***

Patak csordogálását hallottam, ahogy valaki evez, és húzza a csónakot előre. Lassan ringatóztunk a vízen. Ahogy magamhoz tértem, megláttam a másik oldalon az Írót. Fehér ruhában ült, mosollyal az arcán. Körülöttünk minden szürke volt, még a folyó is, amin sodródtunk. Rajtunk kívül nem volt senki, az evező magától mozgott.

- Miért nem kérdezel? - jött kicsit közelebb. Éreztem, hogy eláraszt a fénye. Meghalt? Vagy talán..

- A halál felé sodródunk, ugye?

- Csak én - pillantott oldalra. - Te a következő ajtónál kiszállsz.

- Mi? - lepődtem meg. A hangom visszhangzott, pedig nem voltam hangos. A víz fodrozódni kezdett, és nagy hullámokban kirajzolódott az iskola, valamint Jue, Mia és Wonho arca. A múlt játszódott le.

- Emlékszel? Viccesnek hangozhatott, de mondtam, hogy küldök neked egy reménysugarat. Aki majd segíteni fog. De nem sikerült volna felhívnod magadra a figyelmét, ha nem zársz a szívedbe érzelmeket. Beleírtad magad a történetbe - tátott szájjal hallgattam, amiket mond. Olyan hihetetlennek tűnt. Éreztem, hogy egyre hevesebben ver a szívem, és könnyek gyűlnek a szemembe. - De amíg te is úgy álltál a dolgokhoz, hogy ezt biztos az Író rendezte így, nem tudtam segíteni. És te se magadon.

- És mi változott? - vontam vállat.

- Az utolsó gondolatod. Az, hogy igazi karakternek vallottad magad, aki mások által szerzett érzelmeket. És nem miattam - mutatott magára. - Hadd mondjam el neked, mióta benne vagy a történetbe, én nem nyúltam hozzá. Minden miattad történt. Oda küldtelek, hogy tanítsd meg nekik, nem én vagyok az isten. De te is engem hittél annak. Jó lecke volt a számodra.

- De ez Wonho nélkül - kezdtem bele, de nem fejeztem be. - Miért írtad olyannak?

- Mert néha kell egy a történetnél erősebb karakter. Aki nem kérkedik ezzel, csak elfogadja, és ott van, mikor szükség van rá. Elmondok még valamit. Bár őt szántam neked reménynek, nem én alakítottam úgy, hogy találkozzatok. És az sem rajtam állt, hogy beléd szeret-e, vagy sem. Azt szerette meg, akivé váltál. Te a kezdeti tökéletlenségeddel is le tudtad nyűgözni, most viszont - mutatott végig rajtam hatalmas mosollyal az arcán. - Nagyon büszke vagyok rád.

- Semmi voltam - pillantottam le. - Nincs múltam, különc voltam, és fura is, ők mégis elfogadtak.

- Most már az az otthonod. Azok az emberek töltöttek meg téged érzelmekkel. Színes lettél, Miko. Te már nem az én karakterem vagy.

Egy harang kondult meg mögöttünk, amitől nagyon megijedtem. Hátra pillantottam, és láttam, hogy a feketeség felé evezünk, de rögtön előtte van egy fénylő ajtó.

- Hova mész? - kérdeztem ijedten.

- Messze. De itt leszek mindig. Még ha nem is látsz.

- Nem teremtesz többé új világokat?

- Hogy is tudnék? - nevetett fel. - A hely, ahova megyek maga a paradicsom. Mostantól mezítláb fogok szaladgálni a tengerparton, egyenesen a gondtalanság felé - nyújtózott ki. Teljesen átszellemült. És nem fél. - De nem hagylak így itt. Tessék - felém nyújtott egy füzetet, ami teljesen üres volt, valamint egy piros tollas tollat.

- Én írjak helyetted?

- Jajj, dehogy - legyintett. - Ezzel nyomon tudod követni más történetek alakulását. És ha nem tetszik, ha úgy érzed, rossz fele halad a történet vagy a főszereplő, egyszerűen beleírod magad, és segítesz neki. Ne feledd, konkrétat nem mondhatsz, csak instrukciókat. Ahogyan neked segítettek megtalálni az utad, úgy te is képes leszel erre máshol.

- De azok nem a te történeteid - ráztam meg a fejem zavartan, ő pedig bólintott.

- Ne aggódj emiatt, a történet írói nem fognak tudni mit kezdeni veled. Nem lehet bajod abból, ha belekerülsz az ő világukba.

- Más szóval legyek én is spoiler - esett le a tantusz. Bizonyára erről volt szó, még csak nem is tagadta, felnevetett.

- Vagy bug. Hívd, aminek akarod. Menj, le ne késsed - mutatott az ajtóra, amit már majdnem elért a csónak.

Felálltam, de ahelyett, hogy kiugrottam volna, megöleltem őt még egyszer utoljára. Bárhogyan is nézem, ő az anyám. A szüleimről abban a házban egy kép sincs, most viszont láthattam még egyszer utoljára azt, akinek ezt köszönhetem. Akivel sokszor veszekedtem, de megérte. Teljesen félreismertem. Nem ártani akart nekem, hanem arra próbált rávenni, hogy legyek olyan, amilyen szeretnék. Önálló. Független tőle. Mert tudta, hogy ez lesz a vége.

Segített átmásznom az ajtó felé vezető ösvényre. A csónakban állva integetett, amíg el nem érte a feketeséget. Egy csuklyás alak lépett elő, és hajolt meg előtte, amit viszonzott. Odanyújtotta felé csontos kezét, és átvezette a kapun. Eltűntek. Nekem sem volt maradásom. Nem tudtam, mi vár rám az ajtón túl, de nem féltem. Magabiztosan léptem át a fénybe.

A nappalimban tértem magamhoz, amint épp leesek a kanapéról. Remek visszatérés mondhatom. De nem voltam egyedül. Felnéztem a heverőre, és Wonho-t láttam, amint épp tátott szájjal szuszog. Egy lepedő takarta, felülről viszont nem viselt semmit. Elfogott a pánik, vajon miről maradhattam le, amíg nem voltam magamnál. Lassan, fél szememet lehunyva felemeltem a takarót, és megnyugodva nyugtáztam, hogy az én nadrágom van rajta.

Ezek szerint visszatértem oda, mikor hazahoztam, mert egy szál semmibe kikötözték a haverjai.

Hagytam, hadd aludjon, helyette inkább körbenéztem a házamban, ami szemmel láthatóan megváltozott. Sokkal több holmim lett, amit a magaménak éreztem, ráadásul kaptam egy kandallót is. A kandalló feletti téglaoszlopon három bekeretezett fényképet találtam. Mikor megláttam a középsőt, elmosolyodtam, de sírva is fakadtam.

A bal szélső képen én voltam Wonho-val. Épp felemelt, én pedig nemtetszésemet kifejezve elkezdtem nyúzni az arcát. Súlyzónak használt, azért voltam abban a kifacsart testhelyzetben a karjai között.

A jobb szélső képen Mia és Jue karolt át engem. A nagy fa alatt ültünk, mekis kajával a lábunk között, miközben ketchupból bajszot és szakállat rajzoltunk egymásra.

A középső képen viszont én voltam, és az Író. Egymás mellett álltunk, átkarolva a másikat, és mosolyogtunk. Nem volt nagy szám a kép, nekem mégis mindennél többet jelentett.

A tőle kapott füzetem az asztalon hevert, a tollal együtt. Elraktam a szobám egyik fiókjába, nehogy véletlenül Wonho-nak kedve támadjon rajzolni bele. Majd este megnézem, hogyan is működik ez a más világokba beleírom magam dolog.

- Miko - hallottam meg a nevem, álmoskás hangján. - Miért vetted el tőlem?

- Micsodát? - vontam fel a szemöldököm.

- A ruháimat - felemelte a karját, és a mellkasa előtt keresztezte, mintha csak zavarban lenne. - Te kis perverz. Rám akarsz ugrani?

- Nem is tudom ki szorongatott egész éjjel magához.

- Oh, az nem nagy rejtély, én voltam - felelte vidáman.

- Na, csinálok reggelit, aztán mehetünk.

- Mégis hova?

- A suliba - csaptam a homlokomra. És még engem hívott kómásnak ébredés után. - Visszaszerezni a ruháidat.

A pult elé léptem, és nekiálltam a reggelinek. Egy könnyed szendvicsre gondoltam, némi tojással, amit feltettem főzni. Wonho mögém állt, és átkarolt, ezzel megállítva a mozgásban. Olyan erősen ölelt, teljesen megmerevedtem. A szívem a torkomban dobogott, mikor meghallottam a sóhaját közvetlenül a fülem mellett.

- Szombat van. Nincs értelme bemennünk. Nekem viszont - megragadta a pólómat, és előre húzta, amitől a pultra hajoltam, ezzel hátranyomva a fenekem, ami az ágyékának nyomódott. - Van pár ötletem, mivel üssük el addig az időt.

Te jó ég, mit tettem? Beengedtem a házamba egy kéjencet!

De ezt a kéjencet bármikor szívesen látom, ha arról van szó. Elvégre, egyszer élünk, nem?

VÉGE