Erőszakosan felrángat a földről a hajamnál fogva, majd magával szembe fordít.

-Mi az Ribanc, tán megint nem akartak megbaszni?-üvölti arcomba, az újabb öngyilkossági kísérletre utalva. Mert neki fogalma sincs arról, hogy miatta csinálom. Mert miért csinálnám miatta?! Ő az égvilágon semmit nem tett. Szerinte.Durván elkezd fogdosni, majd pimaszul rám néz - Segítsek ezen a kényszereden?- kérdezi kajánul és megnyalja bűzlő ajkait. Undorító.Még durvábban kezd el fogdosni és simogatni. Legszívesebben leköpném. Még hogy Ő az Én apám? Haha, jó vicc. Kirángatom magam erős szorításából, és az instabilitására alapozva meglököm, hogy előnyben legyek. Nem mintha utol tudna érni. Magamra kapva a cipőm rohanok ki a sötét, csípős éjszakába. Amikor már elég messzinek érzem az " otthonom " , lassítok tempómon és az életemen gondolkodom. Egyáltalán minek születtem meg? Azért, hogy ennyi lelki fájdalomban részesedjek? Hogy egy ilyen " apával " éljek? Ez nem élet. Aki még hasonló helyzetben van velem, mélységesen sajnálom Őket. Ha egyszer eljutok arra a lelkiállapotra, akkor azon leszek, hogy segítsem az ilyen családnak nevezett semmit, mert ezt másképp nem lehet nevezni.

Egy lepukkant kirakatban észreveszem, hogy az arcomból még mindig kiáll a szilánk.Odanyúlok és egy hirtelen mozdulattal kiszedem. Ennek következtében elered újra a vérem. Megvizsgálom jobban az arcom, és észreveszem, hogy elég durván elbánt velem az apám. Bár mire számítottam? A szilánkot nézve odaemeltem a csuklómhoz. Végignéztem a régebbi hegeket és a nemrégiben keletkezetteket. Nem valami szép. Főleg, hogy az egész testem tele van vele.De nem érdekel. Így ki tudom szorítani azt a mérhetetlen lelki fájdalmat. Idáig fel se tűnt, hogy sírok, csak mikor a kezemre egyre több csepp esett. A szilánkot odaemeltem egy régebbi, mélyebb heghez.

1. vágás~ Nem vagyok elég jó.

2.vágás~ Senkinek sem számítok.

3.vágás~ Mindenhol csak bántalmaznak.

4.vágás~ Nincs otthonom.

5.vágás~ Nem vagyok tökéletes.

6.vágás~ Egy romhalmaz vagyok.

És elölről. Újra meg újra. Egyre mélyebbek lettek a sebek, ezért áttértem a másik kezemre.Lelki fájdalmam enyhítését az utca végéről jövő röhögések és beszélgetések zavarták meg. Bementem az utca egy szűkösebb mellékágazatába, és bebújtam egy szemetes mögé. A hangok egyre közelebbről jöttek. Egyre hangosabbak lettek a nevetések és a beszélgetések is. Majd egyszer csak hirtelen abbamaradtak. Beljebb bújtam és füleltem, hátha rájövök, miért maradt abba a beszélgetés és a nevetés.

-Srácok... - Szólalt fel az egyik - ti is... ti is látjátok a vért?-kérdezte, bennem meg megállt az ütő. Ránéztem a kezeimre, amik nem festettek valami szépen, majd lejjebb húztam fekete pulcsim ujját. Jöttek az "Igen" és a "látjuk" válaszok, aminek mit ne mondjak, nem örültem. -Kövessük a foltokat, hátha valakinek segítségre van szüksége. -Elkezdtek kiabálni, hol angolul, hol koreaiul. Befogtam a szám, hogy még véletlenül se halljanak meg. A sírásom időközben átment valami hörgésszerű zokogásba, de valamennyire sikerült csillapítani magam. A hangok lassan elhaltak, így sajnos nekem is muszáj volt elhallgatnom, ami nem ment valami könnyen.

-Én hallok valamit-szólalt fel egy újabb ember, és gondolom csendre intette a többit, mert tényleg minden abbamaradt. Befogtam az orrom és a szám is, hogy tényleg nehogy észrevegyenek. A lépések egyre közeledtek, majd megálltak a szemetes előtt, pont előttem. Fohászkodok Istenhez, hogy ne találjanak rám, mert nem szeretnék egy elmegyógyintézetben megöregedni. Mert ha megtalálnak biztos azt hiszik, hogy őrült vagyok.

-Hyung, szerintem valamit félrehallottál...-mondta valaki. Az illető valószínűleg beletörődött, mert eltűnt a látómezőmből.Egy idő után minden nesz abbamaradt, így óvatosan kihajoltam, hátha elmentek. Amilyen gyorsan csak tudtam, visszarántottam a fejem oda, ahol eddig volt és megpróbáltam minél jobban összehúzódni. Észrevettek. Biztosan észrevettek. ÁÁÁ ChaeRin te tényleg nagyon szerencsétlen vagy. A lépések egyre hangosabbak lettek, majd megláttam egy fejet, majd még egyet és még egyet. Heten bámultak rám.

-Jól vagy?-kérdezte egy kék hajú, magas srác. Megszólalni nem mertem a félelemtől, hogy lebuktam.

-Nagyszerű kérdés Hyung. Szerinted úgy néz ki, mint aki jól van?-kérdezte egy kicsit dühösen egy másik srác.

-Gondoltam, jobb ha Tőle halljuk. Szóval, kicsi Lány tudunk neked segíteni? Megsérültél? Esetleg megtámadtak...?-kérdezte óvatosan.Megráztam a fejem, majd óvatosan felálltam.Egy kicsit megszédültem, valószínűleg a vérveszteség miatt, amit sajnos Ők is észrevettek és meg akartak fogni, de megijedtem. Azt hittem bántani akarnak. Halkan felsikkantottam és visszaestem oda, ahonnan fél perce felálltam. Mindegyikük ijedten és aggódva néztek rám. Újra felálltam és megint megszédültem, de nem érdekelt. Csak jussak ki innen. Tűnjek el a szemük elől. Elindultam az utca felé lassan, óvatosan, nehogy elessek. hallottam, hogy mögöttem sutyorognak, majd valamelyikük felkiáltott:

-Hisz ő vérzik!-mondta hangosan. Lenéztem a kezeimre, amiből a földre csöpögött a vér. Francba! Elém álltak mind a heten és fürkészve nézték az arcom.

-Szóval mégis megsérültél?-kérdezte egy fekete hajú fiú halkan, majd a kezeim felé nyúlt, de elhúztam azokat és hátráltam egy lépést.

-Csak megbotlottam-motyogtam halkan és a földet kezdtem el kémlelni. Egy fiú elém állt, kiválva a többiektől.

-Ha megbotlottál volna, akkor nem vérezne ennyire. Engedd hadd segítsünk.-mondta lágy, halk hangon. Egy aprót bólintottam, mire meg akarta fogni a kezem. Megint elrántottam, mire értetlenül nézet rám.-Az előbb bólogattál, hogy segíthetünk rajtad.

-De nem így.-Néztem fel Rá. Hatalmas nagy szemei voltak, amik értetlenséget és egy kis aggódást tükröztek

-Akkor hogy?-kérdezte széttárt karokkal. A hirtelen mozdulattól hátraugrottam, mert azt hittem fel akar pofozni. Egyből lerakta kezeit maga mellé, és sajnálkozón nézett rám- Nem... nem akartalak megütni- mondta, mire újra elkezdtem sírni, persze csak halkan.

-Nagyszerű volt Hyung. Sikerült még jobban megijesztened szegényt.-morgott a kék hajú.- Hé, Kicsi Lány-mondta halkan- Mi lenne, ha hazajönnél hozzánk megmosakodni? Ott lekezelheted a sebeid és ha gondolod, elmondhatod mi nyomja kicsi szívedet-ajánlotta aranyosan. Egy aprót bólintottam, mire mellém lépett.-Itt lakunk egy utcányira, nem kell sokat mennünk.Próbálj meg nem leszédülni az útra- kérte . Elindultunk balra, ahonnan Ők jöttek. Észrevettem az aszfalton a vértócsát, amiről az elején beszéltek. Nem kis mennyiségű vér. Gondoltam magamban.Egy hatalmas házba vezettek be. A többi srác szótlanul jött mögöttünk, néha hallottam egy-egy halk súgást, semmi többet.-Tehát, itt lennénk. Érezd magad otthon-tapsolt egyet, mire önkénytelenül is összerezzentem. Persze mindenki észrevette, de nem tették szóvá. Szerencséjükre.-A mosdó itt van egyből jobbra a konyha után. A polcon találsz tiszta törülközőt. Addig mi előkeressük az elsősegélydobozt.
-Köszönöm szépen , hogy megengeditek, hogy használjam a mosdótokat.-hajoltam meg mélyen.
-Nem kell mit megköszönni Kicsi Lány.Na spuri fürdeni-mosolygott halványan és elindult a konyhába, gondolom megkeresni a dobozt. A többi srác utánament. Elindultam a fürdőszoba felé. Amint beértem, levettem a pulcsimat és szemügyre vettem a sebeimet. Egy pár- pontosan öt- mélyebb seb van, ezért azokból még szivárgott a vér. Óvatosan kiöblítettem a sebeket, majd a pulcsimat is. Miután készen lettem, kifele indultam , de beleütköztem valakibe.

-Jöttem segíteni-emelte fel a ládát a fekete hajú gyerek. Nyeltem egyet.Biztos, hogy nem mutatom meg neki a sebeim.

-Öhm... szerintem egyedül is képes vagyok rá. Csak egy karcolás...-motyogtam és belenéztem a szemeibe.Nyújtottam a kezem, hogy adja át a dobozt, de nem igazán akarta.

-Segítek-mondta és mellettem bement a mosdóba.Követtem, de csak azért, hogy megkérjem távozzon.

-Kérlek... kérlek hagyj magamra....- kérleltem ismét a szemeibe nézve. Egy ideig vacillált, majd felállt eddigi helyéről és elém sétált.

-Hát jó, de itt leszek az ajtó másik oldalán, ha szükséged lesz rám.-mosolygott halványan, majd kiment. Gyorsan lefertőtlenítettem a kezeim és bekötöttem őket, majd az arcomat is letapaszoztam.A kezeimnél kilóg pár seb, mivel kicsi a kötszer. Kiléptem a szobából és az előbbi fiúnak adtam a dobozt, majd meghajoltam.

-Köszönöm, hogy nem erősködtél az előbb.

-Ez természetes.-mosolygott halványan, majd a pulcsira tévedt a tekintete. - Nem koszolódott össze a pulcsid?-kérdezte és meg akarta nézni, de elhúzódtam.

-Öhm... izé... nem annyira- makogtam, mert ha le kell vennem a pulóverem, akkor észreveszik, hogy ez nem csak pár karcolás.

-Pedig eléggé úgy néz ki. Vedd le nyugodtan, meleg van itt.

-Nem szeretném levenni. Már épp indulni készültem.-mondtam és elindultam a bejárat felé.-Köszönöm , hogy megengedtétek, hogy rendbe szedjem magam.... akkor én megyek-mutattam erőtlenül az ajtó felé. Már épp nyitottam ki, amikor egy kéz visszacsukta azt.

-Nem mész sehova ilyen későn. Mi van ha megtámadnak? Vagy összeesel? A ma estét mindenképp itt töltöd, holnap megbeszéljük hogyan tovább.Addig is itt egy csoki, ezt edd meg.-mondta és a kezembe nyomott egy Tábla étcsokoládét.-Gyere ülj le a nappaliba, mutatkozz be kérlek.

-Öhm.... ChaeRin- nek hívnak, tizennyolc éves vagyok...-mondtam halkan, miközben a kezemben fogtam a csokit. Nem bírom megenni.

-Üdvözlünk ChaeRin - mondták egyszerre, majd ők is bemutatkoztak.

-RapMonster- nek hívnak. Nagyon szép neved van Kicsi Lány-mondta mosolyogva.Elmakogtam egy köszönöm-öt.

-Helloka , J-Hope vagyok, de szólíthatsz nyugodtan Hobie-nak vagy Édesemnek.-vigyorgott, mire én is halványan elmosolyodtam.

-Mosolygott! Mosolygott!- kiáltotta fel valaki. Mivel ijedten néztem rá, ezért abbahagyta.- Kim Taehyung vagyok, de kérlek szólíts V-nek.És mosolyogj többet, nagyon jól áll.

-Min Yoongi vagyok, de csak neked csak itt csak most SwagSuga.-integetett.Ezek őrültek...

-Szia! Park JiMin vagyok.Tényleg jól áll a mosolygás.-kacsintott, mire megint elmosolyodtam és egy aprót bólintottam.

-Üdvözöllek! Kim SeokJin- nek hívnak, de hívj nyugodtan Jin-nek. És edd meg a csokit, nem azért adtam, hogy elolvadjon.- hordott le, mire letettem az asztalra és ránéztem.

-Sajnálom, nincs étvágyam-hajtottam le a fejem. Többen huhogtak, Jin meg összeszűkölt szemmel nézett rám.

-Márpedig megeszed. Olyan sovány vagy, biztos nem eszel rendesen.-rosszul esett amit mondott, akármennyire igaza volt.Letört egy csíkot és a kezembe nyomta. - Legalább ezt edd meg. A vérveszteségtől biztos lement a vércukrod. Tuti szédülsz és fáj a fejed...- most hogy mondod, tényleg kicsit szédülök... Milyen anyáskodó. Ránéztem az utolsó emberre, aki összeszűkült szemmel méregetett.

-Jeon Jungkook- mondta flegmán és itt abba is maradt a beszélgetés egy időre... Érdekes egy este lesz az tuti...

Helloka! :) itt is az első rész, esetleges vessző és helyesírási hibák előfordulhatnak.... Remélem tetszett