Egy megkönnyebbült sóhaj társaságában dőltem el az ágyamon. El sem hiszem, hogy végre itthon vagyok. Csak túléltem ezt a napot is. Igaz, hogy kétszer rosszul lettem, de lehetett volna ez rosszabb is, mert volt már olyan, hogy egy nap ötször hánytam. Nos, ez a nap óta nem alszik nálam Jungkook, sőt a lakásomba sem jön olyan gyakran.

Semmi tervem nem volt mára, így úgy döntöttem, hogy rendet pakolok mindenhol. Az oktatás rendesen leterhel, illetve a negyed órás rosszullétek sem segítenek az állapotom olyan sokat, szóval sokszor csak ledőlök, miután vége az óráimnak, és már csak hajnalban ébredek fel. Úgy ahogy hozzászoktam már, de azért még koránt sem sikerült teljes mértékben. Szerintem soha nem is fogom, mert ez egy kiszámíthatatlan dolog, amire nincsen gyógyír. Vagyis de, van két opció, aminek következtében elmúlhat a virágszirmok öklendezése, de az egyik alapból ki van lőve. Jungkooknak viszonoznia kellene az érzéseimet, és akkor elmúlna a betegségem. A másik egy hosszú műtét lenne, ami igaz, nem drága, de annál veszélyesebb. Gondolkoztam már ezen, de ha megműtenek, akkor minden érzésem megszűnik Jungkook iránt, tehát még csak barátok sem lehetünk ezek után, mert egy idegen lesz a szemeimben. Ezt pedig nem akarom, ezért a két opció, aminek következtében megszűnhetnek a napi szenvedéseim, esélytelenek. Nem fogom megműtetni magam, nem fogom örökre elfelejteni Jungkookot, nem fogom elveszíteni.

A szobámban kezdtem a takarítást, aztán a fürdővel is hamarabb végeztem, mert ez még viszonylag kicsi helyiség. A nappalit hagytam utoljára, mert a konyha is elég kicsi, így kevesebb időt igényelt a kitakarítása. Miközben a nappaliban lévő szekrényt töröltem le, csengettek, ezért félbe kellett hagyjam, pedig amúgy nagyon belejöttem.

Szemeim hatalmasra tágultak, amikor Jungkookkal találtam szembe magamat, miután kinyitottam a bejárati ajtómat. Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, mert mindenkire számítottam, csak rá nem. Azt hittem, hogy az egyik szomszéd szeretne valamit, vagy esetleg a húgom van itt, na de Jungkook még csak meg sem fordult a fejemben, ugyanis ma elutasítottam a felajánlott segítségkérését.

- Na, be se engedsz? – kérdezte, mikor még másodpercek múlva is lefagyva bámultam betegségem okozóját.

- Te meg mit keresel itt? Mondtam, hogy nem érek rá. – förmedtem rá, mert kicsit sem örültem annak, hogy itt van.

Akárhányszor átjött hozzám és kettesben voltunk, mindig történt valami szarság, aminek a vége az lett, hogy a fürdőbe kellett zárkózzak. Ezt pedig most el szerettem volna kerülni, mert a mai adag virágszirom már megvolt, nem volt szükségem újabb fájdalmakra. Nem csak fizikai, hanem lelki fájdalmakról beszélek, mert minden egyes hányással egyre mélyebbre kerülök. Félek, hogy egy idő után már feladom, és nem lesz energiám küzdeni, illetve az sem fog már menni, hogy erős legyek és kitartsak.

- Hol az unokahúgod? – kérdezte, majd bekukucskált mögém és a kislányt kezdte keresni.

- Nemrég vitte haza az anyja – mondta, de még mindig nem mozdultam. Reménykedtem benne, hogy leesik neki, nem igazán vágyok most a társaságára. De ez nem történt meg, mert még egyszer megkérdezte, hogy nem akarom-e esetleg beengedni a lakásba.

- Takarítok, szóval nem a legalkalmasabb időpontban jöttél – próbáltam ismét valami indokot kitalálni, miért nem érek rá. Ez nálam mára már egyfajta védekező mechanizmussá nőtte ki magát, szóval gondolkozás nélkül jönnek a hazugságok.

- Segíthetek – mosolyodott el, mire sóhajtottam egy hatalmasat. Ezt nem hiszem el...

Végül csak beengedtem a lakásomba, mert nagyon eltökéltnek tűnt. Nekem pedig nem volt szívem elküldeni, ugyanis lényegében nagyon örültem annak, hogy velem akar lenni. Csak hát hiába akartam a napjaim minden percét együtt tölteni vele, ha a testem teljesen másképp gondolkozott. Nem örült Jungkook közelségének, minél messzebb akart tőle kerülni. Olyan volt, mintha a testem távol akarna tartani Jungkooktól, amennyire csak tud. Amikor pedig nem hallgatok rá, akkor beveti a fegyvert, amik jelen estben a virágszirmok. Tudom, hogy szót kellene, fogadjak a testemnek, és akkor nem kellene naponta többször is szenvedjek, de egyszerűen nem megy. Nem lehetek valaki olyasvalakitől távol, aki élvezi a társaságom, és többször is tett már utalást arra, hogy nagyon szeret velem kettesben lenni. Alapjáraton sem maradnék távol egy ilyen embertől, de az, hogy szerelmes is vagyok belé, csak még jobban ráteszi a pontot az i-re, hogy még véletlenül se döntsek logikusan.

- Igazából már csak a nappali van, szóval akkor segíts letörölni az asztalt és a tévéállványt – adtam egy rongyot Jungkooknak, aki mosolyogva bólintott egyet, és már neki is állt az általam kiszabott munkának.

- Holnap tényleg nem érsz rá? – kérdezte, mire megráztam a fejem. – Miért nem? Nem élvezed a többiek társaságát, vagy esetleg velem van bajod?

- Nincsen senkivel semmi bajom, csupán tanulok, mint többször is mondtam már nektek – hazudtam. – Amúgy is túlságosan lefáradok az óráktól, szóval utána örülök, ha nem alszok el a buszon.

- Sajnálom, pedig sokkal jobb lenne a hangulat, ha te is ott vagy.

- Szerintem nélkülem is teljesen jól elvagytok, főleg, ha Dawon meg Yuri egész idő alatt oltogatják egymást. Aztán meg Dawon könyörögni kezd Rowoonnak, hogy álljon már az oldalára, mert egyedül nem bír a lány ellen. Yuri meg téged kezd el fűzni, hogy védd már be, de te is pártatlan maradsz, így a két jómadár egymást kezdi a továbbiakban is szívatni. Tényleg nem értem, hogy én miért kellenék oda.

- Nem történt veled semmi az elmúlt hónapokban? – kérdezte kicsit se törődve az előbb mondottakkal.

- Mi történt volna velem?

- Nem tudom – sóhajtott fel. – Csak feltűnően kerülöd a társaságunkat, vagyis hát, főleg az én társaságom. Csináltam valamit, ami miatt el akarsz távolodni tőlem?

- Nem csináltál semmit, Jungkook – válaszoltam. – Nem akarok eltávolodni senkitől sem, csupán jobban szeretek itthon lenni, nem pedig mászkálni a városban.

Hogy a fenében tudok ilyen jól és könnyedén hazudni? Komolyan mondom, hogy még saját magamat is képes lennék becsapni. Soha nem gondoltam volna, hogy egy nap pont azoknak az embereknek fogok a legtöbbet hazudni, akik a legfontosabbak nekem. De muszáj hazudjak, mert Jungkook nem foghat gyanút, és nem hiheti azt, hogy elkerülöm, még ha pontosan ez is célom. Azt kell hinnie, hogy minden a legnagyobb rendben van közöttünk.

- Hiányzol, Jimin – sóhajtott fel, mire nyeltem egy hatalmasat, gyomromban pedig megéreztem az égető érzést, ami ma már kétszer meglátogatott engem. Ne, csak most ne! – Hol van az az életvidám Jimin, akit én megismertem? Aki sok időt akart velem tölteni, aki mindig nevetett az idióta vicceimen, és azon volt, hogy az összes szabadidejét a barátaival töltse? Hol van az a Jimin, aki áthívott magához filmezni, aki vett nekem epres tejet, mert tudja, hogy mennyire szeretem? Hol van az a Jimin, aki rengetegszer ölelgetett, elmondta, hogy mennyire fontos vagyok neki, és nem telt el úgy nap, hogy nem öleltük volna meg egymást? Hm? Mi történt veled, Jimin? – kérdezte Jungkook kétségbeesetten.

- Bocs... – mondtam volna, viszont gyomrom szúrni és égni kezdett, ezért tudtam, hogy bármelyik pillanatban jöhetnek a virágszirmok. – Mindjárt jövök – suttogtam, azzal amilyen gyorsan csak tudtam, berohantam a fürdőbe, és magamra zártam az ajtót.

Nem voltam elég gyors, így nem jutottam el a vécéig, hanem sikerült a fürdőszoba csempéjére hányjak egy jó nagy adag virágszirmot, ami a véremmel keveredett. Összeszorítottam a szemeimet, miközben nagy nehezen elvonszoltam magam a sarokban lévő vécékagylóig. Nem tehetek róla, de sírni kezdtem, mert a fájdalom most valahogy sokkal erősebbnek tűnt, mint általában szokott. Hiába szorítottam teljes erőmből a vécékagylót, nem ért semmit. Még a lábujjaimat is összeszorítottam, miközben sorra öklendeztem fel a színesebbnél színesebb szirmokat, amik pengeként jöttek fel a torkomon.

- Jimin, jól vagy? – hallottam meg Jungkook hangját, így automatikusan halkabb üzemmódba kapcsoltam, bár ez jelenleg nagyjából lehetetlen volt.

Alig kaptam levegőt, könnyeimtől nem láttam semmit, és úgy éreztem, hogy ha még negyedóráig ezt kell átélnem, én belehalok. Nem tudom, hogy most miért fáj ennyire, amikor ma már kétszer hánytam. Azok viszont ehhez képest fele ennyire nem fájtak. Szó szerint úgy éreztem, mintha belülről felemésztene valami.

- Jimin? – rángatta Jungkook teljesen bepánikolva az ajtót, én viszont képtelen voltam bármit is kinyögni.

Közel álltam az ájuláshoz, mert többször is elsötétült minden, de Jungkook szavai mindig észhez térítettek. Nem adhatom fel, nem engedhetem, hogy egy betegség legyőzzön engem. Nem veszíthetem el Jungkookot.

Elterültem a földön, mikor végre abbamaradt az éles fájdalom, ami majdnem, hogy szétszakított. Csak úgy kapkodtam a levegő után, miközben a fürdőszoba plafonját bámultam. Nem gondoltam semmire, mert jelenleg üresnek éreztem magam. Mintha a virágszirmokkal a régi Jimin is távozna belőlem, minden egyes alkalommal egyre nagyobb darab a régi énemből. Jungkook azt kérdezte, hogy mi lett a régi Jiminnel. Nos, szerintem a virágszirmokkal együtt elhagyta a testemet. Most már tényleg nem az vagyok, aki a betegség előtt voltam, és soha nem is leszek az, ez ellen nem lehet mit tenni.

- Jimin, hívni fogom a mentőket, ha nem szólalsz meg! Aggódom érted, az Isten szerelmére! Válaszolj már valamit! – dörömbölt továbbra is az ajtón Jungkook, hangján pedig hallatszódott, hogy teljesen bepánikolt és fél.

- Jól... jól vagyok – szólaltam meg, bár a hanggal párhuzamban úgy éreztem, mintha végighúztak volna egy pengét a torkomon. – Áu – szisszentem fel, majd szorosan behunytam a szemeimet és belemélyesztettem a tenyereimbe a körmeimet.

- Kinyitod végre az ajtót, vagy rúgjam be? – kérdezte idegesen.

- Egy pillanat – mondtam egy fokkal halkabban, mint az előbb, mert nem akartam, hogy ismét fájjon a torkom.

Igyekeztem a lehető leggyorsabban feltakarítani a fürdőszoba csempéjére került virágszirmokat és vérfoltokat, mert így már tudom azt hazudni, hogy nem érzem jól magam. Azután, pedig megkérem, hogy menjen haza, én pedig úgy teszek, mintha valóban ledőlnék pihenni, és nagy valószínűséggel soha többet nem engedem Jungkookot közel magamhoz. Igen, pontosan ezt kellene, tegyem, annak érdekében, hogy ne éljek át még egyszer ekkora fájdalmat, mint az előbb. Kár, hogy ismerem magam, és maximum egy napig bírom majd elkerülni Jungkookot, utána sírva fogok rohanni hozzá, amiért ilyen szinten ragaszkodom hozzá, és képtelen vagyok elhidegülni tőle. Még annak ellenére sem, hogy egyre nagyobb fájdalmaim vannak napról napra.

- Jól vagy? – rontott be azonnal a fürdőbe Jungkook, miután kinyitottam a fürdő ajtaját. Odarohant hozzám és két tenyere közé fogta az arcomat. – Mi történt? Rosszul vagy? Vigyelek kórházba? Kérsz valamilyen gyógyszert? Szomjas vagy? – tett fel nekem jó pár kérdést, mire én csak fejrázással válaszoltam, és megpróbáltam kimászni az érintései előle. – Nagyon megijesztettél, Jimin. Hallottam, ahogy hánysz és sírsz.

- Csak nem érzem jól magam – nyögtem ki nagy nehezen az általam jól kitalált következő hazugságomat. – Szerintem ledőlök egy kicsit.

- Tényleg nem szeretnél orvoshoz menni? – kérdezte, mire megráztam a fejem. – Akkor gyere, bekísérlek a szobádba.

- Köszönöm – mondtam, majd szótlanul követtem őt, ahogy elindul a szobám felé.

Tényleg borzasztóan éreztem magam, szóval csak reménykedni tudtam abban, hogy tudok majd aludni. Aztán mire felkelek már jobban leszek, holnap pedig folytatódhat minden úgy, ahogy eddig volt. Örültem volna, ha be tudom fejezni a takarítást ma, de a testem ezek szerint nem úgy gondolkodott, mint én. Ő már megint csak azt érzékelte, hogy Jungkook a közelemben van, neki meg tennie kell ez ellen. Az tény, hogy ez elmúlt percek sokkal jobban fájtak, mint a suliban történt két eset együttvéve, szóval nagyon örülnék neki, ha nem romlana tovább a helyzet. Mert most tényleg nagyon közel álltam ahhoz, hogy feladjam a küzdelmet, és megadjam magam...