Rosemary az elsuhanó tájat bámulta a vonat ablakából.

Catoval feszülten ültek egymás mellett, miközben a szerelvény gőzerővel robogott a Kapitólium felé, hogy a Viadalra szállítsa a két, új kiválasztottat, azokat, akik a Második Körzetet képviselik majd a versenyen. Rosemary rosszul volt még annak a gondolatától is, hogy a szőke fiú ült mellette. Érezte, ha felé pillantana biztosan nem bírná ki anélkül, hogy egy jókora pofont le ne keverjen neki.

Cato mindeközben a kezeit tördelte mellette idegességében és folyamatosan azon gondolkodott, hogy hogyan engesztelhetné ki a lányt, akkor is, ha tudta, Rosemary soha nem fogja ezt megbocsájtani neki. És azzal is tisztában volt, hogy innentől kezdve ellenségként kellett volna tekintenie a lányra. De erre képtelen volt. Cato nem azért ült abban a pillanatban abban a székben, azon a vonaton, hogy azon gondolkodjon, mégis milyen módszerrel tudná kiiktatni a lányt. Pedig megtehette volna. Ismerte az erősségeit, a gyengeségeit, a mozdulatait, de még a gondolkodását is. Mesteri tervet eszelhetett volna ki a lány legyőzésére, mégsem tette ezt. Éppen ellenkezőleg: azon gondolkodott, hogyan tudná megmenteni őt.

Rosemary persze ebből semmit sem sejtett. Biztos volt benne, hogy ebben az életben már sosem fogja látni többé ezeket a hegyeket, völgyeket és erdőket, a tavakat és folyókat, a virágokat és a naplementéket. Biztos volt abban is, hogy tegnap este ült utoljára az elhagyatott gyárépület tetején és hogy aznap hajnalban látogatta meg utoljára Clove sírját is. Biztos volt mindebben. Ahogyan abban is, hogy utoljára látta a családját néhány órával korábban.

A búcsúzás pillanata borzalmas volt.

Rosemary alig bírt öccse szemébe nézni, mert egyszerűen fájt neki, hogy nem tudta betartani az ígéretet, amit a kisfiúnak tett. Hugo nem is értette mi folyik körülötte, folyamatosan csak ingatta a fejét a nővére és szülei között, válaszokra várva. Azzal ugyan tisztában volt, hogy nővérének el kellett mennie, hogy részt kellett vennie a Viadalon, de összezavarta az a tény, hogy Cato is vele tartott. Valahogy nem bírta összetenni a kirakósdarabokat az elméjében, nem fogta fel, hogy a két fiatal közül vagy csak az egyiket, vagy egyiket sem láthatja majd újra. Rosemary megpróbálta visszatartani a könnyeit, de édesanyja karjaiban mégis sikerült elpityerednie.

- Sajnálom, kincsem – suttogta a nő a lány fülébe, majd végigsimított annak aranyszőke haján. – Annyira sajnálom, Rosemary! De légy erős! Légy erős, bátor és agyafúrt! A játék nem csupán a fizikai erőről szól!

Ezzel bizony a lány is tisztában volt, ez volt az utolsó fogódzója, a mentsvára. Nem egyszer történt már meg, hogy olyan ember nyerte a Viadalt, aki eszének hála maradt életben és meg sem kellett harcolnia a győzelemért. De Rosemaryt túlságosan zavarta a gondolat, hogy Catoval együtt választották ki. A fiúval túlságosan jól ismerték egymás, biztos volt benne, hogy az bármikor rátalálhatott volna az arénában és végezhetett volna vele. Vegyesek voltak az érzései. Nem igazán tudta eldönteni, hogy a Viadalon Cato szövetségre lépne vele vagy pedig megölné. Egy dologban volt csupán biztos, sejtése sem lévén mekkora tévedésben élt: hogy Cato kezei által fog végül meghalni.

- Amanda Lyme néhány pillanat múlva itt lesz, próbáljatok meg kedvesek lenni vele! – tipegett be a vagonba Tallika, elhelyezkedve a kiválasztottakkal szembeni széken, jól megnézve magának a két fiatalt. Catot rémesen idegesítette a kapitóliumi kísérő jelenléte, világéletében ellenszenvet érzett a nő iránt, de most, hogy szemtől szemben ült vele úgy érezte, csak még jobban fokozódott mérhetetlen utálata. Inkább Rosemaryre sandított, de a lány rá sem hederített, s még Tallika jelenléte is hidegen hagyta. Egyetlen egy dolgot szeretett volna: távol lenni ettől a helytől.

- Amanda Lyme, szolgálatotokra! – sietett be az ajtón egy rendkívül magas, szőke hölgy, akit rövid fizimiskája és mély hangja miatt Cato először férfinek hitt, annak ellenére, hogy az női néven mutatkozott be. Amanda Lyme-ot mindenki ismerte. Győzelme óta a Viadalon ő volt minden évben a kiválasztott fiúk és lányok mentora a Második Körzetben, irányítása alatt rengeteg győztes született az évek során. Lyme kemény, agyafúrt és szigorú mentornak tűnhetett külsőleg, de egyébiránt nem volt egy vészes figura: komolyan vette a munkáját, mégis emberséges tudott maradni a versenyzőkkel. Akkor is, ha nem kedvelte őket túlzottan, mert ilyen esetek is voltak.

- Jó napot! – köszöntötte Rosie a mentornőt, majd Cato is biccentett egy aprót.

- Rosemary és Cato, ha nem tévedek, ugye? – kérdezte, mire a két játékos bólintott. – Tapintani tudom a feszültséget közöttetek, elárulnátok, hogy mégis mi a baj? – vonta fel a szemöldökét, mire a két fiatal egyszerre nézett össze, de kapta is el azonnal a tekintetét egymásról. Rémisztő volt, hogy ez a nő csupán fél percnyi ismertség után ki tudta már szimatolni, hogy valami nincs rendben a játékosaival. Ám Rosemary és Cato okosabbak voltak annál, minthogy a mentoruk orrára kössék kimondatlan vitájukat.

- Nincs gond, csak szoknunk kell még az új környezetet! – vont vállat Cato, próbálva lazának tűnni, amely nem volt valami meggyőző Lyme számára, de azért elfogadta kifogásként. Arra fogta a dolgot, hogy azért nem őszinték vele, mert még nem ismerik őt, még nem próbált velük szorosabb kapcsolatot kialakítani. Úgy döntött, inkább témát vált.

- Szokatlan, hogy a Második Körzetben ne legyen önként jelentkező. Mondd csak, Rosemary, mit éreztél, amikor azt láttad, hogy senki sem nyújtja a kezét azért, hogy átvegye a helyedet azon a pódiumon?

Na hát ez a nő egyből a lovak közé csapott, szuper! – gondolta magában Rosemary és szívesen elmesélte volna neki, hogy a sorsolás pillanatában kedve támadt őrjöngeni és sikítozni, elküldeni mindenkit szebb tájakra, de végül csak egy kitérő választ adott a kérdésre.

- Nem mondanám, hogy túlságosan meglepődtem. A körzet fiatal lányainak nagy része gyűlöl, így tudtam, az önként jelentkezési szándékuk, ha látják, hogy én vagyok a kiválasztott, szinte egyenlő lesz a nullával! És nem tévedtem.

Lyme felvonta a szemöldökét, megérezte a csalódottságot a lány hangjában. Nem tetszett ez neki, hiszen nem volt megszokva azzal, hogy a versenyzői ne legyenek lelkesek a Viadal miatt. Úgy gondolta, így nehezebb is lesz vele dolgozni, ám rögtön más győzelmi stratégiát kezdett el fontolgatni a fejében, s tetőtől talpig végigmérte a lányt, majd a fiút is. Észrevette, hogy kínosan igyekeznek minél távolabb ülni egymástól, hogy a lány pillantásra sem méltatja a fiút, miközben annak tekintete diszkréten bár, de folyamatosan sóvárogva visszasiklik a lány irányába. Máris volt egy apró sejtése arról, hogy mi állhatott a feszült, ellenségeskedő viselkedésük hátterében, de nagyon remélte, hogy téved. Mert ha az volt, amire ő is gondolt, az nagyban befolyásolta két pártfogoltja játékát.

- Cato, te viszont önként jelentkeztél! – fordult ekkor a fiú felé hirtelen. Szándékában állt minden apró információt megtudni a játékosairól és arra volt kíváncsi, a fiú hogyan vélekedik az egész helyzetről. Elvégre jelentkezett. Biztosan nyomos oka volt rá. – Miért?

Cato azonban habozott a válaszadással és inkább kiegyenesedett a székében, hogy húzni tudja az időt. Fogalma sem volt, mégis mit válaszoljon Lymenak, pedig az annyira egyszerű volt. Egyszerű, de banális. Ki se merte volna mondani az igazságot. Nem a nőnek.

Ám mire kinyitotta a száját, hogy egy közhelyes választ adjon a mentornak, Rosemary szólt közbe:

- Mert nem több egy gyáva féregnél! – suttogta a lány, mire Cato és Lyme is meglepetten fordultak az irányába.

- Mégis miről beszélsz? – kérdezte a fiú. Őszintén megdöbbent a lány kijelentésén és nem is tudta hová tenni az egészet.

Rosemary gúnyos arckifejezéssel fordult Cato felé, aki abban a pillanatban egyből rájött: a lány teljes mértékben félreértette a tettét.

- Cato a tipikus, dicsőségre és hírnévre vágyó kiválasztott – felelte Rosemary higgadtan, Lymenak intézve szavait, aki figyelemmel leste azokat. – Az a fajta, aki ugyan úgy tűnik, nem fél semmitől, de valójában retteg a családja és a közvélemény sutyorgásaitól. Aki többet ad mások szavára és inkább a halálba kergeti saját magát, csak azért, mert nem mer szembeszegülni mások véleményével. Inkább a halált vállalja, mint a szégyent, a megalázkodást. Inkább meghalna, csak ne gyűlöljék meg őt egy életre azok, akik miatt ide került. Akik önként lökték be a...

- Mégis mi a francról beszélsz, Rosie? – Cato csattanó, dörmögő hangja szakította félbe a lány mondandóját. – Amit mondasz az egyáltalán nem igaz! Nem érdekel mit gondolnak mások!

- Oh, komolyan? – fordult ekkor egész testével felé a lány. – Évek óta mondogatod nekem, hogy nem azért edzettél a játékokra egész életedben, hogy végül ne menj el rá. De valljuk be, Cato: valójában sosem szerettél volna részt venni ezen az egészen!

Lyme felsóhajtott, majd ráerősen megsimította ráncba szedett homlokát. Egyre biztosabb volt abban, hogy a feltevése nem volt alaptalan. Ennek ellenére nem állította le a két fiatalt: kíváncsi volt mit készültek egymás fejéhez vágni.

- Rosemary, te is nagyon jól tudod, hogy nem igaz!

De a lány csak megrázta a fejét és felpattant a székéből. Rosszul volt ettől az egész helytől, helyzettől és legfőképpen a beszélgetéstől. Nem volt türelme tovább eltűrni Cato kifogásait.

- Én ezt nem hallgatom tovább! – emelte fel védekezőn a kezeit. – Magadnak bebeszélheted a hazugságaidat, Cato, de nekem nem!

Már közel járt az ajtóhoz, amikor a fiú is feltápászkodott a helyéről és a lány csuklója után kapott, azonnal visszahúzva őt magához.

- Azt hittem, ennél jobban ismersz. Éppen ma reggel döntöttem el, hogy nem fogok jelentkezni!

Rosemary azt hitte, menten szembe neveti. Csupán gyenge, gyér kifogásnak titulálta a fiú szavait. Cato csak a bőrét akarta menteni ezzel, kétségbeesetten próbálta meggyőzni saját magát is az igazság ellenkezőjéről és Rosemary ezt szánalmasnak tartotta.

- Mégis megtetted – suttogta a lány.

Cato kezdte elveszíteni a türelmét. Nagyon is.

- De nem amiatt, ami miatt te gondolod! Én is tanulok mások hibájából, tudod? Akármennyire is hiszed rólam azt, Rosie, én nem vagyok olyan, mint Clove volt! Nem hajszolom magam a halálba csak azért, hogy...

Egy hatalmas, hangos pofon csattant ekkor Cato arcán, amiről a fiú később belátta, hogy megérdemelte. Esztelen módon használta a szavakat, úgy tűnhetett, mintha meggyalázta volna vele Clove emlékét, holott egyáltalán nem ezt szerette volna. Utólag Rosemary is rájött erre és megbánta azt a pofont, de abban a pillanatban nem tudta türtőztetni az indulatait. Dühös volt Catora amiatt, hogy elfordult tőle, sőt, inkább hogy ellene fordult és behódolt a szülei és az edzője akaratának, ráadásul gerinctelennek gondolta azt is, hogy egykori legjobb barátnőjével példázott neki. Clove ennél jobbat érdemelt. Tévedett ugyan, az igaz volt, de jobbat érdemelt.

- Soha többé ne merd felhozni a nevét, érted? – üvöltötte a képébe. – Éppen az ő esete miatt nem kellett volna neked is meglépned ezt. De ezzel már halál fia vagy, Cato, érted? Mindketten azok vagyunk! Jó szórakozást kívánok majd a meggyilkolásomhoz, te szemét! A túlvilágon találkozunk! – lökte mellkason a fiút, majd fogta magát és olyan gyorsan hagyta el a vagont, amennyire csak tudta.

Cato először csak az arcát fájlalva, értetlenül nézett Lymera – aki ezen a ponton már feladta a reményt és belátta, hogy minden, amit gondolt az igaz volt –, de végül Rosemary után sietett. Sajnos azonban mire a lány ideiglenes szobájához ért, az már hangos, ideges csattanással bevágta maga mögött az ajtót, amit rögtön kulcsra is zárt. Látni sem akarta Catot.

- Rosemary! – dörömbölt a fiú az ajtaján. – Gyere ki, mert nagyon félreértetted a szituációt. Meg akarom beszélni veled a dolgot!

Ám Cato akármennyit kiabált és akármennyit kopogott, Rosemarynek esze ágában sem volt kinyitni azt az ajtót, sőt mi több, bebújt a takarója alá, a párnáját is a fejére húzta és keserves zokogásban tört ki. Fogalma sem volt, hogy azért sír, mert Cato megbántotta, vagy pedig az egész kiválasztással járó, felgyülemlett feszültséget adja ki éppen magából. Azt viszont érezte, hogy az, hogy Cato elárulta, hogy még az sem számított a fiúnak, hogy barátok, hogy szeretik egymást... hogy az jobban fájt neki bárminél. A kiválasztásba beletörődött. Sőt, a halála gondolatával is kezdett már megbarátkozni. Arra viszont álmában sem gondolt volna, hogy az a személy szúrja majd ennyire szemtelen módon hátba, akit teljes szívéből szeretett. Legszívesebben meggyűlölte volna Catot ezért. De tudta, hogy arra nem lenne képes.

A fiú egy idő után feladta. Mármint a kopogtatást és a kiabálást. Catonak ugyanis esze ágában sem volt elmozdulni Rosemary ajtaja elől, ameddig esélye sem volt elmagyarázni a lánynak mégis miért tette azt, amit tett. Pedig azt hitte, egyértelmű, azt hitte, a lány is rájön majd hamar, de tévedett és belátta, hogy ostobaság volt a részéről azt feltételezni, hogy Rosemary is tisztában van a helyzettel. Már egy teljes éve nem beszélgettek. Cato érzései nem hűltek ki ugyan, de azt nem tudta, a lányéval mi történhetett. Nem lehet közömbös. A sorsolás előtt, ahogyan a szemedbe nézett, a kezedet fogta... Nem, Cato, Rosie szeret! Rosie még mindig szeret! – mondogatta magának folyamatosan a fiú, majd végső elkeseredésében egyszerűen csak leült az ajtó mellé, hátát a falnak döntve. Kinyújtotta a lábát, kezeit pedig hanyagul, céltalanul lógatta az ölébe. Csalódott magában. És rettegett. Ő, Cato, a nagy és erős fiú, már-már férfi, aki mindenkinél keményebben és céltudatosabban edzett az évek során, ő, aki a leginkább dolgozott meg azért, hogy nem csak önmagának, hanem a szüleinek és szigorú edzőjének is bizonyítson... hát ha most meglátták volna mennyire szánalmas módon viselkedett, biztosan mind arcba köpték volna őt ezek a személyek. De nem a Viadaltól félt, nem a halál félelme marcangolta szét teljesen a testét belülről, hanem az a félelem, hogy Rosemary nem fogja újra közel engedni magához ezek után. Hogy a gondosan felépített terve, miszerint az arénában megvédi majd a lányt minden áron, egy csapásra kezdett összedőlni a szeme előtt. Butának és nevetségesnek érezte magát. Meg akarta magyarázni a lánynak a dolgot, hogy azért tette az egészet, mert szereti, annyira szereti, hogy el sem tudná viselni a halála gondolatát. De ismerte Rosemaryt. Kiforgatná a szavait és rögtön úgy értelmezné az egészet, mintha a fiú azt állítaná: gyenge és képtelen a harcra, képtelen a győzelemre. Pedig ez éppen fordítva volt. Cato tudta, hogy Rosemary van olyan vagány csaj, hogy mindenkit megszégyenítve, valamilyen cselhez folyamodva megnyerje a versenyt. Egyetlen egy dologtól félt csupán, amely az arénában elengedhetetlen volt a győzelemhez: a gyilkosságtól. Nem tudta elképzelni azt, hogy Rosemary bárkit is a túlvilágra küldjön, bármennyire is volt tehetséges kardforgató.

Cato felsóhajtott, majd hátra döntötte a fejét és becsukta a szemeit. A gondolatok úgy szurkálták odabent, hogy a fiúnak rendesen meg is fájdult a feje. Próbált kitalálni valami új stratégiát mind Rosemary, mind pedig az aréna ügyében, de a fáradtság miatt már nem tudott rendesen gondolkodni. „Ne hagyd, hogy elvakítsanak az érzelmeid a lány iránt, Cato! Neked kell győzni, tedd büszkévé szegény anyádat és az édesapád emlékéért nyerd meg ezt a Viadalt!" – jutottak eszébe hirtelen édesanyja búcsúszavai, mire a fejfájás mellé rögtön hányinger társult, így össze kellett szorítania a szemét és a fogait is. El akart felejteni mindent. Legnagyobb szerencséjére az események hatására a fáradtság győzelmet aratott felette, s a fiút hamarosan elnyomta az álom.

Már hajnali három óra volt, amikor Rosemary felébredt.

Álomba sírta magát, de úgy érezte, kellett ez neki. Így már sokkal nyugodtabbnak és erősebbnek érezte magát. A szája teljesen kiszáradt, így az éjjeliszekrény felé emelte a tekintetét, abban reménykedve, hogy ott találni fog majd egy pohár vizet, de természetesen erről szó sem volt. Pár percig még az ágyában feküdt, a fekete, lélektelen plafont bámulva és a vonat kerekeinek siklását hallgatva a síneken, majd egyszer csak lerúgta magáról a takaróját és kiugrott az ágyból, azzal az intencióval, hogy kisétál az ajtón, bemegy a társalgóba és tölt magának valamit. Ameddig délelőtt Catoval ott ücsörögtek, a szeme sarkából látott egy italokkal megrakott asztalkát, így csak reménykedni tudott abban, hogy azok között vizet is talál majd.

A lány az ajtóhoz lépett és annak kinyitása után már sétált is volna ki nyugodtan, amikor ijedtében majdnem felsikított. Szerencsére időben kapta a kezét a szája elé, majd amint realizálta, hogy csupán Cato szundikál békésen az ajtaja mellett, egyszerűen elárasztották szemét a könnyek.

Ennyi kellett csupán ahhoz, hogy sajnálatot kezdjen el érezni a fiú iránt.

Leguggolt elé, majd óvatosan elsepert néhány szőke tincset annak homlokából. Cato olyan nyugodtan, olyan édesen aludt, hogy Rosemary szíve egyből meglágyult a látványtól. Utálta magát amiatt, hogy kezet emelt rá. És még jobban utálta magát azért, hogy hisztizni mert. Ráadásul Lyme előtt. Jól lejáratta magát. És Cato ennél jobbat érdemelt. Amit tett, az ellen nem volt semmilyen mentsége. Nem akarta bántani a fiút, mégis sikerült megtennie.

- Cato! – simogatta meg a fiú arcát lágyan, mire az azonnal felkapta a fejét és ösztönszerűen a lány keze után kapott. Picit meg volt riadva, mivel először nem ismerte fel, hogy hol van, de amint eszébe jutott a dolog, megnyugodni látszott.

- Rosie! – suttogta a lány nevét, majd annak szemébe nézett. – Rosie, mi a baj?

A lány nem bírta tovább: egyszerűen csak fogta magát és Cato ölébe ült, kezeit szorosan a fiú nyaka köré fonva és ismét zokogásban tört ki. Cato szíve erősen kezdett el dobogni, nem értette, hogy mégis mi ütött hirtelen a lányba, de természetesen nem lökte el őt magától, hanem közelebb húzta magához, átölelte és ő maga is sírni kezdett. Túlságosan heves és szomorú érzelmek ragadták el mindkettejüket azokban a pillanatokban. A legszebb mégis az volt az egészben, hogy megengedték maguknak azt, hogy egymás előtt kimutassák a gyengeségeiket. Cato soha, senki más előtt nem merte volna így kinyilatkoztatni az érzéseit. Mindenkitől távolságot tartott, mindenkit szinte ellenségként kezelt. Egyedül Rosemary ismerte az igazi Catot, akinek voltak gyengéd érzelmei is.

- Sajnálom, Cato! – szorított az ölelésen még jobban a lány. Érezte a fiú heves szívének dobbanásait, amitől csak még inkább sírni támadt kedve. Felzaklatta őt.

- Nem, te bocsáss meg nekem, Rosemary! – kérte a fiú, mert tudta, hogy ő is ugyanolyan hibás, amiért nem árulta el a lánynak miért tette azt, amit tett.

Sokáig maradtak így. Aznap már egyikük sem bírt visszaaludni. Ki kellett heverniük ezeket a dolgokat, s ezt csak akkor tudták a legjobban megtenni, ha egymásra támaszkodhattak közben.

Reggel Lyme csalódottan ingatta a tekintetét közöttük.

Mindketten a reggelizőasztalnál ültek és az ínycsiklandozó, illatos ételek és italok mellett csendesen eszegetve és iszogatva, próbálva kerülni a mentor pillantásait. Már érezhetően megszűnt közöttük az előző napi feszültség és tisztában voltak azzal, hogy ez meglátszott rajtuk. Akkor is, ha hulla fáradtan bámultak maguk elé és legszívesebben ledőltek volna pihenni egy kevéskét. De nem lehetett, az események most kezdtek el csak igazán pörögni. Ettől a perctől fogva már egy rutinszerű körforgás részévé váltak, egy protokoll részévé, amit követniük kellett.

- Mielőtt elkezdenélek felkészíteni benneteket a Viadalra, hadd adjak nektek egy tanácsot, amit jobb lesz, ha megfogadtok. A saját érdeketekben!

A két fiatal azonnal hegyezni kezdte a fülét. A nő mondanivalója pedig a hamarosan teljesen ledöbbentette őket.

- Amikor a Kapitóliumban lesztek és az edzésekre jártok majd vagy bárhová máshová mentek a lakosztályotokon kívül... nehogy a világért is eláruljátok bárki előtt, hogy gyengéd érzelmek fűznek benneteket egymáshoz! – tért azonnal a lényegre Lyme. – Ha valaki megtudja mi folyik köztetek, ha meglátják, hogy ennyire hatással vagytok egymás lelkiállapotára, hogy lényegében a másikotok a legnagyobb gyengeségetek... elevenen fel fognak falni titeket. Rögtön kihasználnák a dolgot. Szóval, ha élni akartok, ha sokáig akarjátok húzni, úgy kell tennetek, mintha nem kötődnétek semmilyen formában egymáshoz. Mintha barátok sem lennétek, csupán ismerősök, körzettársak. Persze nem kell megfogadnotok a tanácsomat, ne úgy vegyétek, mintha fegyvert tartanék a fejetekhez ezzel. De érdemes és okos dolog ezt megfontolni!

Rosemary és Cato egyből összenéztek. Mindkettejüknek aggodalmat lehetett kiolvasni a tekintetéből, ám apró bólintással jelezték egymás felé, hogy beleegyeznek a dologba. Lymenak igaza volt, ez volt a legkedvezőbb lépés, amit tehettek.

- Rendben van. Reggeli után megnézzük a tegnapi sorsolást, utána elvileg már megérkezünk a Kapitóliumba, ahol kezelésbe vesznek titeket, majd találkoztok a stílustanácsadóitokkal, este pedig megkezdődik a fogadási ünnepség, ahol a huszonnégy kiválasztott bemutatkozik majd mind Snow elnök úr, mind pedig a Kapitólium előtt. Holnaptól pedig már megkezdődnek az edzések. A legjobb az lesz, ha rögtön szövetségeseket kerestek, ezeket legtöbb esetben a többi hivatásos kiválasztott körében megtaláljátok, úgy vélem ez ezúttal is segítséget nyújtható stratégia lehet. De vigyázzatok velük: éppen olyan veszélyesek, mint amilyenek ti is vagytok. És ravaszak. Ne bízzatok meg bennük!

Rosemarynek már attól is felfordult a gyomra, ha arra kellett gondolnia, hogy egyáltalán szövetségre kellene lépjen valakivel. Eddig bele sem gondolt abba, hogy mégis mit csináljon majd az arénában, mihez kezdjen majd odabent. De különösen akkor ment el a kedve az egésztől, amikor végignézték az Aratás-napi sorsolás felvételeit. Az Első Körzet két kiválasztottja alapból nem volt szimpatikus számára és a többiekből sem jegyzett meg túl sokat. Egyedül az Ötödik Körzet női kiválasztottja maradt meg benne, élénkvörös hajszíne miatt, a kislány a Tizenegyedik Körzetből, illetve a Tizenkettedik Körzet női kiválasztottja, akit csodált is bátor önfeláldozásáért, ellentétben Catoval, aki egyből kijelentette, hogy nem szimpatizál a lánnyal, leginkább a figyelem és médiavisszhang miatt, amit keltett tettével. Rosemary ezen már meg sem lepődött.

Hamarosan megérkeztek a Kapitóliumba, ahol már az állomáson hatalmas, éljenző tömeg várta őket, majd mindkettejüket átszállították a kiképzőközpontba, ahol rögtön kezelésbe vették őket a fogadási ünnepség miatt, hogy estére kifogástalanul nézhessenek ki. Rosemary csak arra tudott gondolni folyamatosan, hogy mennyire ridegnek és büszkének tetszett a televízió képernyőjén. Valódi, belső érzései egyáltalán nem tükröződtek vissza az arcán, csak a merő gúnyt és a lenéző attitűdöt tudta meglátni magán. Remek, legalább a közönség nem hisz egy nyápic alaknak – gondolta magában, hiszen tudta mennyire fontos az első benyomás és a támogatók. Valakinek biztosan tetszhetett az, hogy látszólag félelem nélkül állt elébe a rá váró feladatnak. Vagy legalábbis erősen reménykedett ebben.

A stílustanácsadó egyáltalán nem volt szimpatikus számára, főleg miután meglátta milyen maskarát készült az ráadni.

A lilás bőrszínű férfi, akinek a lány nem bírta megjegyezni hosszú, bonyolult nevét, római harcosnőként öltöztette fel Rosemaryt, ízléstelen, aranyozott páncélba és sisakba bújtatva őt, hogy amikor a lány a tükörben meglátta magát, alig bírta visszatartani azt, hogy hangosan szembe ne nevesse tükörképét. Egyedül annak örült, hogy stílustanácsadójának megtetszettek az apró fonatok a hajában, így megengedte, hogy ezekkel lépjen ki a nagyközönség elé.

Amikor Rosemary ismét összetalálkozott Catoval, szinte elakadt a lélegzete.

Őrajta ugyan nevetségesen festett a gladiátorszerű maskara, a fiúnak viszont annyira jól állt, mintha csak ráöntötték volna, arról nem is beszélve, hogy a páncélzat nem takarta el két izmos karját, így a lány kedvére fixírozhatta őket. Sűrűn pislogott néhányat, próbálta elrejteni a csodálatát és zavarát, mire a fiú már-már elnevette magát. Diszkréten a lány mellé settenkedett, olyan közel, amennyire csak lehetett. Imponált neki, hogy tetszik, amit lát, de figyelmeztetnie kellett őt. Lyme vonaton elhangzott szavai azóta is kísértették őt. Nem mert kockáztatni.

- El ne feledd, mit mondott Lyme – súgta oda neki Cato. – Itt már figyelnek bennünket a kamerák, szóval próbálj kevésbé feltűnően csodálni!

Rosemary elvörösödött és azonnal lesütötte a szemeit. Rettenetesen elszégyellte magát.

- A kocsik két perc múlva indulnak, mindenki foglalja el a helyét! – figyelmeztették őket ekkor.

Idejük sem volt szemet vetni a többi kiválasztottra: rögtön a harci szekerekhez terelték őket, s amint felharsant Panem himnusza, ideje volt elindítani azokat. Értelemszerűen Rosemary és Cato rögtön az Első Körzetesek kocsija után indultak el, amelynek férfi és női tagján még az övékénél is borzasztóbb, rózsaszín ruházat virított. Ami Rosemaryt és Catot illette, ők megkezdték a színjátékukat: nem néztek egymásra, a kocsi egyik-egyik felébe húzódtak és az ujjongó, tapsoló közönség felé integettek, akik éljenezve dobálták a virágokat a kiválasztottak irányába. Egy adott pillanatban hatalmas üdvrivalgás tört ki a helyszínen, s a lány nem értette miért, egészen addig, ameddig a kocsik egymás mellé nem gördültek és ő is megpillanthatta a Tizenkettedik Körzet kiválasztottjait, talpig feketébe öltözve, szó szerint lángoló ruhában. Valóban káprázatos látványt nyújtottak, Rosemary ezzel nem is tudott vitatkozni. Szeme sarkából viszont látta Cato arcát, akit szinte már elöntött a méreg. Félelmetes volt látni az irigységet a szemében és Rosematy tudta: jobb, ha a Tizenkettedik Körzetesek felkötik a gatyájukat!

Snow elnök szokásos, unalmas, semmitmondó beszéde következett hamarosan, amire Rosemary oda sem figyelt. Hajlamos volt elsiklani az ilyen beszédek fölött, főleg, hogy évről évre ugyanazokat a dolgokat hallotta újra meg újra. A pódiumon feszítő férfin már látszott, hogy nagyon idős volt, bár ez Rosemaryt nem lepte meg tekintettel arra, hogy már hetven éve ő vezette Panem országát. Snow elnök első pillantásra egy szeretetteljes öregembernek tűnhetett, de aki odafigyelt, tekintetében azonnal észrevehette a gonoszságot. Egyszerűen élvezte, hogy ezt teheti. Hogy halálba küldhet ennyi ártatlan lelket minden egyes évben. Rosemary nem tudta, hogyan birkózhatott meg ez az ember a lelkiismeretével napi szinten.

A ceremóniát követően mindenkiről lesegítették a maskarát.

Rosemary megnyugodva vette tudomásul azt, hogy mások még náluk is nevetségesebben festettek az ünnepségen, de a showt kétségtelenül elvitte e Tizenkettedik Körzet, a lány pedig azon kapta magát, hogy feléjük nézeget. A női kiválasztott – akinek a nevére már nem emlékezett – gyönyörű lány volt, aki felé maga a férfi kiválasztott is olyan áhitatos pillantásokat küldött, hogy Rosemarynek megesett rajta a szíve. Meg mert volna esküdni rá, hogy a fiú odáig van a lányért. Felismerte a tekintetéből, hiszen őrá is mindig így nézett Cato.

A szőke, zömök fiú a Tizenkettedikből váratlanul felé kapta a fejét, mire Rosemary bizonytalanul rámosolygott. Biztos volt benne, hogy a srác hülyének nézheti, elvégre semmi oka nem volt mosolyogni, ráadásul tudta jól, hogy a hivatásos kiválasztottakat a többi körzetből érkezett versenyzők rendszerint gyűlölték. Ezért is lepődött meg nagyon, amikor a fiú visszamosolygott rá, valószínűleg illemből. Ám Rosemarynek ez elég volt ahhoz, hogy rögtön, abban a pillanatban eldöntötse magában: ha arra kerül sor, nem fogja bántani a fiút a Viadalon. Sütött róla, hogy jó ember volt. Egy ilyen jó embernek pedig semmi keresnivalója nem volt az arénában.

- Induljunk, kedvesem! – fogta meg Tallika a lány vállát, mire Rosemary elfordult a fiútól. Szerencsére a ceremóniát követően, és a vacsora eltöltése után békén hagyták a versenyzőket, így amikor Lyme és Tallika aludni tértek, Cato nem habozott: azonnal felkereste Rosemaryt a szobájában. Amikor a lány ajtót nyitott neki, a fiú egyszerűen csak szorosan átölelte őt és sok ideig el sem eresztette.

- Annyira nehéz eljátszani azt, hogy közömbös vagy számomra! – suttogta a lány fülébe. – Minden porcikám odáig van érted, Rosemary Baumgarten, szóval eszed ágába ne jusson a színjátékunk miatt egy percig is azt hinni, hogy többé már nem szeretlek!

Rosemary elmosolyodott. Hihetetlenül jól estek neki a fiú szavai, legfőképpen az utolsó szó, amely igencsak meglepte őt, ám ugyanakkor mérhetetlen boldogsággal is töltötte el. Hangosan most mondta ki először. És ez annyira különleges volt.

- Ne aggódj, Cato! Nagyon jól tudom.

Elengedték egymást, majd mindketten helyet foglaltak a lány ágyán.

- Szeretnék beszélni veled arról, hogy miért jelentkeztem valójában önként a versenyre! – terelte a szót rögtön ebbe az irányba a fiú, mire a lánytól azonnal kapott rá egy ingerült reakciót:

- Amit te tettél, az konkrétan öngyilkosság volt!

- Talán. De inkább meghalnék, mint hogy nélküled kelljen élnem! – válaszolta Cato, végre megszabadulva az igazság terhének súlyától, ami odabent kínozta. Félt bevallani azt, hogy a lány volt a gyengesége. Lymenak igaza volt, amikor azt mondta, jobb, ha úgy tesznek, mintha alig ismernék egymást. – Tudtam, túlságosan gyengéd vagy a játékokhoz. És még egyszer kihangsúlyozom: nem gyenge, hanem gyengéd! Nem neked találták ki ezt az örjöngős, vérengzős játékot. Ezért jelentkeztem, Rosie! Azért tettem, hogy megóvjalak! Hogy megmentselek.

Rosemary szemébe azonnal könnyek szöktek. Cato már sokadik alkalommal sirattatta meg őt a szavaival, de ez volt eddig a legsúlyosabb, legostobább dolog, amit tőle hallott. Erre nem számított. A fiú kimondott szavai rosszabbul estek neki bárminél, azért, mert eddig görcsösen ragaszkodott ahhoz, hogy mások a hibásak amiatt, hogy az ide került. Sokként érte a tudat, hogy valójában mindvégig ő volt az igazi bűnbak, akit okolni kellett volna mindezért. Megint a hányinger kezdte el kerülgetni.

- Nem lehetsz ennyire önző magaddal, Cato! – suttogta. – Életben maradhattál volna! Békében és nyugalomban élted volna le az életed hátralevő részét. Lehetett volna feleséged, gyermekeid...

Cato megragadta Rosemary kezét és mélyen a lány szemébe nézett.

- Amióta ismerlek, szerelmes vagyok beléd, Rosemary Baumgarten! És amint azt az imént is mondtam, nélküled fabatkát sem érne tovább az életem! Senki más mellett nem találtam volna meg a boldogságot, azt az ideális életet amiről te beszélsz. Az egyetlen esélyem, hogy egy kis időt nyerjek még veled az volt, ha jelentkezem a Viadalra. Egyetlen hetünk van, Rosie! És szeretnék bepótolni ez alatt a rövid idő alatt mindent, amit elszalasztottam az eddigi éveim során a félelmeim és szorongásaim miatt. És tudom, hogy te is így vagy ezzel. Vagy talán tévednék?

A lány azonnal megrázta a fejét.

- Nem tévedsz, Cato – mondta elszorult torokkal, s még mindig kábán bámult maga elé. Megilletődött a fiú szavaitól.

- Szeretlek, Rosie! – suttogta, majd a lány szőke hajtincseivel kezdett el játszadozni, az ujjai között csavargatva őket, egyetlen pillanatra sem eleresztve annak a tekintetét a sajátjának csapdájából.

- Én is szeretlek, Cato! – vallott színt a lány is egyszer s mindenkorra, majd mindketten ösztönszerűen, óvatosan, ám félelmetesen egyszerre kezdtek el egymás ajkai felé hajolni.

A csók keserédes volt, akár a fekete csokoládé íze. Felpezsdítő, de kellőképpen távolságtartó. Egyszerre volt szerelem és gyötrelem, tűz és vihar, fény és sötétség.

Egy pecsét volt, melyet a két szerelmes boldogan tetovált egymás ajkaira.