Minho az asztalának dőlve mélyedt el a telefonjában. Napok óta beszélgetett a legújabb modellükkel és tökéletes összhangra leltek – a fiú már rég nem tudott ilyen könnyedén beszélni senkivel barátain kívül. Nem gondolta volna, hogy pont ő lesz az a szűk társaságból, aki fent tudja vele tartani a beszélgetést mogorva és szarkasztikus személyiségével, mégis így történt. Akkor is éppen Hyunjinnal beszélgetett, aznap volt közös fotózásuk mégsem bírták ki, hogy ne írjanak egymásnak.

- Kivel beszélgetsz? – Changbin kíváncsian dobta le magát barátjának irodai székére és úgy figyelte az idősebbet. Már mindenki bent volt, a két újságíró fejüket összedugva egyezkedtek, a gyakornok – Minhonak problémái voltak a név memóriájával, minden gyakornok hidegen hagyta, Jeongin mégis elérte, hogy a neve bele vésődjön – csendben takarított így senki nem figyelt rájuk.

- Senki érdemlegessel.

- Mosolyogsz. Soha, senki nem tudja elérni, hogy mosolyogj, főleg nem telefonon – közölte az alapvető tényt a kisebb. A fotós azonnal eltűntette a halovány görbületet ajkairól és egy szemforgatással igyekezett leplezni a szituációt.

- Nincs neked valami munkád, hogy az én véremet szívod itt?

- Témát terelsz, tényleg valakivel beszéltél! A kérdésedre válaszolva pedig, mindig van valami munkám, de azt fontosabbnak tartom, hogy a jéggé fagyott legjobb barátomat valaki megmosolyogtatja. Szóval? Ki a srác? – Changbin kíváncsiságtól csillogó szemekkel pillantott fel rá. Állát össze fűzött ujjaira támasztotta ezzel jelezvén, hogy addig nem lesz vége a beszélgetésnek míg ki nem derül a hatalmas titok. Minho nem foglalkozott vele, ott hagyva barátját indult el az alagsorba, hogy még egyszer utoljára ellenőrizze a díszletet; vagyis inkább kifogást keresett, hogy kibújhasson a beszélgetés alól. Barátja nem erőltette a dolgot, még valamit utána kiáltott, amit Minho nem értett tisztán, de nem is foglalkozva vele mentek vissza a maguk dolgára.