Hugo nem értette, hogy miért öltözik a nővére már hetedik éve ünneplőbe az Aratás hivatalos napján.

A tízéves forma kisfiú csak annyit fogott fel az Éhezők Viadalának nevezett játékból, hogy egy olyan tragikus esemény, amely a résztvevők halálával szokott végződni, mindig egyetlen egy személy kivételével. Hugo úgy gondolta, ebben nincs semmi olyan, amit ünnepelni kéne. Szerinte sokkal inkább talált volna az, ha feketét öltöttek volna fel aznap a sorsolásra váró fiatalok.

Rosemary egyetértett öccse gondolatmenetével. Bár a kisfiút szülei mindenáron próbálták védelmezni attól, hogy a játékról bármit is tudjon, ez mégis elkerülhetetlen volt. A versenyt minden évben megtartották, a televízió élőben közvetítette az adást, a körzetekben – főleg a Másodikban – lázasan és izgatottan vitatták meg az eseményeket az emberek egymás között, ráadásul az iskolában is el-elszórtak a tanárok pár információt róla, hiszen Hugo már jócskán abban a korban volt, hogy egyrészt felfoghatta az események súlyát és miértjét, másrészt pedig rohamosan közelített ahhoz, hogy az ő neve is bekerüljön a sorsolásra szánt urnába.

- Minden rendben lesz, Hugo – nyugtatta meg a nővére szokás szerint. – Valaki önként fog jelentkezni, én pedig jövök is haza. Csak néhány óra az egész! – ígérte meg a lány, a kisfiú pedig hitt neki. Ez minden évben így történt. Rosemary sosem hazudott.

A lány egy ideig mindig megkérte valamelyik szülőjét, hogy vele tartson a sorsolásra, hiszen félt, hogy ő lesz a kiválasztott, de hamarosan rájött, hogy alaptalanul. A körzetben minden évben jelentkezett valaki mind a fiú, mind pedig a lány kiválasztott „szerepére", szóval aki szerette volna elkerülni a Viadalt, mint ahogyan azt Rosemary is tette, annak nem is volt igazán félnivalója.

- Cato is veled jön majd, nem igaz? – kérdezte a kisfiú izgatottan, aki rajongott a magas, kigyúrt szőke srácért, mire a lánynak összeszorult a gyomra a név hallatán. Ő és Cato már egy teljes éve alig szóltak egymáshoz. Utoljára az elhagyatott gyárépület tetején töltöttek el kettesben egy kis időt, szürkülettől pirkadatig, amikor Clove halála után együtt virrasztottak a lány emlékéért.

Rosemarynek az volt élete egyik legnehezebb és legkeservesebb éjszakája.

- Talán – válaszolta, mert nem szeretett volna hiú reményeket kelteni öccsében, majd megsimogatta annak göndör, szőke fejét. Tény, hogy a már tizennyolcadik életévét betöltött fiú minden Aratás-napi sorsolást követően hazakísérte Rosemaryt és együtt ebédelt a családjával miközben megbeszélték a friss kiválasztottak győzelmi esélyeit. A tavalyi év ennek fényében feszülten telt és bár mindenki bízott abban, hogy Clove győzedelmeskedik majd a Viadalon, végül a Kilencedik Körzet férfi kiválasztottja, aki fizikailag egy izomkolosszusnak számított, nyerte meg a versenyt.

A lány még egy utolsó pillantást vetett a tükör felé, hogy rendbe szedje magát. Tökéletesre fésült, hosszú, aranyszőke haja, amelybe apróbb fonatok is elvegyültek, laza hullámokban omlott a vállára. le egészen a mellkasáig, kék szeme pedig – amit Cato rendszerint a nefelejcs-virág színéhez hasonlított – szokatlan nyugodtságot árasztott.

Rosemary felsóhajtott.

Az igazság az volt, hogy ötlete sem volt arról, hogy Cato mit készült tenni. Az, hogy tavaly Clove nem tért vissza győztesen a körzetbe nem csak Rosemaryt tette tönkre teljesen lelkileg, hanem Catot is. A fiú is a barátja volt. Rosemary abban reménykedett, hogy Clove esete elgondolkodtatta a fiút, s mivel az utóbbi időben kissé eltávolodtak egymástól, már nem beszéltek olyan sokat, mint hajdanán, így a lány nem tudta, hogy mit forgathatott a fejében.

- Indulnom kell! – mondta néhány pillanattal később, majd egy búcsúpuszit nyomott Hugo arcára, utána pedig a szüleit is átölelte. Édesanyja a szokásosnál is szorosabban szorította meg őt. Az asszony nem akarta bevallani magának, de rossz érzések kerítették hatalmába aznap reggel, azonban nem szerette volna ezzel terhelni Rosemaryt, így egyetlen szót sem szólt neki.

A szőke hajú lány egy rózsaszín, térdig érő selyemruhában és fekete lakkcipőben hagyta el a házat, amely a Második Körzet peremén helyezkedett el. Rosemary és családja nem tartoztak a körzet legszegényebbei közé, de a belvárosban csillagászati áron kínálták a házakat, s azok is csak apró, kétszobás panellakások voltak, mely a négytagú családnak túlságosan szűkösnek bizonyult volna. A peremi házat a nagyszülőktől örökölték, s bár már régi és rozoga volt, nem hagyták volna el semmi pénzért sem. Akkor sem, ha megkönnyítette volna a dolgukat az, ha a belvárosban éltek volna.

Rosemary édesapja békeőrként dolgozott a Második Körzet Polgármesteri Hivatalának környékén, ott, amely épület előtti téren hagyományosan megtartották az Aratás-napi sorsolást és ahová Rosemary igyekezett éppen. A férfi éjszakánként a körzet utcáit rótta, banditák és szabályszegők után kutatva, melyek egész gyakorinak bizonyultak a környéken. Édesanyja a piacon dolgozott, zöldségeket és gyümölcsöket árult, amelyeket a ház mögötti, zsúfolt kertecskében termesztett, télen pedig gyapjúból szőtt ruhadarabokkal kereskedett. A család így viszonylag jól megélt, de persze azzal is elég nagy szerencséjük volt, hogy Panem egyik leggazdagabb körzetében éltek, a kőművesipar bölcsőjében, ahol egyrészt több volt a munkalehetőség, másrészt pedig a legkisebb volt a szegények és éhezők arányának száma.

Hosszú volt az út a belvárosig.

Rosemary sosem közlekedett a földalattival, pedig hamarabb ért volna be így az iskolába. De a jegy túlságosan drága volt, ráadásul hajnalban, tanítás előtt mindig rossz arcok tanyáztak odalent, a lánynak pedig esze ágában sem volt lemenni oda egyedül. Inkább felébredt egy órával korábban és lesétálta azt a negyvenöt percet az iskoláig.

Aznap viszont kivételesen a földalattit választotta.

Egyrészt az Aratás-napjára való tekintettel az utazás ingyenes volt, másrészt rengetegen választották ugyanezt a tömegközlekedési eszközt, így Rosemary nem félt attól, hogy bármi baja eshetne: egyszerűen csak belevegyült a vele egykorú fiúk és lányok, illetve családtagjaik tömeghadába és szerencsésen felfért a legelső szembejövő szerelvényre. Ennek nagyon megörült, mivel nem volt kedve még további öt percet eltölteni a telegrafittizett, mocskos, patkány- és emberi ürüléktől bűzlő megállóban. A körzet legundorítóbb helyének tartotta a földalatti peronjait.

A Második Körzeten kívül csak az Első, illetve a Harmadik rendelkezett még azzal a kiváltságos helyzettel, hogy működött a tömegközlekedése. A többiben egyrészt szükségtelen lett volna, másrészt meg sem engedhették volna maguknak a körzetek lakói. A Második Körzet számára viszont elengedhetetlen volt. A gyönyörű, már-már metropoliszszerű városban a munkába igyekező emberek könnyebben megközelítették a céljukat így. A Második Körzet belvárosa egyébként gyönyörű és egészen modern volt, lassan-lassan annyira fényűző, mint a Kapitólium. A külváros viszont nem részesült ilyen kiváltságban, lepukkant, elhagyatott gyárépületei és régies, omladozó házai fényében. De Rosemarynek ez tökéletesen megfelelt, mert így a peremen nem volt akkora a felügyelet és kedvére felfedezhette az elhagyatott épületek világát, ahol rendszerint mindig talált valami érdekeset.

Megkapaszkodott az egyik felső fogódzóban, a szerelvény pedig pillanatok alatt el is indult.

Nehéz lett volna helyet találni a már-már zsúfolásig teli földalattiban, így Rosemary meg sem kísérelt leülni. Különben is fiatal volt és bírta a strapát. Viszont ahogyan körülnézett a szerelvényben, egyből elfogta őt a sajnálat: megszeppent, tizenkét éves forma gyerekek tömeghadát vette észre a szüleik kezébe kapaszkodva, akiknek ez lesz az első Aratásuk. Rögtön az öccsére gondolt, akinek jövőre már részt kellett vennie a kiképzésekben. Nem szerette volna, hogy Hugonak is keresztül kelljen mennie mindazon a sok szörnyűségen, amin Rosemarynek is át kellett esnie. Még tisztán emlékezett arra, hogy milyen pokoli kínszenvedés volt számára a kiképzés legelső éve. Nem is fizikailag, hanem inkább lelkileg volt megterhelő. Minden félelmét félre kellett tennie ahhoz, hogy megbirkózzon a rá váró feladatokkal. Túlságosan gyorsan kellett érett, felnőttes módon viselkednie. De így sem tudtak hatni rá. Attól félt viszont, hogy öccsét sikerül majd bekebelezniük, meggyőzniük arról, hogy dicsőséges dolog önként jelentkezni. Akkor is, ha nem tér vissza győztesként az ember.

Rosemary pillantását hamarosan egy ismerős alak látványa ragadta meg.

A szerelvény azon kocsijának legvégén, amelyben ő is ácsorgott, egy piszkosszőke hajzuhatagot fedezett fel, amelyet nem is tudott volna összetéveszteni senki máséval. A fiú olyannyira kitűnt a tömegből magasságával és izmos testalkatával, hogy nem lehetett volna szem elől téveszteni. Rosemary szíve rögtön gyorsabb ütemben kezdett el dobogni, érezte, ahogyan az egész testét elönti a vére hirtelen felpezsdülése és egyszerűen képes lett volna felpofozni saját magát emiatt. Úgy hitte, már régen túltette magát azon, amit valaha a fiú iránt érzett. De az igazság az volt, hogy Caton kívül soha, egyetlen fiúra sem vetett még szemet és nem is szeretett volna. A szőke fiú után sóvárgott a szíve azóta a nap óta, hogy először lépett be a kiképzőterembe.

Emlékezett még arra a napra.

Brutus, a körzet egy korábbi Éhezők Viadala győztese tanította a gyerekeket harcolni. Vagyis hát ő volt az egyikük a sok közül, de kétségtelen módon a legszörnyűbb és legkegyetlenebb. Rosemary rettegett tőle, de nem csak ő: a gyerekek legalább háromnegyede sikeresen sírvafakadt miatta már a legelső napon, ahogyan megismerték. Talán hihetetlenül hangzott, de Cato is.

Rosemary Catoja mára már félelmet nem ismerő, elszánt és büszke fiúvá cseperedett, de annakidején nem volt több egy nyápic, gizda kölyöknél. Brutus jól a képébe is ordított, amikor az atomnehéz kardot nem tudta rendesen megfogni, s bár a fiú akkor tartotta magát, amint szünetet rendeltek el, rögtön az öltözőbe sietett, hogy kisírja magát. Rosemary figyelmesen végigkövette őt a szemével, hiszen már akkor volt valami, ami megragadta a fiúval kapcsolatban, így ő is kiosont az öltözőbe, ahol ott találta Catot, zokogva.

„- Szia! – szólította meg a fiút. – Rosemary vagyok!"

Emlékezett rá, hogy Cato szégyenteljesen, lesütött szemekkel törölte le a könnyeket az orra hegyéről. Rosemary aranyosnak tartotta.

„- Menj el! – kérte a fiú. – Nem láthatsz így, senki nem láthat így!"

Rosemary már aznap megtudta, Cato miért volt ilyen: a szülei, pontosabban az édesapja mondogatta neki mindig azt, hogy ne legyen gyenge és ne hagyja, hogy bárki sírni lássa, mert abban nincs egyáltalán semmi férfias. Rosemary sosem ismerte a férfit, mivel az egy évvel később egy munkahelyi balesetet követően tragikus körülmények között elhunyt, de tudta, biztosan nem kedvelte volna őt. Catonak volt is egy idősebb bátyja, aki önként jelentkezett a Viadalra amikor a fiú még kicsi volt, ugyancsak az apa unszolására, ám a végső összecsapásban végül az akkor csupán tizennégy éves Finnick Odair győzedelmeskedett.

„- Semmi baj, nem fogom elmondani senkinek sem. Engem is megrémít Brutus." – ült le mellé a lány. Cato csak csendesen figyelte őt, de nem mondott semmit. „- Hogy hívnak?" – kérdezte Rosemary.

„- Cato vagyok! – felelte a fiú. – Miért beszélgetsz velem?"

Rosemary vállat vont.

„- Nem tudom – vallotta be. – Úgy éreztem, hogy jól jönne neked most egy barát."

„- A barátom akarsz lenni? – kérdezte Cato meglepetten."

A lány bólintott.

„- Nem ismerek senkit itt, jól jönne valaki, akivel elüthetném az időt. De csak ha te is szeretnéd!"

A szőke kisfiú elmosolyodott, majd a jobbját nyújtotta a lány felé és kezet fogtak. Már akkor egy kimondatlan szövetség született a két fiatal között, amelyhez később a náluk két évvel fiatalabb Clove is csatlakozott.

Rosemary szívesen, ám keserűen gondolt vissza ezekre a régi emlékekre. Úgy érezte, az élet akkor még sokkal, de sokkal könnyebb volt és igaza is volt ebben. Szerette volna visszakapni azokat az időket, mert akkoriban nem csak boldogabb volt, de legjobb barátnője sem fontolgatta még azt, hogy önként jelentkezzen a Viadalra és ott elveszítse az életét. Mind Clove, mind pedig Cato abban a szerencsétlen helyzetben voltak, hogy a szüleik otthonról taszigálták őket és nyomást gyakoroltak rájuk, hogy részt vegyenek a versenyen. Rosemary mindkettejüket hihetetlen lelki erővel megáldott embereknek hitte és sokszor elgondolkodott azon, ha ő lett volna két barátja helyzetében, már régen összetört volna a nehéz teher súlya alatt.

Rosemary akkor ocsúdott fel a bambulásból, amikor Cato is kiszúrta őt a szerelvény végéről.

A szőke fiú megérezte, hogy valaki figyeli őt és nem is kellett sok idő, hogy észrevegye a lányt, akibe még ennyi idő elteltével is halálosan szerelmes volt. A Második Körzetben élő lányok nagyrésze vagy erősen rámenős volt, vagy pedig rideg és távolságtartó. Csak kevesen voltak olyan melegszívűek és nyájasak, ám ugyanakkor elszántak és fegyelmezettek, mint Rosemary Baumgarten, akit a fiú nemes egyszerűséggel csak Rosienak szólított. Nem kellet neki sok időbe telnie ahhoz, hogy a gyerekkorukban való első találkozást követően a lány iránt táplált baráti érzései valami komolyabba menjenek át. Cato csupán tizenhárom éves volt, amikor először érezte azt, hogy Rosie nélkül annyira sivár és szomorú az élete, hogy az már nem is élet. A hajnalig tartó kemény edzések, Brutus folyamatos lealacsonyító szavai és az a nyomás, melyet nem csak az edzőjétől, hanem otthonról, a szüleitől is kapott, teljesen tönkretették volna őt, ha Rosie, az ő Rosieja nem lett volna ott, mint egy kéz, amelybe kapaszkodhatott, egy váll, amire támaszkodhatott, az a személy, akinek kisírhatta a bánatát. A lánynak sejtése sem volt arról, hogy Catonak mennyit jelentett az, hogy ebben a nehéz időszakban volt mellette valaki. Sokan törtek össze az edzések terhe alatt és két év után – mivel a körzetben ennyit jelentett a kötelező felkészítő gyakorlat a Viadalra, utána csak opcionális volt az egész – abba is hagyták az egészet. Catonak nem volt választása és igen sokan voltak ugyanebben a helyzetben. A fiú azt is tudta, hogy Rosie is otthagyhatta volna az egészet, hiszen a szülei nem kötelezték, sőt, inkább ellenezték azt, hogy eljárjon a kiképzésekre. Sokáig nem is értette, a lány miért maradt, egészen tizenhat éves korukig, amikor Rosie bevallotta: Cato miatt döntött úgy, hogy folytatja a dolgot. A fiú először ledöbbenten állt az információ előtt, de hamarosan ő is rájött a miértjére. Nem csak ő táplált gyengéd érzelmeket a lány iránt. Az érzés kölcsönös volt.

Cato rámosolygott Rosemaryre, mire a lány is visszamosolygott rá.

Alig szóltak egymáshoz Clove halála óta, az edzőteremben is inkább kerülték egymást, de ők maguk sem tudták volna megmagyarázni, hogy miért. Talán Catonak bűntudata volt az önként jelentkezési szándékai miatt, főleg így, barátnője halála után, Rosemarynek pedig lelkiismeretfurdalása volt amiatt, hogy megpróbálta visszafogni a fiút, céljának elérésében. Nem szerette volna őt is elveszíteni, de nem rendelkezhetett a fiú élete felett sem: hagynia kellett, hogy a sors intézkedjen. Nem szólhatott bele az élet rendjébe és dolgába, egy átlagos, semmirekellő halandóként.

A szerelvényből néhány megálló után tömegesen vonultak ki az emberek.

Cato is kisietett a peronra, ahol türelmesen megvárta, ameddig Rosemary is kisétál a földalattiból. Az Aratás napja volt, talán utoljára látta a lányt. Nem szerette volna tovább kerülgetni a forró kását. Abban ugyan még nem volt maximálisan biztos, hogy önként jelentkezik majd, de minden esély megvolt rá. Ez volt az utolsó év, amikor még megtehette.

A lány kissé vonakodva ugyan, de megindult a fiú felé. Arra gondolt, ha már az megvárta nem lehet undok, hogy elkerülje. Őszintén érezte, hogy nincs kedve a fiúval beszélgetni, mert attól félt, hogy csak fájdalmat okoznának egymásnak. De Catonak nem ez volt az intenciója. Csupán egy kellemes beszélgetést szeretett volna kezdeményezni, kicsit ugratni a lányt, mint annakidején. A szíve hatalmasat is ugrott, amikor realizálta, hogy félénk mosollyal bár, de Rosie feléje igyekszik.

- Szia, Cato! – köszönt a lány, majd körülbelül fél méterre megállt a fiú előtt.

- Rosie – biccentett a fiú és tekintete a szőke hajzuhatagba belevegyült apró fonatokat figyelte. A lány sokszor hordta így a haját, már-már a védjegyévé vált a dolog. Cato ilyenkor mindig úgy érezte, mintha egy harcos amazon állna előtte. Szemei aztán Rosemary tökéletes, csinos lábait kezdték el fixírozni, melyek arra késztették, hogy kissé beharapja alsó ajkát. Gyorsan el kellett vennie a figyelmét róluk és elhessegetni vággyal teli gondolatait. Soha nem ért hozzá Rosemaryhez úgy. Megcsókolni is alig merte, nemhogy annál tovább merészkedjen. Nem jártak együtt sosem és nem mondták ki a bűvös szót sem egymásnak. Egy-két csók elcsattant közöttük már korábban, de az az ő kis titkuk volt, mely egy-egy érzelmesebb pillanat eredményeként történt meg. Nem mertek semmit hangosan kimondani. Nem mertek érzelmileg szorosabban kötődni egymáshoz attól félve, ha túlságosan erős érzelmek fűzik össze őket, nagy eséllyel elveszíthetik egymást. Mindezt a Viadal miatt. Cato csak egyszer mondta ki azt, hogy feleségül venné Rosemaryt, de az is gondatlanságból szaladt ki a száján. Szerette volna elfelejteni, de örökké az emlékezetében maradt mind neki, mind pedig a lánynak. Sosem vallották volna be, de az a kijelentés mindkettejükben reménysugarat ébresztett. Nem kellett volna.

De Rosemary sem volt rest megfigyelni jobban magának Catot.

A fiú arca szokatlanul vidám volt, amely belül jó érzéssel, ám ugyanakkor aggodalommal is töltötte el a lányt. Igyekezett nem gondolni arra, amiről azt sejtette, hogy Cato boldogságforrása lehet, így inkább a fiú fehér ingén keresztül kidudorodó izmaira irányította a figyelmét. Imádott Cato karjai közé feküdni, érezni, ahogyan a fiú erős karjai védelmet nyújtanak számára. Hiányzott neki az ölelése, a férfias illata, az az érzés, hogy mellette legyen. Sokszor sírta magát már álomba csak azért, mert annyira szerette a fiút és annyira tönkre tudta tenni az a gondolat, hogy elveszítheti, hogy egyszerűen nem tudta türtőztetni az érzelmeit. Azt hitték, ha nem mondják ki az érzéseiket hangosan, nem is kötődhetnek egymáshoz annyira.

Pedig jobban kötődtek, mint ahogyan azt gondolták volna.

Unalmas, mindennapi, átlagos beszélgetés folyt le közöttük, miközben kifelé tartottak az aluljáróból. Cato az utóbbi egy évet jobb híján az edzőteremben és az iskolában töltötte napestig, míg Rosemary inkább csak táncórákra járt be, illetve olvasott. A táncórák voltak az egyetlenek, amelyeket a lány szeretett és az edzésekkel együtt kötelezőnek számítottak azoknak, akik a Viadalra készültek.

„- Minek kell nekünk táncikálni járni? – kérdezte egyszer Cato az óraadó tanárnőtől. – Ez egy baromság!"

Ám a nő csak sejtelmesen rámosolygott.

„- Mr. Hadley! Ön talán nem tudja, de a tánc éppen olyan mozdultok együtteséből áll, mint a harcművészet. Az ember minél kecsesebben, minél könnyedebben tud mozogni, annál inkább képesebb a fegyelemre és a koncentrációra, amelyek a harcban elengedhetetlen kritériumok."

Cato ezek után nem kérdőjelezte meg többé a táncórák lényegét és Rosemary kedvéért kevesebbszer lógta el őket, mint amennyiszer szerette volna.

A páros beszélgetését a felharsanó zeneszó zavarta meg. A következő sarkon befordulva már a Hivatal előtti téren álltak, ahol már javában beállították korosztályok szerint a sorsolásra váró gyerekeket. Olyan gyorsan eltelt az a kis idő is, amit Rosemaryvel tölthetett, hogy Cato megfogta a lány kezét és egy pillanatra megállította, csak azért, hogy egy icipicit még maga mellett tudhassa. Rosemary szembefordult a fiúval, majd megfogták egymás kezét. Cato habozott, nem nagyon találta a szavait:

- Rosie, bármi is történik ma, tudd, hogy én...

Ki sem kellett mondania. És bár a lány megijedt ezektől a szavaktól, mégis bólintott, hogy érti mit szeretne.

- Tudom – suttogta, majd gyengéden végigsimított a fiú arcán. Cato gerincén jóleső bizsergés ment végbe a lány érintését követően, majd mindketten egyszerre omlottak egymás karjaiba. Cato egy fejjel magasabb volt Rosemarynél, így a lánynak lábujjhegyre kellett emelkednie ahhoz, hogy át tudja ölelni a fiú nyakát, aki a lányt a hátánál átkarolva húzta közelebb magához. Rosemarynek – nevéhez hűen – mindig rózsa illata volt, mely Catot egyből megnyugtatta. El is érzékenyült, de inkább becsukta a szemét, hogy még véletlenül se merje elsírni magát.

- Boldog Viadalt! – suttogta a lány fülébe.

- És sose hagyjon el a remény! – válaszolta az rekedten, már-már a sírás határán állva, majd a két keze közé fogta a fiú arcát, s nefelejcs-színű szempárját annak égszínkékébe fúrva óráknak tűnő másodpercekig nézték egymást. Egy utolsó, búcsúcsókot nyomott a fiú arcára, majd elfordult tőle és olyan gyorsan vegyült el a lányok tömeghadában, amennyire csak tudott, vissza sem nézve Cato irányába, aki úgy nézett a lány után, hogy majdnem bele hasadt a szíve. Nem jelentkezhetek önként – gondolta magában. Már nem is érdekelte az anyja véleménye. A szüleihez sosem állt annyira közel, mint Rosemaryhez. Ott, abban a pillanatban döntötte el, hogy ha megteheti, nem fog önként jelentkezni. Bármennyire is elszántan, átgondoltan fontolgatta ezt az utóbbi években, Rosemary miatt nem tehette. Túlságosan szerette őt ahhoz, hogy magára hagyja itt.

Cato csatlakozott a fiúk táborához.

Rosemary – miután bejelentkezett az illetékeseknél – elfoglalta a helyét a tizennyolc éves lányok sorában, majd unottan nézett a Hivatal elé kikészített pódiumra, ahol körülbelül tíz perccel később Tallika, a Második Körzet kiválasztottjainak kísérője jelent meg, csillogó, magassarkú csizmában, pávatollakkal díszített koktélruhában. Minden évben másként nézett ki a kedves hölgy – szokás szerint ízléstelenül persze –, aki tavalyi, élénkrózsaszín hajkoronáját idén úgy tűnt, egy egyszerűbb, platinaszőkére cserélte, melybe egy apró, szintén tollakkal díszített csatot tűzött. Nevetségesen nézett ki. Rosemary azon kuncogott magában, hogy Tallika szempillái olyan hosszúak és hegyesek voltak, hogy simán lehetett volna őket akár fegyverként is használni odabent az arénában.

Tallika üdvözölte az egybegyűlteket majd elmondta szokásos, közhelyes ünnepi beszédét, amit mindenki kívülről fújt már, így Rosemary oda sem figyelt. Sem erre, sem pedig arra a kisfilmre, amit minden évben levetítettek és amelyben elmagyarázták hogyan és miért is jött létre az Éhezők Viadalának elnevezett gyilkos játék, amely tönkretette Panem lakóinak életét.

- Lássuk hát akkor, ki lesz az a szerencsés hölgyemény, aki idén képviselheti majd a Második Körzetet a Viadalon! – csicseregte Tallika idegesítően magas orrhangon, mire Rosemary becsukta a szemeit.

Eszébe jutott a tavalyi sorsolás, amikor Patricia Thornton nevét húzták ki az urnából, a lány helyett pedig rögtön kettő ember is önként jelentkezett: az akkor tizennyolc éves Anne-Marie Watson, illetve az alig tizenöt éves Clove Kentwell, utóbbi annyira elszántan szeretett volna eljutni a Viadalra, hogy meg is harcolt érte, kórházba küldve az idősebb lányt. Rosemary szíve aznap darabokra tört és amikor Clove büszkén sétált fel a pódiumra, vissza sem tudta tartani a könnyeit. Csalódott volt. De nem Cloveban, hanem sokkal inkább önmagában csalódott amiatt, hogy semmivel sem tudta maradásra bírni az egyetlen olyan lányt a körzetben, aki elfogadta őt, akivel bármit meg tudott beszélni és aki nem ítélte el amiatt, hogy társaival ellentétben nem rajongott annyira az Éhezők Viadaláért. Minden egyes nappal csak egyre jobban hiányzott neki a legjobb barátnője, akinek sírját az elmúlt egy évben heti rendszerességgel látogatta. Roppant nehéz volt elengednie őt. És még mindig nem sikerült neki teljesen.

- Rosemary Baumgarten!

A név sok ideig visszhangzott még a Hivatal előtti tér épületeinek falai között. A szőke lány olyan gyorsan nyitotta ki a szemét, amennyire csak tőle tellett. Először nem tudta, ki szólítja és azt sem, hogy hol van és mi a fene történik a környezetében, de amint körülnézett és észrevette az emberek tekintetét magán, rögtön leesett neki, mi is a helyzet: Tallika kezében, az apró, fehér papíroson az ő neve szerepelt: Rosemary Baumgarten.

Kiválasztották.

Cato a fiúk csoportjából figyelte az eseményeket és legszívesebben felordított volna dühében. Egyrészt folyamatosan a lány csodálkozó arcát leste, másrészt kétségbeesetten nézett szét a tömegben, arra várva, hogy valaki a kezét nyújtsa és bekiabálja: vállalja a játékot Rosemary helyett. De ahogyan tekintete végigpásztázta a sorokat, döbbenten vette észre, hogy nemhogy senki sem emelte fel a kezét, hanem sokan önelégült vigyorral, egymás között összesúgva, a markukba nevetve figyelték a sokkhatás alatt lévő szőke lányt. Cato legszívesebben szétcsapott volna közöttük. Tudta jól, mit jelent ez:

Rosemary helyett nem fog senki sem jelentkezi.

Erre a lány is nagyon gyorsan rájött. Társai soha nem kedvelték őt, talán pont azért, mert más volt. Nem kereste a társaságukat, nem kellette magát folyton minden fiúnak és nem volt elég vérszomjas és kegyetlen ahhoz, hogy beletaláljon a tökéletes, női Viadal-résztvevő szerepébe. Sokan örültek annak, hogy a lány nevét húzták ki abból az urnából: úgy érezték, megérdemelte azért, mert különlegesebbnek hitte magát náluk, akkor is, ha Rosemary fejében soha meg sem fordult az a gondolat, hogy önmagát felsőbbrendűnek tekintse bármiben, sőt mi több, inkább lenézte magát a társai körében.

Megemberelte magát és eldöntötte, hogy nem hagyja, hogy azt lássák: fél.

Pedig félt, hiszen remegő lábait alig bírta megmozdítani, hogy a pódium felé sétáljon és torkában egy mérhetetlenül hatalmas gombóc keletkezett a visszatartott sírástól. Szája és ajka pillanatok alatt kiszáradt és sűrűn kellett pislognia párat ahhoz is, hogy könnyei nehogy véletlenül kibuggyanjanak. Szőke haja meglengett a szélben, és a síri csendben hallotta, ahogyan lakkcipője alatt összeroppannak a tér aprócska kavicsai. Nem nézett senkire, csak felemelt fővel, egyenes háttal sétált fel a színpadra, majd állt Tallika mellé, aki gratulációképpen megszorította a lány kezét. Közelebbről sokkal szebbnek tűnt a nő arca Rosemary számára, csak azt bánta, hogy kirívó sminkjével elcsúfította magát.

- Akad esetleg önként jelentkező? – kérdezett rá a kapitóliumi hölgy, hiszen eddig alig volt olyan a körzet történetében, hogy nem önként jelentkezőt indítottak a Viadalon.

Síri csend.

Rosemary kínjában elmosolyodott. Úgy érezte, legszívesebben sírva fakadna, felordítana vagy kidobná a taccsot. Egyszerre árasztotta el őt legbelül a félelem és a csalódás érzése, neki tudott volna esni minden olyan társának, aki megtehette volna, hogy kisegíti a bajból, de inkább nézte végig azt, hogyan szenved. Nem mintha meglepődött volna rajta. A lányok egyik része kerülte a Viadal részvételének gondolatát is, a másik részük meg zsigerből gyűlölte a lányt. Egyszerre voltak rá irigyek és féltékenyek, főleg amiatt, hogy az ujja köré tudta csavarni Catot anélkül, hogy minimális erőfeszítésébe került volna. Túl sokan álmodoztak arról, hogy megszerezzék maguknak a fiút, Rosemary viszont meggátolta őket ebben.

- Rendben van, akkor Rosemary Baumgarten, te vagy a Második Körzet női kiválasztottja! – ismételte meg Tallika tapsikolva, mire a lány arca csak még szélesebb mosolyra húzódott. Aki nem ismerte igazán jól – és hát nem ismerték sokan – azt hihette, hogy ez egy öntelt mosoly, annak az öröme, hogy kiválasztott lehet. De erről szó sem volt.

Rosemary mosolya egy gúnyos, megvető mosoly volt. Egy beletörődött mosoly, amely mögött mérhetetlen fájdalom lakozott.

És Cato ezt azonnal felismerte. Ő volt az egyetlen a jelenlévők között, aki ismerte a lánynak ezt a mosolyát és gyűlölte. Gyűlölte, mert tudta, az ezzel nyomja el a bánatát, a félelmeit, a csalódottságát, a dühét... Az a mosoly nem volt az igazi Rosemary Baumgarten, Cato pedig érezte, hogy emiatt remegni kezdenek a térdei és a szíve is a szokásosnál gyorsabb ütemben dobogott a mellkasában. Már-már pánikszerű félelem kerítette hatalmába, mert abban a pillanatban rájött, hogy ezzel elveszítette a lányt. Erre pedig nem volt felkészülve.

És nem is törődött bele olyan egyszerűen.

- Most pedig jöjjenek a fiúk!

Cato feszülten figyelte, ahogyan a kapitóliumi nő kihúz egy cetlit a fiúk nevét tartalmazó urnából. Nem gondolta meg kétszer és nem is volt kérdéses számára az, hogy amikor Tallika kimondta a kisorsolt férfi kiválasztott nevét – Alston Cobbaldét, egy tizenhárom éves, csontsovány fiúét – Cato keze a magasba lendüljön és ajkai a következőt harsogják:

- Jelentkezem helyette! Önként jelentkezem kiválasztottnak!

Hogy Rosemary mit érzett abban a pillanatban, amikor Cato elindult a pódium felé?

Legszívesebben elordította volna magát. Nem! Ne, ne, ne, ne, ne! Minden porcikája tiltakozott az ellen, hogy Cato felsétáljon arra a színpadra, amin ő is ácsorgott. A tömeg is felmordult meglepettségében – a lányok tábora felől még nyomdafestéket nem tűrő szavakat és zokogást is hallani lehetett –, nem értették, Cato miért tette azt, amit tett. Mindenki tudta, hogy jelentkezni akart, igen. De mélységesen megdöbbentette őket az a tény, hogy Rosemaryvel akart együtt nekiindulni a Viadalnak. Számukra ennek semmi értelme sem volt.

A szőke lány egyszerre került veszélyesen sokkos állapotba és érezte azt, hogy képes lenne megfojtani valakit, amikor Cato fellépett a színpadra és elfoglalta a helyét Tallika jobbjánál. El sem merte hinni, hogy megtette. Egyszerűen nem merte elhinni azt, hogy a fiú tényleg megtette. Cato önként jelentkezett! Cato... önként jelentkezett... Cato... önként... jelentkezett.

Cato öngyilkosságot követett el ezzel a tettel.

Tallika természetesen kicsattanó örömmel fogadta a fiút, majd gratulált azért, amiért ennyire önfeláldozó és bátor volt. Rosemary inkább ostobának és ignoránsnak nevezte volna a tettet. Mivel másnak nem volt kedve megküzdeni a pozícióért Catoval – érthető okokból –, Tallika arra kérte a két kiválasztottat, hogy fogjanak kezet és gratuláljanak egymásnak.

Rosemaryt a hányinger kerülgette, amint Cato felé fordult. Gépiesen nyújtotta a fiú felé a kezét, arcáról nem lehetett érzelmet leolvasni. Éppen olyan ridegen viselkedett, mint a körzeti lányok legnagyobb része. Catot ezt látva rögtön elfogta a félelem és nagyon jól tudta: Rosemary nem azért mérges, mert ő lett a női kiválasztott. Dehogy. Azt már biztosan elfogadta. Rosemary azért mérges, mert a fiú önként jelentkezett. Mert Clove után ezzel neki is sikerült sebet ejtenie a lány szívén, még úgy is, hogy együtt készültek részt venni a Viadalon.

Együtt készültek részt venni a Viadalon.

- Gratuláljunk a kiválasztottaknak! A 74. Éhezők Viadalának kiválasztottjai: Rosemary Baumgarten és Cato Hadley! – kiáltotta el magát Tallika büszkén, mire vastaps és füttyszók töltötték be a Hivatal előtti teret.

Rosemary és Cato ekkor egyszerre néztek fel egymásra, pillantásuk szinte összeölelkezett. Rosemaryt ezen a ponton már csak egyetlen egy kérdés foglalkoztatta:

Mégis miért akart Cato minden áron meghalni?