- Beszélhetünk? – kérdezte Dawon hétfő reggel a suliban. Bólintottam egy aprót, majd felkeltem az asztaltól, ahol Jungkook kivételével a többiek ültek.

A pénteki buli egyszerűen katasztrófa volt, azóta nem is nagyon beszélünk a többiekkel. Miután megcsókoltam Jungkookot, és a vécébe rohantam hányni, a srácok valamin összevesztek. Mire végeztem, addigra már csak Rowoon ült az asztalnál, és iszogatott egy üveg sojut. Nem kérdeztem meg inkább, hogy mi történt, mert nekem is meg volt a magam gondja. Nagyon rosszul éreztem magam, égett a torkom és a gyomrom is, hiába hánytam. Jungkookkal azóta egyszer beszéltem, de az is csak annyi volt, hogy rákérdezett arra, hogy miért csókoltam meg. Sajnos nagyon is jól emlékezett arra, hogy smároltunk pénteken, viszont én arra fogtam, hogy csak részeg voltam, illetve, azt hazudtam, hogy én semmi ilyesmire nem emlékszem. Azóta pedig nem szóltunk egymáshoz, ami miatt szerencsére kevesebbet öklendeztem és hánytam virágszirmokat, de egyáltalán nem éreztem jobban magam, mint azt vártam. Azt hittem, hogy ha távol maradok Jungkooktól, akkor minden rendben lesz velem, de mondhatni csak romlott a helyzet.

Csodálkoztam, hogy Dawon félrehívott, mert vele sem beszéltem a buli óta. Kíváncsi voltam, hogy mit szeretne, ezért is követtem őt az udvaron lévő asztalok felé, ahol a viszonylag hideg idő miatt kevesebben voltak.

- Miről szeretnél beszélni? – kérdeztem tőle, amikor leültünk egy olyan asztalhoz, aminek közelében senki sem tartózkodott.

- Hallottalak pénteken a mosdóban. Először csak azt hittem, hogy túlságosan részeg vagy és csak hánysz, de hallottam a szenvedésed. Mi van veled, Jimin? – tért a lényegre, mire nyeltem egy nagyot és lesütöttem a szemeimet. – Ne mondd azt, hogy semmi, mert hallottalak. Sírtál, sőt zokogtál, miközben vagy negyed órán keresztül öklendeztél. Jungkook miatt?

- Nem, ennek semmi köze Jungkookhoz – hazudtam.

- Akkor? Miért nem mondod el? Ennyire nem bízol bennem?

- De, én bízok benned, nem arról van szó. Csak ez egy olyan dolog, amit senki sem tud, tényleg senki sem. Nem hiszem, hogy bárki... – magyarázkodtam volna, mire Dawon kitágult szemekkel a hátam mögé mutatott.

- Az ott Jungkook? – kérdezte, mire ijedten hátrafordultam, de szerencsére senki sem volt mögöttem. – Látnod kellett volna az arcod, ember – nevetett fel. – Tetszik neked, igaz? Azért kerülöd, mert nem akarod elveszíteni, ha esetleg ő nem érez ugyanúgy, mint te? Nem vagyok vak, már a többiek is erre gyanakodnak. Ti ketten nagyon furán viselkedtek egymással.

Nem válaszoltam semmit, mert nem akartam ismét hazudni neki. Minek hazudjak, ha tisztában van az igazsággal? Tudja, hogy tetszik nekem Jungkook, sőt ezek szerint már Yuri és Rowoon is. Pedig én tényleg megpróbáltam a lehető legnormálisabban viselkedni Jungkook közelében, csak a hülye betegség miatt ez nehezebben ment, mint vártam.

- Ez nem baj, Jimin – mondta Dawon. – Miért nem próbálsz meg beszélni erről vele? Szerintem neki is bejössz.

- Nem jövök be neki – vágtam rá azonnal. – Ha tetszenék neki, akkor... – motyogtam, viszont észbe kaptam, hogy nem árulhatom el neki azt, hogyha Jungkook viszonozná az érzéseimet, akkor nem hánynék és öklendeznék virágszirmokat. – Mindegy, a lényeg, hogy tudnám, ha bejönnék neki, de ennek semmi jelét nem látom.

És megéreztem az égető érzést a gyomromban. Ne, ne, csak most ne. Szemeim kitágultak, majd azonnal felpattantam az asztaltól és azon kezdtem agyalni, hogy hova tudnék elbújni, hogy senki se vegyen észre. Sajnos arra már nincs időm, hogy berohanjak valamelyik mosdóig, így egy viszonylag nagyobb bokor után kutattam.

- Mi a baj? – kérdezte Dawon.

- Most mennem kell – mondtam, azzal megindultam a közelünkben lévő biciklitároló felé, ami mögött óriási bokrok vannak. Remélem, oda el tudok bújni.

Amint leguggoltam, már éreztem is, amint a virágszirmok szokásukhoz híven végigkarcolják a torkomat. Próbáltam csendben lenni, de a pénteki fájdalmakhoz hasonlóan, most is a tenyerembe kellett mélyesztenem a körmeimet.

- Jimin, mi a fasz? – hallottam meg Dawon hangját, viszont a fájdalom miatt nem bírtam még csak rápillantani sem. – Azok... azok virágszirmok és vér? Te rózsát ettél, vagy mi a halál?

- Kérlek... kérlek, menj el – nyögtem ki nagy nehezen, miközben már a körülöttem lévő fűcsomókat szorítottam, hogy valahogyan megpróbáljam elterelni a figyelmem az egyre erősödő fájdalomtól.

- Nem, nem fogok elmenni – vágta rá azonnal. – Mit hozzak? Mire van szükséged? – kérdezte, de nem válaszoltam neki, mert egyszerűen nem bírtam.

Könnyeim utat törtek maguknak, és sírni kezdtem. Ezt a fajta fájdalmat egyszerűen lehetetlen elviselni. Nem lehet, képtelenség. Mintha egy konyhakést csigalassúsággal végighúznának a mellkasomon, aztán a torkomon is ledugnák. Úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban megfulladhatok, mert levegőt sem kaptam rendesen. Úgy éreztem, hogy már a lelkemet is kihánytam, de még mindig nem akart abbamaradni a rohadt virágszirom öklendezés. Megint többször is elsötétült minden előttem, de most Dawon volt az, aki idióta kérdéseivel ébren tartott. Mikor végre abbahagytam a véres virágszirmok hányását, elfeküdtem a földön, és levegő után kezdtem kapkodni. Még mindig folytak a könnyeim, de már nem zokogtam, csak csendben sírtam.

- Jimin, mi a franc van veled? – kérdezte Dawon ijedten, hangján pedig hallani lehetett, hogy valóban aggódik értem.

- Beteg vagyok – válaszoltam. –
Ennek pedig Jungkook az oka.

- Megfertőzött valamivel?

- Nem – ráztam meg a fejemet. – Azért hányok vért és rózsaszirmokat, mert Jungkook nem viszonozza az érzéseimet. Ez egy betegség, amiről két hónappal ezelőttig én sem tudtam.

- Ez hogyan lehetséges? – kérdezte Dawon, mire megvontam a vállaimat.

- Én sem tudom, de ha Jungkook közelében vagyok, és valami olyat mondd nekem, akkor ez történik velem. Azért rohantam el mindig tőletek szó nélkül, mert mentem hányni a mosdóba. Minden egyes alkalommal olyan, mintha pengéket hánynék fel, a fájdalom pedig egyre erősebb és hosszabb ideig is tart, mint régebben. Erről senki nem tud, és nem is terveztem senkinek sem mesélni róla.

- Nem lehet meggyógyítani téged? – kérdezte Dawon, időközben pedig odaült mellém a fűbe. – Mert az nem állapot, hogy ennyire szenvedsz.

- Ha Jungkook viszont szeretne, akkor elmúlnának a rosszulléteim. Illetve van egy műtét, amivel meggyógyíthatnának.

- Akkor miért nem műteted meg magad? – kérdezte, mire eleresztettem egy apró mosolyt.

Ha csak arról lenne szó, hogy többé már nem szenvedek, az érzéseim pedig ugyanúgy megmaradnak, akkor már régen megműtetem volna magam. De most arról van szó, hogy a Jungkook iránt létező összes érzelmem megszűnne. Nem tekintenék még csak barátomként sem rá, nemhogy szerelmemként. Egy idegen lenne számomra, aki ismerős lesz nekem, de nem fogom tudni beazonosítani sehogyan sem.

- Mert akkor megszűnnének a Jungkook iránti érzéseim – válaszoltam. – Még csak barátok sem lehetnénk, mert egyszerűen olyan lenne nekem, mint mondjuk az a gyerek ott. – mutatottam az asztalok felé, ahová az előbb leültünk mi is. – Látásból ismerem, a nevét tudom, de ennyi. Ezt pedig nem akarom. Nem akarom elveszíteni Jungkookot, Dawon. – sóhajtottam fel, majd a tenyereimbe temettem az arcomat.

- Nem tudom, hogy hogyan bírtad eddig ezt magadban tartani. Ez nem egy kis dolog, támogatásra, illetve tanácsokra van szükséged, Jimin.

- Teljesen jól elvoltam eddig egyedül is, és ezek után is megleszek. – vágtam rá azonnal. – Nem kell támogatás, és tanácsok sem, mert tudom, hogy mit akarok.

- Szenvedni?

- Ha az kell ahhoz, hogy Jungkook közelében lehessek, akkor igen – biccentettem egyet.

- Szerintem akkor is beszélned kellene Jungkookkal, mert lehet neki is vannak érzései irántad, csak ő sem meri elmondani neked, ahogyan te sem neki – mondta, mire eleresztettem egy szomorú mosolyt.

- Érezném, ha lennének érzései irántam, de sajnos nem érzem.

- Értem – motyogta. – Mindenesetre én nem fogok erről senkinek sem beszélni, de azt nem várhatod el tőlem, hogy innentől kezdve ne rohanjak majd utánad a mosdóba, hogy melletted legyek. Nem érdekel, hogy nincsen senkire sem szükséged, én itt vagyok neked, és itt is leszek mindig. Szóval, ha beszélni szeretnél velem, akkor bármikor megteheted.

- Köszönöm, Dawon – mosolyodtam el. – Na, most szerintem menjünk, mert már vége az ebédszünetnek.

Dawon bólintott egyet, majd odanyújtotta felém a kezét, én pedig hagytam neki, hogy felsegítsen a földről. Néma csendben mentünk vissza az épületbe, mintha semmi sem történt volna az elmúlt majdnem fél órában. Nem gondoltam volna, hogy a baráti társaságomból bárki meglát majd, miközben éppen véres virágszirmokat hányok. Próbáltam mindig óvatos lenni, de ezek szerint most nagyon nem voltam az. Mindegy, bízok Dawonban, és elhiszem neki, hogy nem fogja senkinek továbbadni, amit látott.

Viszont elgondolkoztam azon, hogy beszélnem kellene Jungkookkal. Amikor a pénteken történt csókról kérdezett, akkor szemei csillogtak, és látszott rajta, hogy izgatott. Arra a válaszra számított, hogy azért csókoltam meg, mert valóban érzéseim vannak iránta? Nem mondhattam el neki az igazat, mert ha esetleg tényleg nem érez irántam semmit, akkor elveszítem őt. Nem tudnék azok után a szemeibe nézni, hogy szerelmet vallottam neki, ő viszont visszautasított. Viszont az tény, hogy csalódottnak látszott, miután közöltem vele, hogy csak azért csókoltam meg, mert részeg voltam. De ha tegyük fel, vannak irántam érzései, akkor miért hányok még mindig virágszirmokat? Nem kellett volna megszűnnie a szenvedéseimnek? Nem értek én már semmit, csak azt akarom, hogy végre abbamaradjanak a véres virágszirmos hányásaim, mert a negyedórás kínlódások kezdenek teljesen felemészteni.