London egy igazán nap sütötte időt tudhatott a magáénak az elmúlt hetekben. Sehol egy felhő, köd, amely beárnyékolta volna boldog és kellemes idejüket ezen a nyári napokon.
Noah Miller éppen a parkban ült. Nadrágja fel volt gyűrve a térdéig, olyan melegnek érezte a mai napsütést. Inge félig ki volt gombolva és csak figyelte a tiszta kék eget. Nem igazán akart hazamenni, ahol a szülei folyton veszekednek, főleg azon, hogy Ő mit is kezdjen majd az életével, amire persze bőven van ötlete és ideje, hiszen iskolába jár!
Sóhajtva dőlt el a fűben. Kicsit nedves volt még egy öntözés miatt, hiszen már lassan három hete egy csepp eső sem esett a városban. Bár ha jól hallotta, sehol sem, ami nagyon szokatlan volt, még nyáron is.
Visszatérve a szüleire, az anyja egy elég keménykezű asszony, ráadásul ügyvéd. Az apja is az, és így ismerték meg egymást, azonban apja sokkal kedvesebb. Soha nem kiabált vele, mindig érdeklődött felőle hogy érzi magát, milyen tervei vannak a közel jövőre. Anyja ezzel szemben tények elé állítja, hogy merre fogja tovább küldeni.
- Mit csinálsz itt egyedül, Noah? - szólította meg a feje fölé hajoló osztálytársa, Alexander Evans. Kedves mosoly volt az arcán, miközben azt vette figyelembe, hogy esetleg rosszul van-e.
A szólított fél kissé zavarba jött, majd lassan felülve nézett végig a másik fiún. Látszott rajta, hogy nem éppen frissen vasalt gavallérnak nevelik szegény fiút. Az ing, amit viselt kicsit piszkos volt és félig kilógott a nadrágjából. Noah félre nézett zavarában, mikor észrevette, hogy egy részen ki is látszott a hasa.
- Csak élvezem a napsütést. Nem lesz sokáig ilyen kellemes idő, ahogy az időjárást ismerem. A szüleim elől jöttem ide amúgy is - tette még hozzá csak úgy mellékesen. Kedvelte a szegényebb osztálytársát, aki talán szökő évente egyszer látja két hétre az apját, amiatt, hogy az hajózik egy teherhajón. Rengeteg árut szállítanak azok a nagy hajók, és az egyiknek Mr. Evans az első tisztje. Azt gondolná az ember, hogy akkor jól élnek, de a tengerészek fizetése nem olyan... kiemelkedő. Pedig olyan sokat dolgoznak...
- Értem. Megint veszekednek valamin a Millerék? - kérdezte kedves mosollyal, miközben helyet foglalt Noah mellett.
- Alex, én nem igazán szeretnék erről beszélni most - pattant fel azonnal idegesen a kisebb fiú, hogy utána őrült sebességgel kezdje visszagombolni az inget és lehajtani a nadrágot.
- Maradhatnál itt, nem kell erről beszélned, ha nem akarsz. Élvezem, hogy ha beszélgetünk. Okos és kedves barátomnak tartalak - tette hozzá bíztatásképpen.
A fiatal barnahajú fiú egy percre megfagyott, majd óvatosan bólintott és visszaült helyére.
- Nem lenne szép tőlem, ha ezek után nem maradnék itt - mosolyodott el félénken Noah, majd csak azt vette észre egy idő után, hogy hangosan nevet valami faviccen.
Soha nem gondolta, hogy Alex barátjának tartja, még akkor sem, mikor múlt héten haza kísérte a sötétben. (Akkor már nem is volt olyan sötét, hogy ketten voltak.)

Mindeközben Mr. Miller elég zsémbes módon hagyta el a házát, ahol egy rikácsoló nej maradt. Nem fért a fejébe! Ha ő látja, hogy Noah nem akar ügyvéd lenni, egy nő, a saját anyja miért nem látja? Valahol megértette, hogy a kedves és jószívű fia nem akar ilyen szörnyű esetekkel dolgozni.
Éppen elrúgott egy üres dobozt, mikor észrevett valamit a földön. Egy néptelenebb utcán, jobban mondva sikátornál állt, ezért nehezen tudta megmondani, hogy ez a nyaklánc kihez is tartozhat. Csak nem hagynak el egy ilyen érdekesen, szépen megmunkált darabot, ami egy rókafarkat ábrázol.
Vett egy mély levegőt és felemelte a nyakláncot, hogy alaposan megvizsgálhassa. Ekkor azonban egy furcsa kis lény lebegett azonnal elé. A feje nagyobb volt a rókára emlékeztető lénynek, mint a teste.

-Végre, valaki megtalált! - mondta vékony hangján, mire a férfi meglepődve lépett hátrébb. Majdnem elejtette a kezében tartott ékszert.

-Elnézést... De azt hiszem, megőrültem - suttogta a férfi rémülten. Jonathan Miller soha nem gondolta, hogy egyszer majd azt fogja hinni egy nyakláncnak van lakója, ami ráadásul beszél hozzá.

-Nem őrült meg... A nevem Trixx. Én vagyok az illúziók mestere, egy kwami vagyok. Azért vagyok itt, hogy nektek embereknek segítsek a tudásommal. Nem kell félned tőlem. Én egy jó akaratú kis lény vagyok egy másik világból.

Jonathan csak állt, mint egy szobor, végül úgy döntött ezzel ráér később is foglalkozni. Jelen pillanatban az volt a legnagyobb problémája, hogy a felesége teljesen megváltozott. Vagy talán mindig is ilyen kemény kezű nő volt?

-Rendben van. Akkor nem őrültem meg. Most viszont nem tudok ezzel mit kezdeni. Kérlek, mássz vissza a nyakláncba. Vagy mibe? - kezdte halkan és idegesen akasztotta a nyakába az említett tárgyat. - Nem lenne szerencsés, ha bárki észre venne téged. Már ha tényleg létezel. Éppen a fiamat keresem. Bár egy ital sem ártana. Ezek után előbb az ital - határozta el magát a férfi és cél irányos módon haladt az egyik közeli bár felé.

-Ha én úgy akarom senki sem lát. Mondom, illúzió keltő kwami vagyok. Mit fogunk inni? - kérdezte a kicsi lény izgatottan, ahogy a férfi vállán utazott.

Jonathan magas, jól fésült úr benyomását keltette, egy erős jellemmel. Azonban ez az erős akarat mindig elpárolgott, ha haza ért. Otthon ugyanis a kedves neje viselte átvitt értelemben a nadrágot. Alice Miller elegáns ruhákban járt, mindig adott a jó módra, a tökéletes megjelenésre. Nehéz volt a bizalmába férkőzni, azonban sokkal inkább volt jég királynő, mint azt a férje régen gondolta. Barna hosszú loknis haját mindig felkontyolta, ezzel ridegebb kinézetet kölcsönözve magának.
Egyenes tartása csak akkor nem tűnik ilyen karót nyeltnek, mikor a férje nem figyel. (Olyankor ugyanis az asszony igazából képes szerető nejként figyelni a férjét.)

***A*N***

Noah teljesen elfelejtette miért is menekült el otthonról, amikor már haza felé sétált Alexander oldalán. Még mindig az oldalát fogta a nevetéstől. Nem gondolta volna, hogy osztálytársa ilyen vicces tud lenni.

-Nagyon köszönöm, hogy eltöltötted velem ezt a napot. Miután apa elment a hajóval anyukám egy kicsit magába roskadt megint és csak takarít otthon, meg mindenhol - vakarta meg tarkóját zavartan a szőke fiú.
Noah meleg mosollyal rázta meg a fejét.

-Én köszönöm, hogy ezt a napot veled tölthettem. El tudtam szakadni anyám örökös panasz áradatától, miszerint ha nem igyekszem nem fogok tudni egyetemre menni és ügyvédnek tanulni. Az viszont egy cseppet sem érdekli, hogy én mit szeretnék.

-Szóval ezen veszekedett édesanyád és édesapád? - lepődött meg a fiú. Soha nem gondolta volna, hogy a kedves arc ennyi bánatot hordoz egy egyszerű választás jóvoltából. Végül mosolyt varázsolt arcára. - Én még nem döntöttem el, hogy orvosnak tanulok tovább, vagy valami hasonló jellegű szakmát szerezzek magamnak.

-Remek orvos válna belőled. Én inkább csendes és nyugodt életre vágyom. Mondjuk egy kis kávézó, vagy sütemény bolt nyitása lenne az igazi. Szeretek édes dolgokat sütni, mikor anyuék nincsenek itthon. A szomszéd néni sokat figyelt rám kisebb koromban és meg tanított erre-arra - magyarázta miközben egy kavicsot rugdaltak felváltva az utcán.
Olyan gondtalannak érezte magát és olyan boldognak. Igazi barátra tett szert.

Éppen válaszolni akart, vagy csak érdemben reagálni Alex, mikor egy fiatal férfi lelépett a fiákerek által használt útra. Nem lett volna ezzel semmi baj, ha nem egy említett jármű elé akart volna lelépni. Mindkét fiú azonnal mozdult és rántották vissza a náluk biztos idősebb, de alacsonyabb férfit. A kocsis mérgesen kiabált rájuk, és cifrábbnál cifrább szavakat ejtett ki a száján. Ettől Noah fülig vörösödött. Nem hitte, hogy bárki képes ilyen beszédre a nyílt utcán, nappal.

-Jól van, uram? Nem sérült meg sehol sem? - kérdezte aggódva Alexander, kinek nem okozott gondot elengedni ezeket a trágár szavakat a füle mellett. Sárgás szemei sérülés után kutatott, miközben a vállánál tartotta meg az idegent.
A mellette álló Noah idegesen tördelte a kezeit, majd mély levegőt véve lépett ő is közelebb.

-Köszönöm. Nem esett hála nektek semmi bajom sem. Csak sajnos eltévedtem. Úgy tudom, erre felé lelhető meg a Soho, azonban nem akar velem szembe jönni az Istennek sem. Üzleti ügyben járok erre.

-A Soho? - kérdezte csodálkozva Noah, majd mosolyogva fordította a megfelelő irányba az urat és mutatott rá egy épületre. - Az már a Soho egyik legjobb étterme, amit szintén Sohonak hívnak. Gondolom oda szeretne eljutni.

-Nagyon köszönöm. Igazán hálás vagyok. Sokat segítettek nekem.

-Igazán nincs mit - rázta meg a fejét Alexander, majd oldalba bökte könyökével a barátját, aki kissé elvarázsolva bámult ki a fejéből.

-Oh! Mi? Vagyis nagyon szívesen segítettünk. Csak vigyázzon magára. Soha nem lehet tudni, mikor tud az ember bajba keveredni.

-Viszlát! - intettek a fiatalok, majd már arrébb is álltak. Nem láthatták, ahogy a fiatal ember, aki Fuu névre hallgat, elmosolyodik és elégedetten bólogat magának.

***N*A***

Nem sokkal később, mikor mindkét fél már az otthonában ült a szobájában egy furcsa dobozra lettek figyelmesek.

Noah zavartan emelte fel az ágyán pihenő szépen megmunkált, egzotikus darabot. Alig nyitotta fel a fedelét, egy apró, piros lény bukkant fel előtte. Rémülten szorította magához a dobozt, benne egy pár fülbevalóval.

-Oh, milyen aranyos arcod van! - lelkesedett a furcsa lény. - A nevem Tikki!

-Az én nevem Noah... - válaszolt illedelmesen, bár kissé dadogott zavarában. Nem szokott az emberrel mindennap társalogni egy lebegő, nagy fejű apróság.

-Jaj, mennyire aranyos, ahogy zavarba jöttél! Nem akarom húzni az időt. Én egy másik világból érkeztem réges-régen. Én a teremtést hordozom magamban, mint képességet, van nekem egy... Párom, aki a pusztulást jelképezi. Mi ketten vagyunk egy egésznek mondhatóak. Azért kaptál meg engem, hogy a gonoszt üldözzétek.

-Állj meg egy percre, kérlek! - emelte fel védekezően a kezeit a fiú, majd a két fülbevalóra bökött, amit Tikki elé tolt. - Én ezt nem tudnám viselni. Nektek olyan emberre van szükségetek, akinek alapjában véve ki van fúrva a füle. Én férfi vagyok.

-De, attól még képes vagy hordani. Ez egy talizmán, nem lesz tőle semmi bajod. Csak tedd fel majd, ha végeztünk. Ha gondolod, segíteni is fogok benne.

A kis lény félénk mosolyt villantott a barna hajú fiatalra, miközben várta a reakciót.
Noah persze nem egészen értett semmit sem, de végül bólintott és helyet foglalt az ágyon.

Tikki pedig mindent elmagyarázott neki. Amit csak tudnia kellett most a szituációról. Kezdve azzal, hogy valaki megtalálta egyik társát. Trixx még valószínűleg nem sejti, hogy bajban van, de Fuu mester és a teknős kwami megérezte a Sötétséget az illető szívében. Ezért haladéktalanul kiosztotta két személynek a talizmánokat, amik a fő erőt képezik egy harcban.

-Nektek inkább olyan emberre van szükségetek, mint az anyám. Ő elég határozott és erős ember.

-Nem, nekünk rád van szükségünk. Te leszel az én legjobb barátom egy időre. Hidd el, meg van benned minden, ami ahhoz kell, hogy meg védd a világod. Én látom.

-Jó neked. Én kész szerencsétlennek érzem magam. De akkor rendben. Segítesz feltenni akkor? - kérdezte csendesen a fiú. Elég könnyen bele tud törődni egy helyzetbe, ha nincs belőle kiút.

Tikki készséges barátként segített felrakni a fülbevalót újdonsült társának.

A fiú zavartan söpörte és lapította a haját a füleire. Tisztában volt vele, hogy mivel hosszabban viselte frizuráját, mint a legtöbb hím, nem lesz feltűnő a fülbevaló.

-Nagyon jól áll - mondta biztató módon a piros lény és ezt a kijelentést megtoldva dörgölte magát oda Noah arcának. A fiatal Miller pedig elmosolyodva simogatta meg egy ujjával kis barátnőjét.

***A*N***

Eközben egy fekete lény éppen a hasát tömte mindenféle finomsággal, ami amúgy az ideges szőke fiú vacsoráját képezte volna.

-Mégis mi folyik itt?! Megőrültem? Ez egy lebegő és beszélő isten csapása! - morogta az orra alatt, ahogy századjára is elsétált az íróasztala előtt. Mindig is higgadt embernek gondolta magát. Ezért remélte, hogy egy nap majd képes lesz orvossá válnia, de most ez kezdett megdőlni. Végül is, egy olyan valaki, akinek ilyen furcsa hallucinációi vannak, nagyobb doktori probléma, mint egy megfázás.

-Jaj, ne drámázz már! A nevem Plagg és semmi baja a fejednek. Még - vigyorodott el komisz módon a macskát is megszégyenítő lény. Befejezte a sajtok, a kenyér és minden más elpusztítását, ezért új gazdája elé lebegett. Bár elég komótosan tette mindezt.

-Remek. Egy valami macska akar arról meggyőzni, hogy rendben van a fejem - nyögte elkeseredett módon a fiú, majd megborzolva tincseit nézett az álmos macskára. - Szóval Plagg. Az én nevem Alexander Evans. De nyugodtan szólíts csak Alexnek.

Plagg szélesre húzta száját, így kilátszott két éles szemfoga. Ebben a percben egy hangos sikoly hasított bele az éjszakába.

-Akkor karmokat ki, Alexander! Menjünk bűnt üldözni! - nevetett fel izgatottan a kis lény. A fiú pedig nem tiltakozott.