook sem csak barátként tekint rám, amit szerettem volna elhinni, de nem ment. Még mindig nem értettem, hogy ha esetleg viszonozza is az érzéseimet, akkor miért szenvedek még mindig? Nem kellett volna abbamaradnia a virágszirmok hányásának? Szóval rengeteget gondolkoztam azon, hogy mi lenne a helyes megoldás. Bevallani az érzéseimet Jungkooknak, majd azon imádkozni, hogy viszonozza azokat, vagy továbbra is eltitkolni előle azokat. Dawon természetesen az mellett volt, hogy legyek őszinte, én meg napokon keresztül őrlődtem ezen magamban. Aztán végül arra jutottam, hogy egyszer élünk...

- Szurkolok – veregetett vállba Dawon hétfőn reggel, amikor már túl voltunk az első óránkon.

- Mindjárt elhányom magam – motyogtam. – Nagyon remélem, hogy nem leszek rosszul, és jön rám a hányás, miközben éppen szerelmet vallok neki.

- Minden a lehető legnagyobb rendben lesz. Ne állj negatívan az egészhez, mert akkor bevonzod. – mondta, mire sóhajtottam egy nagyot, de bólintottam, hogy megértettem.

- Majd hívlak, ha letudtam a szerelmi vallomást – indultam meg az udvar felé, ahova Jungkook az előbb ment ki.

- Sokkal jössz nekem, ha összejöttök – villantotta ki a fogait, majd elindult a velem ellentétes irányba a lépcsők felé.

Rettenetesen izgultam. Biztosan ez a helyes? Biztos vagyok én abban, hogy szerelmet vallok Jungkooknak? Muszáj megpróbálnom, mert igaza van Dawonnak. Ha esetleg érez irántam valamit Jungkook, csak nem meri elmondani, akkor végre elmúlhatnak a rosszulléteim. Ha pedig elutasít, akkor megpróbálom távol tartani magam tőle, mert nem fogok naponta többször is ájulás közeli állapotba kerülni, amivel még tönkre is teszem magam.

Sóhajtottam egy hatalmasat, amikor megpillantottam Jungkookot az udvaron lévő padoknál. Nem volt egyedül, hanem egy fekete hajú lánnyal ücsörögtek egymás mellett. Egy pillanatra megtorpantam, és úgy voltam, inkább még sem megyek oda hozzá, mert nem akartam zavarni őket. De aztán az kezdett lebegni szemeim előtt, hogy talán így végre abbamaradnak a rosszulléteim.

Nem voltam elég gyors. Szemeim hatalmasakra tágultak, amikor Jungkook odahajolt a lányhoz és jól láthatóan megcsókolta. Lábaim földbe gyökereztek, szerintem még a számat is eltátottam, úgy meglepődtem. Még szerencse, hogy mellettem volt egy oszlop, mert ha nem kapaszkodok meg abban, akkor a földön kötök ki. Forogni kezdett velem minden, miközben szemeim megteltek könnyekkel és nagyjából fél perc múlva már sírtam is. Ezt nem hiszem el... Most foszlott el az összes reményem azzal kapcsolatban, hogy valaha rendes életem legyen. Ha eddig egy kicsit is hittem abban, hogy Jungkook viszonozza az érzéseimet, a csók láttán, minden hitem elszállt.

Én naiv. Hogyan hihettem azt, hogy ennyire egyszerű lesz ez az egész? Miért is reménykedtem abban, hogy majd odamegyek Jungkookhoz, szerelmet vallok neki, ő pedig vigyorogva közli velem, hogy amúgy ő is odavan értem. Komolyan ekkora idióta lennék? Milyen álomvilágban élek én? Ez a kő kemény valóság, amiben nekem szenvednem kell, miközben Jungkook éli az életét, és rohadtul boldog az a fekete hajú lány mellett.

Gyomrom égni kezdett, ezért kicsit sem törődve azzal, hogy hányan néznek rám furán - amiért zokogva rohanok végig az egyetem folyosóján -, a mosdó felé vettem az irányt. A szívem szúrt, a gyomrom égetett, a fejem zúgott. Ennyire még sosem voltam szarul. Most nem azért kapaszkodtam meg a vécé szélében, mert nagy fájdalmaim voltak, hanem, mert különben összeestem volna. Sírásom még akkor sem maradt abba, amikor virágszirmokat kezdtem öklendezni. Úgy éreztem, hogy nincs miért küzdenem tovább, ugyanis a csók láttán elfogyott minden eddigi reményem és motivációm. Minek küzdjek tovább, ha Jungkook egy lány mellett találta meg a boldogságot? Nem kívánok neki semmi rosszat, csak azt szeretném, hogy boldog legyen. Minek próbálkozzak akkor tovább, amikor nekem még csak egy kicsi közöm sincs a boldogságához?

- Jimin? Te vagy az? – hallottam meg Dawon hangját, mire hangosan felzokogtam, miközben még mindig a vécé felé hajolva hánytam.

- Nem szeret, Dawon.

- Mi? Elutasított? – kérdezte, viszont nem bírtam válaszolni neki, mert beszúrt a szívem.

A kabin falának dőlve öleltem át a lábaimat, miközben zokogtam és továbbra is öklendeztem a véres virágszirmokat. Ilyen rosszul még soha életemben nem voltam. Úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban elájulhatok, mert konkrétan az egész testem fájt. A gyomrom egyszerre görcsölt, a mellkasom égett, a szívem szúrt, miközben kapkodnom kellett a levegőért. De közben arra is figyelnem kellett, hogy ne legyek túl hangos, mert azért mégiscsak az egyetemen vagyok.

Fogalmam sincs, hogy mennyi ideig szenvedhettem összepréselődve a férfi mosdóban, de szerintem jóval több ideig, mint negyedóra. Úgy éreztem, mintha megállt volna az idő, én pedig életem végéig szenvednék. Ez az én sorsom, szenvednem kell, amiért egy olyasvalakibe szerettem bele, aki egyáltalán nem érez irántam semmit sem. A végén már csak térdeimre hajtott fejjel nyöszörögtem, mert igaz, hogy már nem öklendeztem véres virágszirmokat, nem lettem jobban. Sőt, mondhatni minden csak rosszabb lett. Üresnek éreztem magam, mintha az elmúlt percek történései kiszakították volna belőlem a régi Jimin utolsó kis darabjait is. Miért is akarok egy olyan fiú miatt szenvedni, aki boldog? Miért?

- Jimin, most már jól vagy? – kérdezte Dawon.

Megtöröltem a szemeimet, majd sóhajtottam egy nagyot és nagy nehezen állásba tornáztam magam. Kinyitottam a kabin ajtaját, ahol az elmúlt fél órámat töltöttem, majd odasétáltam Dawonhoz, aki aggódva figyelte minden lépésemet.

- Láttam egy lánnyal csókolózni, ezért nem beszéltem vele végül. De nem is kell, mert már így is tisztán látok mindent. – mondtam komoran. – Még jó, hogy nem vallottam neki szerelmet, mert lehet, még az arcomba is röhögött volna.

- Sajnálom, én tényleg azt hittem, hogy ő is szeret téged.

- Ne kérj bocsánatot, ez nem a te hibád – veregettem meg a vállát. – Te csak segíteni akartál a nyomorom. De nem lehet, ezen már csak a műtét segíthet.

- Akarod? – tágultak hatalmasra a szemei.

- Ma mindenképp felkeresem az orvost, aki a beavatkozást végzi – mondtam, azzal fogtam magam és elhagytam a férfimosdót.

Egész nap egyetlen szót sem szóltam. Nem néztem senkire, nem létesítettem kapcsolatot egyetlen emberrel sem, csak a gondolataimba merülve bámultam magam elé. Még azután írtam egy e-mailt Seo Songminnek - aki megműtene -, miután elhagytam a mosdót. Az üresség még akkor sem múlt el, amikor hazaértem. Nem volt motivációm semmihez sem, úgy éreztem, hogy felesleges tovább küzdenem. Jungkook nem kíváncsi rám, akkor tulajdonképpen mit is akarok? Eddig csak azért tartottam ki, mert szüksége volt rám, de most nincsen. A fekete hajú barátnője majd megadja neki azt, amit nekem nem sikerült.

Dawon többször is próbált elérni, de végül inkább kikapcsoltam a telefonomat. Tudom, hogy csak segíteni akart, illetve mellettem lenni és támogatni, de most egyedül akartam lenni, miközben az elmúlt hónapok történéseit gondolom át újra és újra. Próbáltam csak a boldog és vidám emlékekre összpontosítani, de mióta megjelent nálam a hanahaki disease betegség, nyolcvan százalékban csak rossz dolgok történtek velem.

A doktornak írt e-mail válaszára szerencsére nem kellett olyan sokat várnom. Még aznap este kaptam választ, amiben egy konkrét dátumot is megadott, hogy mikor tudnánk személyesen váltani pár szót. Nagyon örültem neki, hogy belement abba, hogy ne rögtön műtsön, hanem előtte találkozzunk és beszélgessünk egyet. Izgultam, mert nem tudtam, hogy mire számítsak, de mivel ő az egyetlen orvos Szöulban, aki ezzel a betegséggel foglalkozik, így adnom kell neki egy esélyt. Jelenleg semmi és senki nem volt, aki megakadályozhatott volna abban, hogy igent mondjak az ajánlatára, szóval belementem abba, hogy szerdán elmenjek az irodájába.

Nem tudom, hogy miért, de jobb kedvem lett attól, hogy beszélhettem Songmin doktorral. Igaz, csak pár szót válthattunk, de a tudat, hogy hajlandó nekem segíteni, nyugodtsággal töltött el. Be is kapcsoltam ezek után a telefonomat, hogy írhassak Dawonnak és elújságolhassam neki a hírt, miszerint szerdán találkozni fogok az orvossal, akire még együtt találtunk rá az interneten. Azonnal átjött hozzám, én pedig hosszú idő óta most voltam először boldog. Nem gondoltam Jungkookra és az iránta érzett érzéseimre sem, ezért úgy éreztem, hogy jól vagyok. Az, hogy sikerült megbeszéljek egy találkozót az orvossal, aki megszűntetheti a fájdalmaimat, melegséggel töltött el. Talán még sem vagyok annyira reménytelen, talán még sem kell majd életem végéig szenvedjek az érzéseim miatt. Talán Songmin doktor meg tud majd menteni attól, hogy Jungkook miatt teljesen összeomoljak és kikészüljek...