Olyan gyorsan futottam a folyosó végén lévő fiúvécé felé, hogy útközben szerintem tíz embert minimum megtapostam, ötnek nekimentem, még ötöt fellöktem és talán úgy hárman csak szimplán átmentem. Ez miatt természetesen szép megjegyzéseket kaptam, de jelenleg nem bírtam ezekkel foglalkozni. Azon voltam, hogy minél hamarabb a mosdóba jussak, ahol majd magamra zárhatom az egyik kabin ajtót, és végre kiadhatom gyomrom tartalmát. Tudtam, hogy rossz ötlet Jungkookkal jönni reggel iskolába, de nem bírtam nemet mondani neki, amikor megjelent a házunk előtt.

Szinte beestem a mosdó ajtaján, aminek következtében a benntartózkodók mind rám pillantottak. Én viszont nem szóltam semmit, csak berohantam az egyik fülkébe, és magamra zártam az ajtót. Próbáltam nem sírni, de hiába öklendeztem csak virágszirmokat, iszonyatosan fájt. Nem is tudom, hogy mihez tudnám a legjobban hasonlítani. Olyan érzés, mintha a virágszirmok széle recés lenne, és végigkarcolná a tüdőmet, a torkomat és a számat is. Sikítani tudtam volna a fájdalomtól, de nem tehettem, mert most nem otthon vagyok. Így csendben kellett szenvedjek, miközben a körmeimet a lehető legerősebben a vécécsészébe mélyesztettem. Az sem érdekelt volna, ha kivéreznek ujjbegyeim, csak azt akartam, hogy végre elmúljon az egyre erősödő, borzasztó érzés.

Nekidöntöttem a hátamat a kabin szélének, majd behunytam a szemeimet, miközben igyekeztem rendezni vonásaimat. Negyed óra szenvedés után végre abbahagytam az öklendezést. Utálom, hogy még csak egy kis előjele sincs annak, hogy esetleg ez fog történni. A legváratlanabb helyzetekben érzem meg az égető érzést a gyomromban, aztán pedig rohanhatok, hogy ne az emberek szeme láttára hányjak szirmokat. Letöröltem a vért a szám széléről, ugyanis az ártatlannak tűnő virágszirmok minden egyes alkalommal felsértik a számat, sőt szerintem a torkomat is. Nem tudom, hogy ez hogyan lehetséges, mert miután kijönnek a számból, ugyanúgy néznek ki, mint ahogyan a virágszirmok szoktak és még csak szúrni sem szúrnak, ha végighúzom a szélükön az ujjaimat.

Egyébként ez az egész akkor kezdődött, amikor megismertem Jungkookot. Sokáig én sem voltam vele tisztában, csak miután elcsíptem egy filmet a tévében, amiben pontosan az én tüneteimről volt szó. Aztán szépen lassan összetettem a dolgot, és szembesültem azzal, hogy a Jungkook iránti érzéseim miatt öklendezek és hányok sokszor virágszirmokat. Amikor még nem voltam teljesen biztos abban, hogy valóban tetszik-e Jungkook, akkor csak pár alkalommal történt ez hetente. Viszont ahogyan kezdtem megbizonyosodni az érzéseimről, a hirtelen rosszullétek egyre gyakoribbá váltak. Az pedig csak rontott a helyzeten, hogy időközben Jungkook és én közeli barátok lettünk, akik egy haveri társaságba tartoznak. Hiába akartam elkerülni, nem sikerült, ez pedig az egészségembe került. De hogyan tudnék olyasvalakitől távol maradni, aki az életet jelenti nekem? Aki nélkül üresnek, bizonytalannak és elveszettnek érzem magam? Ezért döntöttem úgy, hogy megpróbálok együtt élni a virágszirom öklendezésekkel és hányásokkal. Túlságosan fontos nekem ahhoz Jungkook, hogy elveszítsem egy ilyen betegség miatt, amiről egyébként senki sem tud. Még a szüleim, illetve a legjobb barátaim sem. Úgy vagyok vele, hogy egyedül is meg tudok birkózni ezzel, nem kell nekem segítség. Csak az a baj, hogy az utóbbi időben egyre többször voltam rosszul, még akkor is, amikor nem voltam Jungkook közelében. Ha csak eszembe jutott, vagy éppen elgondolkoztam rajta, már is égni kezdett a gyomrom, aztán jött, aminek jönnie kell. De nem minden egyes alkalomkor leszek ám rosszul, ha találkozok vele, szóval még így hónapokkal később sem sikerült megértenem teljesen a betegséget.

- Merre voltál? - kérdezte Rowoon, amint visszamentem a társaságunkhoz, mintha semmi sem történt volna az elmúlt negyedórában.

- Csak hosszú volt a sor a mosdóban - vontam meg a vállaimat.

- Akkor miért nem mentél át másikba? - tette fel az igazán frappáns kérdést Yuri.

- Nem tudom, ráértem. Amúgy is van még tíz perc az óra kezdetéig, szóval gondoltam, hogy végezni fogok. - kamuztam, viszont a reakciókból kiindulva hittek nekem.

- Órák után nem megyünk el enni valamit? - vetette fel a Rowon mellett ülő Dawon ötletét.

- Bocsi, de én nem érek ma rá - utasítottam el őket azonnal.

Mióta egyre többször vagyok rosszul, a lehető legkevesebb időt töltöm velük, mert Jungkook általában mindig a három jómadárral van. Én pedig nem akarom feleslegesen kínozni magam, így inkább elutasítom az iskolán kívüli találkozások lehetőségét. Mindig kitalálok valamit, ők pedig vagy elhiszik, vagy beletörődnek abba, hogy már megint nélkülem kell elmenniük enni vagy éppen inni egy jót. Amúgy sem kellek én ebbe a társaságba, teljesen jól megvannak nélkülem.

- Nekem sem jó ma - szólalt meg Jungkook, mire mindenki rápillantott, mert ő a társaságunk egyetlen olyan tagja, aki szinte minden egyes nap ráér. Egyedül él egy hatalmas nagy házban, ahol nem tud mit csinálni, egész nap csak unatkozik. A szülei csoda, ha havonta egyszer meglátogatják őt, sajnos a munkát választották a fiuk helyett.

- Miért nem? - kérdezte Rowoon.

- Nem lényeg - vonta meg a vállait. - De holnap felőlem ehetünk valami jót.

- Én ráérek ma is - sóhajtott fel Yuri.

- Én is ennék valami finomat ma - bólintott Dawon, majd Rowoon is rábólintott a mai délutáni találkára, ahol ezek szerint csak Jungkook meg én nem leszünk jelen.

- Jimin, te holnap sem jössz? - kérdezte Yuri, mire megráztam a fejem.

- Nem hiszem, sokat kell, majd tanuljak.

- Ekkora kamut - forgatta meg szemeit Dawon. - Mindig ezt mondod, aztán sosem írsz sokkal jobb teszteket, mint mi, akik szinte semmit sem tanulunk.

Hirtelen nem bírtam mit mondani Dawon megjegyzésére, mert teljesen igaza volt. Nem szoktam nagyjából semmit sem tanulni otthon, viszont ez egy tökéletes indok, miért nem érek rá órák után soha. Már nyitottam is a számat, hogy válaszoljak, viszont Jungkook megelőzött.

- Lehet, hogy sok tanulás kell neki ahhoz, hogy elérje azt, amire nekünk nem kell tanulnunk - állt mellém szokásához híven. Ebből baj lesz...

- Lehet - értett vele egyet Yuri, mire magamra erőltettem egy apró mosolyt, még ha belül sírtam is.

- Na, menjünk órára, mert mindjárt kezdődik - pattant fel az asztaltól Dawon, majd Rowoon és Yuri társaságában megindultak a lépcsők felé.

Én is utánuk mentem volna, ha Jungkook nem ragadja meg a csuklómat és állít meg az asztaltól pár méterre. Kérdőn pillantottam rá, mert nem igazán értettem, hogy mit szeretne, viszont szerencsére nem kellett sokat várjak, mert azonnal megszólalt.

- Miért nem érsz rá ma?

- Vigyáznom kell az unokahúgomra - hazudtam szemrebbenés nélkül. Az elmúlt hónapokban kénytelen voltam megtanulni tökéletesen füllenteni, ha nem akartam, hogy bárki is megkérdőjelezze a szavaimat.

- Segítek - vágta rá azonnal.

- Nem kell, neked amúgy is más dolgod van, nem? - kérdeztem tőle, mire megrázta a fejét.

- Nincs különösebb dolgom ma, csupán gondoltam felajánlom a társaságom neked, hogy ne legyél egyedül - mosolyodott el, mire gyomrom akaratlanul is görcsölni kezdett.

- Nem kell, tényleg - húztam ki a csuklóm Jungkook ujjai közül. - De azért aranyos vagy, hogy gondoltál rám.

- Biztos nem? Ennyire unalmas társaság lennék?

- Nem az, hogy unalmas társaság vagy, csak... - kezdtem mentegetőzni, viszont nem bírtam folytatni, mert megéreztem az égető érzést, ami után pár másodperc kell ahhoz, hogy ne hányjak.

Szó nélkül szaladtam el Jungkooktól, aki természetesen utánam kiabált, de nem bírtam neki válaszolni. Muszáj volt csukva tartanom a számat, mert így egy ideig még benn tudtam tartani a szirmokat. Le fogom késni az órámat, de amíg nem ürítem ki a gyomrom, addig sajnos nem mehetek emberek közé.

Utálom, hogy azért kell szenvedjek, mert egy olyasvalaki iránt vannak érzéseim, aki rám csak barátként tekint. Jungkook soha sem fogja viszonozni az érzéseimet, nekem pedig el kell ezt fogadjam. Beletörődtem már, hogy nekem nem jár a boldogság és a szerelem, nekem csak a szenvedés, a kín és a virágszirmok. Rossz, hogy vissza kell utasítanom Jungkookot, amikor közeledni szeretne felém, de nem kínozhatom magam még jobban. Nem lehetek kettesben vele, mert sokszor mondd, vagy tesz olyat, amit én félreértek, akkor pedig azonnal égni kezd a gyomrom, és már rohanhatok is a mosdóba.

Egyszer egyébként majdnem lebuktam előtte, amikor nálam volt. Valami olyasmi megjegyzést sütött el, hogy nélkülem egyhangúak lennének a napjai, a virágszirmok pedig azonnal útjukra indultak. Nem volt időm bezárni a mosdó ajtaját, viszont Jungkook szerencsére csak akkor jött be, amikor már végeztem. Az csak egy rövidebb öklendezés volt, így nem kellett negyed órát szenvedjek, csak úgy öt-hat percet.

- Ez meg mi? - kérdezte Jungkook, amint odasétált a vécékagylóhoz és kezébe vette egy virágszirmot.

- Ez csak... ez csak egy illatosító - kaptam ki azonnal a kezéből a rózsaszínes szirmot, majd a vécébe dobtam, és azonnal lehúztam.

- Biztos jól vagy? Mi történt az előbb?

- Jól vagyok. Nagy valószínűséggel csak összeettem mindent, a gyomrom pedig nem bírta. - hazudtam szemrebbenés nélkül.

- Akkor jó, azt hiszem - sóhajtott fel, majd megvakargatta a tarkóját.

És nem ez volt az egyetlen alkalom, amikor csak egy hajszálon múlt, nehogy lebukjak. Szerencsére sikerült mindig kimagyaráznom magam, de nem akarok kockáztatni. Nem akarom veszélybe sodorni magam, mert ezt eléggé nehéz lenne bárkinek is elmagyarázni. Virágszirmokat öklendezek és hányok, mert szerelmes vagyok Jungkookba, de ő nem viszonozza az érzelmeimet. Ki nem tartana ezek után idiótának? Ha nem élném át ezt az egészet, akkor valószínűleg én is hülyén néznék az illetőre, aki megpróbálná bemagyarázni nekem ezt a betegséget.

A virágszirmok öklendezése ismét óriási fájdalommal járt, és hosszú percekig eltartott. Ilyenkor általában csak azon szoktam gondolkozni, hogy hogyan szerethetek valakit ennyire. Simán megcsinálhatnám azt, hogy átmegyek másik iskolába, végleg megszakítom a kapcsolatot Jungkookkal és akkor nem kellene ennyire szenvedjek. Viszont erre képtelen lennék, mert már csak a gondolattól is rosszul vagyok, ha belegondolok abba, hogy elveszítem Jungkookot. Szükségem van rá, a közelében akarok lenni, még ha szenvednem is kell miatta. Minden okkal történik, szóval hiszek abban, hogy oka van annak, hogy a Jungkook iránti érzéseim előhozták ezt a betegséget. Mert előtte is tetszettek már fiúk, de nem hánytam vagy öklendeztem fel virágszirmokat, sőt még csak égető érzést sem éreztem a gyomromban egyszer sem. Biztosan van valami oka annak, hogy pont Jungkooknál alakult ki nálam a hanahaki disease.

◇ ♡ ◇

Sziasztok!
Ez most egy kicsit másfajta Jikook hétrészes lesz, ami egy Japán legendára alapul, aminek a neve hanahaki disease. Remélem, hogy ettől függetlenül tetszeni fog nektek! ❤

2020.06.08.