Utáltam ezt a nyomasztó csendet, ami rám telepedett mielőtt megtettem. Nem éreztem semmit. Pedig kellett volna. De nem. Üresség áradt szét a bensőmben. Nem gondoltam semmire közben. Csak én, és a némaság. A csend. Egyedül. Nem remegett a kezem, amikor készültem megtenni. Végig egyenesen tartottam. Ziháltam, de nem hallottam a lihegésem hangját. Teljes extázisba estem. Az adrenalin végigfutott az egész testemen, és a csend eltűnt. Már csak egy valamit hallottam.

Tedd meg! Meg kell tenned! Magadért. Mindenki másért. Érte! Értetek!

Nem féltem. Tudtam mi a dolgom. De valahogy mégsem ment. Egyszerűen... Elvesztettem a kontrollt. Az eddigi nyugodt és stabil kezem remegni kezdett. Kiütött rajtam a hideg veríték. Hirtelen őrületes fájdalom lett úrrá rajtam. Nem! Nem is fájdalom volt ez. Félelem. Hideg, fájdalmas félelem, ami elszorította a légcsövem és nem hagyta, hogy az oxigén a tüdőmbe jusson. Már nem emlékeztem mit kellett tennem. Egy dolog járt a fejemben.

Nem. Nem. Nem! Nem akarom, hogy így legyen vége!

A fémes tárgy, túl nehéznek érződött gyenge markomban, így elengedtem. Hangos, csattanó hanggal zuhant a földre a lábam mellett. Egész testemben remegtem.

Ne! Könyörgöm ne!

Az előttem lévő személy felállt. Lassan elindult felém.

Ne!

Léptei annak ellenére is, hogy sok vért vesztett, ruganyosnak tűntek. A fejem, ami eddig le volt hajolva, akarata ellenére felemelkedett, és egy sötétbarna, szinte fekete szempárba bámult. Azokban a sötét szemekbe egy kifejezés lebegett.

Itt vagyok!