Rosemary a horizontot bámulta.

Lábát az elhagyatott gyárépület tetejéről lelógatva, hanyag testtartással ücsörgött, barátnőjére, Clovera várva, sejtése sem lévén arról, hogy a lány olyan hírt készült megosztani vele, amire Rosemary lelkiekben ugyan már régen felkészült, de titkon azt remélte, hogy ez sosem fog bekövetkezni. Minden porcikája attól rettegett, hogy valaki, akit szeret, valaki, aki fontos számára meglépi majd ezt az őrült gondolatot, onnan pedig már nem lesz többé visszaút. Egyszer már átélte ezt. Egyszer már sikerült lebeszélnie róla valakit és reménykedett abban, hogy ezen soha többé nem kell még egyszer átmennie.

Aznap mégis megtörtént. És ez mindkettejük számára végzetes volt.

Rosemary becsukta a szemét és engedte, hogy Panem Második Körzetének nyüzsgő, pezsgő élete szinte minden érzékszervét hatalmába kerítse. Bőrén akarta érezni a forró napsugarakat, hajszálai között a csendesen fúvó szellőt, és érezni akarta a közelben fekvő pékség frissen sütött süteményeinek illatát, hallani akarta a környező építkezés bosszantó zajába belevegyülő, a városban eltévedt poszáták énekét, mely jelenség oly ritka volt a környezetében.

Túlságosan szépséges és békés volt a reggele. Szokatlanul.

Szerette volna úgy érezni magát, mint aki szabad. Mintha az épületről lelógó lábaival együtt ő is a semmiben lebeghetne céltalanul, egymagában. Sokszor tűnődött el azon, hogy sokkal könnyebb lenne az élet, ha nem itt élne. De hogy Panemen kívül létezett-e másik világ, egy másik hely, abban nem volt biztos. Senki sem tudta, hogy mi rejtőzik odakint.

Próbált megfeledkezni arról, hogy július negyedike körülbelül egy hónap múlva volt esedékes. Megpróbálta úgy eltölteni a napjait, mintha az a bizonyos esemény nem is létezne. A táncórák sokat segítettek a közérzetén, de hiába a folytonos mozgás és a hajnalokig tartó kemény edzések, szorongását így sem sikerült elengednie. Nem is tudta volna, hiszen ez a két tevékenység is ahhoz kapcsolódott, amit Rosemary teljes szívéből gyűlölt, megvetett és állt értetlenül előtte.

Túlságosan közel volt már az Aratás napja.

- Leech egy idióta barom! – sziszegte egy ismerős hang mögötte, mire Rosemary elmosolyodott. Hátrafordult és a napsugarak miatt fél szemével hunyorítania kellett, de így is nagyon részletesen ki tudta venni a barna szeplőkkel ellepett hófehér arcot, az egyenes szálú, ébenfekete hajat és a sötét szemeket, amelyek abban a pillanatban idegességet árasztottak, ám rögtön megenyhültek, amint a szőke lány egy mosollyal jelezte annak örömét, hogy ismét találkozhatnak.

- Megint megpróbált kikezdeni veled? – kérdezte Rosemary, a körzet negyven év feletti, perverz Főbékeőrére utalva, aki szerette megkísérteni a sorsot azzal, hogy rendkívül sokszor lehetett látni őt fiatal lányok körében, ám legtöbbször mindig olyanokkal próbált kikezdeni, akik harcedzettek voltak és meg tudták védeni magukat. Clove és Rosemary pedig a férfi legnagyobb pechére ebbe a kategóriába estek bele, így egy ideig kerülte is a két lány társaságát.

- Nem egészen! – foglalt helyet Clove a tető felforrósodott peremén, Rosemary mellett, lábait ő is hanyagul lelógatva. Kopottas bakancsán még látszódtak a vérnyomok, amiket előző héten szerzett, amikor egy gyakorlat során összeverekedett az egyik tizenhét éves lánnyal az edzőteremben. Clove nem csak a lány orrát verte szét véresre, hanem az egyik fogát is kiütötte. A megalvadt vér tehát nem a sajátja volt. – Megkérdezte, hogy miben sántikálok és a hallgatásáért cserébe azt követelte tőlem, hogy menjek át hozzá ma este.

- Fúj – borzongott meg Rosemary. – Már régen mondtam, hogy fel kellene jelentenünk!

- Presztízse van a pasasnak, tudod jól, hogy csak rajtunk csattanna végül az ostor – húzta el a száját a lány. – De szerencsére Cato a megfelelő pillanatban jelent meg.

Rosemary azonnal kihúzta magát, majd körülnézett a tetőn.

- Cato is itt van? – kérdezte félig ijedten, félig lelkesen, mire Clove kuncogni kezdett és finoman meglökte a lány karját.

- Nyugalom, ő épp az edzőterembe igyekezett, én meg onnan jövök. Csak elkergette Leechet majd ment is tovább, meg sem kérdezte, hogy hová settenkedek ennyire túlbuzgón.

Ám Rosemary tudta, hogy Cato tisztában volt azzal, hogy Clove vele készült találkozni. A fiú nagyon jól ismerte már őt, tudta, hogy nem szegné meg a Körzet szabályait csak úgy. Rosemary egyetlen szabályáthágása pedig ez a tető volt. Itt szokta tölteni idejének nagy részét, akár egyedül, akár társaságban.

- Még mindig nem beszéltek?

Rosemary a fejét rázta. Egy csúnya vitán volt túl a fiúval.

„Megnyerem a Viadalt, hazatérek híresen és gazdagon, feleségül veszlek és boldogan élünk, ameddig meg nem halunk!" – mondta Cato néhány hónappal korábban ugyanazon a tetőn, ahol abban a pillanatban Rosemary Clove-al ücsörgött, amin a lány teljes mértékben kiakadt. „Megőrültél, Cato!" – mondta neki, majd órákon keresztül ezen a témán vitatkoztak, s bár a fiú megígérte a lánynak, hogy idén semmiképpen sem fog önként jelentkezni, ez Rosemarynek nem volt elég. Cato ugyanis jövőre tizennyolcat töltött. Az volt az utolsó év, amikor még jelentkezhetett, s a lány tudta, hogy a fiú nem azért edzett évekig, hogy végül ne menjen el a versenyre. Nagyon jól tudta. A szíve pedig apró millió darabkára tört szét, ha ebbe belegondolt. Noha nem mintha nem bízott volna Catoban: nagyon is jól tudta, hogy a fiúnak minden esélye megvolt a győzelemre. Erős, bátor, céltudatos és elszánt fiú volt, aki gyerekkorától kezdve nagyon komolyan vette a Viadalra való felkészülést. Beteges, érthetetlen nagy álma volt részt venni a játékon és megnyerni azt. Fizikailag és képzettségileg nem lehetett volna párját találni. Győzhetett volna. Ám Rosemary mégis féltette őt, büszke, makacs és konok természete miatt. Túlságosan hirtelen haragúnak és önfejűnek hitte és úgy érezte, ez hátráltatná őt a versenyben. Ez lenne a buktatója. Ez okozná a halálát. „Nem hiszel bennem, nem igaz?" – kérdezte tőle a fiú, csalódottan. „Mindenkinél jobban hiszek benned, Cato. De bele sem akarok gondolni abba, hogy elveszíthetlek emiatt!"

- Hű, hát az... hát az nem jó akkor, az én helyzetemre nézve! – kezdte el a kezeit tördelni az ébenfekete hajú lány, mire a szőke kikerekedett szemekkel fordult felé.

- Nem – motyogta, ám amikor Clove szomorúan nézett a szemébe, összepréselte az ajkait.

- Mennem kell – suttogta a legjobb barátnője. – Eljött az ideje.

- Butaságokat beszélsz, alig töltötted be a tizenötöt! – szaladt ki Rosemary száján. – És egyáltalán... egyáltalán miért éppen most? Soha nem beszéltél még erről, Clove! Soha nem mondtad azt, hogy...

- ... bizonyítani akarok! – szakította félbe a fiatalabbik lány. Zsenge korához képest igencsak szabadszájú és tiszteletlen tudott lenni. Ebben tért el talán a legerősebben két évvel idősebb barátnőjétől, aki sokkal csendesebb és visszafogottabb személyiség volt. Ez persze nem azt jelentette, hogy nem faragták kemény fából, Rosemarynél ugyanis ügyesebb kardforgatót nem igen talált az ember. Páratlan képessége volt megtéveszteni az embereket, amit gyenge, védtelennek látszó külsejének köszönhetett, ám amit azonnal kompenzálni tudott azzal, hogy nem csak felemelte a több kilós, nehéz súlyú kardokat, hanem olyan könnyen tudott mozogni is velük, mintha csupán csak egy könnyű pihét tartott volna a kezében. A lány utált harcolni és egyenesen gyűlölte az edzéseket, de a körzetében kötelező kritérium volt tizenkét és tizennyolc év között a Viadalra felkészülni, így az évek során tökéletesre tudta fejleszteni rejtett tehetségét. Abban reménykedett viszont, hogy ezt soha nem kell majd sehol kamatoztatnia.

- A szüleim nem hiszik el, hogy képes vagyok rá. Szerintük nem gyakorlok eleget, hogy nem vagyok elég jó – szorította össze a markát Clove, majd vékony, sötétzöld kardigánja belső, rejtett zsebéből előhúzott egy aprócska kést, s oda sem pillantva egyszerűen csak nekihajította a szemközti, elhagyatott gyárépület legfelső ablakának, amelynek szélén egy gyanútlan fecsegőposzáta pihent. A madár éneke abban a percben abbamaradt, hogy Clove zsebkésének éles pengéje egyenesen eltalálta a torkát. Rosemary elborzadva nézte egy ideig a halott állatot, majd elfordította a fejét.

- Egyetlen percig sem kételkedem a képességeidben – vallotta be. Nagyon jól tudta, hogy a Viadalon mind Clove, mind pedig Cato nagyobb győzelmi esélyekkel indult ebből a szempontból, mint ő. – De amit tenni készülsz...

- ... tudom! – intette le Clove azonnal. – Öngyilkosság – utánozta le gúnyosan Rosemary hangját, mire a szőke karba tette a kezeit, majd bosszús tekintettel meredt rá.

- Annyira, de annyira érzéketlenek vagytok! Te is meg Cato is! Folyamatosan szekáltok, megaláztok és kinevettek, csak azért, mert félek attól, hogy elveszítelek benneteket! – buktak ki belőle a szavak, majd könnyek lepték el a szemeit, így a másik irányba fordította a fejét.

Clove azonnal megbánta, hogy gúnyt űzött belőle. Kevés embert kedvelt a Második Körzetben, ám Rosemary kivétel volt. Gyermekkora óta barátok voltak, mindig mindenben számíthatott a lányra, már-már a nővérének tekintette őt. Nevetséges volt, hogy a lányt inkább tekintette a családjának, mint a szüleit.

- Sajnálom, Rosie. Ez nem ellened irányult – kért bocsánatot. Tudta, hogy durva tudott lenni, hogy forrófejű volt és azt is, hogy olykor kegyetlen. Rosemary nem ezt érdemelte.

A szőke lány szomorú tekintettel nézett vissza rá, Clove-on pedig eluralkodott a bűntudat, s bár nem vallotta be, ő is hirtelen szomorú lett.

- Bízz bennem, Rosie! – kérte a lányt. - Megnyerem a játékot, meggazdagszom, dicsőséget szerzek a körzetemnek és hazatérek – jelentette ki elszántan, szavai pedig kísértetiesen hasonlítottak Catoéhoz, olyannyira, hogy Rosemary beleborzongott. Az egész teste beleremegett Clove mondandójába és úgy érezte, nem sokáig bírja tovább könnyek nélkül.

Miért? Mégis miért akart minden ember, akit mindennél jobban szeretett, meghalni?

- Fontosak vagytok nekem! Te is és Cato is. Szeretlek benneteket! És Hugón kívül már csak ti ketten vagytok nekem. Mégis hogy ne esne rosszul, hogy ne törné össze a szívemet a gondolat, hogy mindketten itt akartok hagyni engem? Hogy az oroszlán vermébe ugranátok, vállalva még a halált is? – törölte le gyorsan a kibuggyanó könnycseppjeit. – Én... - csuklott el a hangja, de sosem tudta befejezni a mondatot, mivel Clove azonnal barátnője keze után nyúlt és megpróbálta őt megvigasztalni.

- Mi is szeretünk téged, Rosie, hidd el! De ha a kötelesség hív, ha az embert hajtja a vére... egyikünk sem tud megnyugodni, ameddig meg nem próbáltuk. Akkor is, ha ez ekkora árat követel!

Rosemary nem értett egyet ezzel, de tudta, Clove makacs és már túlságosan késő volt őt meggyőzni arról, hogy a gondolatmenete téves.

És nagyon jól sejtette. Sajnos.

Clove önként jelentkezett egy hónappal később, hiába mondott neki Rosemary bármit is. Hiába győzködte, könyörgött és imádkozott azért, hogy a lány meggondolja magát, Clove nem tágított az elhatározása mellől. Ő lett a 73. Éhezők Viadalának női kiválasztottja a Második Körzetből. Annyira büszkén feszített a pódiumon miután megküzdött a pozícióért egy másik lánnyal – akit sikeresen kórházba is küldött ezzel a manőverrel –, hogy Rosemary nem is tudott már haragudni rá. Nem akart haragban elválni tőle. Egyszerűen csak bele kellett törődnie abba, ami megtörtént. Amit már nem lehetett visszafordítani.

A búcsúzásnál a lány megígérte legjobb barátnőjének, hogy haza fog térni. Hogy még látni fogják egymást. Úgy vált el tőle, mintha hamarosan újra találkoznának.

De soha többé nem találkoztak.

Clove ugyanis sosem tért haza.

Rosemary pedig tudta: Cato lesz a következő.