- Ez nem fog menni. Hülyét fogok csinálni magamból.

- Ez most komoly? - forgattam meg a szemem. Kivettem a kezéből a dobozt, és elindultam a tanuló férfi felé. Tudtam, hogy Jue megpróbál majd megállítani, ezért siettem, és tettem le elé a dobozt.

- Szia NamJoon.

- Hello. - köszönt bizonytalanul. - Ismerlek?

- Nem - ráztam meg a fejem. - Szereted a sütit?

- Diétázom, bocsi - válaszolta könnyedén. Felvontam a szemöldököm, mintha nem hallottam volna, és bólintottam.

- Szóval diós táska. Majd megjegyzem. Egy harapásba nem halsz bele - bontottam ki a dobozt, hogy elérje a süti illata. - Ugye Jue? - fordultam hátra a lányhoz, aki szerintem szégyenében már a suli alagsorába átkozott.

A különös színű sütik felkeltették az érdeklődését, bátortalanul bár de kivett egy kéket, és beleharapott. Arcán nem látszódott semmi érzelem, ezért nem tudtam megmondani, hogy ízlik e neki, vagy sem.

- Ez...- kezdett bele, de Jue szó szerint félrelökött, és elvette előle a dobozt.

- Ha nagyon rossz ne edd meg!

- Pont olyan, mint amilyet a mamám szokott - mosolyodott el a férfi. - Kérhetnék még egyet? - mutatott a sütikre. Jue lassan, mint aki nincs magánál letette a dobozt, és leült NamJoonnal szembe. - Tényleg finom. Te csináltad?

- Mondjuk - biccentette oldalra a fejét.

- Mit mondtál, hogy is hívnak? - örömömben majdnem elkiáltottam magam. Ehelyett csak felnéztem a plafonra, és széles vigyorgásomat egy nagy sóhajjal fojtottam el.

- Jue.

- Te vagy Jue? Wow. Ne haragudj, meg se ismertelek mert olyan.. Más vagy - bár NamJoon könnyedén és cseppet sem bántón mondta a szavait, Jue mégis elbizonytalanodott. Végigsimított a karján, és úgy tett, mintha a füle mögé simítana egy tincset, pedig nem is lógott ott semmi. Nam-nak rögtön leesett, ezért megfogta a kezét. - Jajj ne haragudj. Úgy értettem nagyon jól áll.

Míg Jue keze után nyúlt, fellökte a félig kiolvasott könyvet, ami a földre esett. A lány vette fel, de mikor meglátta a borítóját, mint akit kicseréltek, felkiáltott.

- Nahát, te is szereted Shaylát? Pont most olvasom én is ezt a könyvet.

- Eddig ez a kedvencem tőle - felelte. - Tetszik, hogy más. Ez talán az első könyve, ami krimi. De azért megtartotta a maga erotikus vonalát.

- Igen, de így kész érzelmi hullámvasút az a könyv.

- Pont így érzek én is. Hol tartasz?

- A kétszáz huszonötödik oldalon.

- Tényleg? - lepődött meg. - Basszus, nem akarok spoilert kérni, de tudnom kell. A pasija a gyilkos, vagy csak rá akarják kenni?

Míg ők lassan belefeledkeztek a beszélgetésbe, én mint aki jól végezte dolgát halkan kihátráltam a teremből és becsuktam az ajtót, hogy biztosan ne zavarhassa meg őket senki. Leültem a fa tövében, ami közvetlenül a suli kapuja mellé lett telepítve, és bedugtam a fülem. Mindenképp meg akarom várni Jue-t. Ha sír, akkor vigasztalni, ha örül, akkor meg a jól megérdemelt ,,én megmondtam" mondatot elsütni. Remélem az utóbbi fog bekövetkezni.

Ugyanakkor nem tudtam, mikor szándékszik kijönni majd, és hogyan kellene rákérdezzek. Bizonyára minden az arcára lesz írva, ezért kell majd finomnak lennem.

Annyit agyaltam a különböző teóriákon, hogy lassan elaludtam. Csak arra emlékszem, hogy a fejem dől előre, és ez keltett fel. A suli ablakairól visszatükröződő élénk narancssárga szín győzött meg róla, hogy nem két perces szundikálásból riadtam fel. Elkéstem. Már biztosan nincs itt. Felültem és szétnéztem, de embert nem láttam az udvarban. Persze, hisz mindenki megy haza a klubtevékenységek után. Azaz, majdnem mindenki.

- Hát te? - kérdeztem a mellettem ülő Wonho-t, aki vígan hallgatta a fülesem másik feléből a zenét.

- Nem hagyhattalak itt - vont vállat. - Mi lesz veled, ha elrabolnak?

- Valószínűleg addig idegesíteném őket, amíg vissza nem hoznak.

- Hmm - bólintott. - Mondasz valamit. Miért maradtál itt?

- Jue-t akartam megvárni. De mint láthatod, elaludtam. - Közöltem a nyilvánvalót.

- Oh Jue - vágta rá. - NamJoonnal mentek el a város felé. Csodálkoztam is. Mián kívül még sosem láttam azt a lányt senkivel.

- Tényleg? - kérdeztem vissza hitetlenkedve. Ez gyorsan ment, ami persze nem baj, csak meglepő. Vajon hol kötöttek ki?

- Na és, milyen itt? - bökte meg vállával az én vállam. Előre hajolt, ahogy én is ültem, hogy rám lásson. - Tetszik?

- JiSoo basztatása remek szórakozás - mosolyodtam el. - Eddig nem sokan köthettek bele a hercegnőbe, ami látszik is rajta - Wonho egyetértően bólintott. Furcsa... Azt hittem ő nincs tisztában, mi folyik az iskolában elvégre... Olyan különc. Nem jár órákra, és szinte egész nap edz. Gondolom nem csak egy versenyre készül.

- Választottál már klubot?

- Ezt Wonho, vagy a sport klub egyik tagja kérdezi?

- Elnökhelyettes vagyok - felelte megjátszott megsértődéssel, de a mondat végére belenevetett. - Nem akarlak megfűzni, csak érdekel, mit választanál. Nem vagy egy kötögetős fajta, a sátánidézés pedig... Nos nem nézném ki belőled.

- Nem, tényleg nem. Nem tudok dönteni. Nem tudom, mi érdekel.

Ez is egy valakihez vezethető vissza. Ha csak egy kicsivel több időt szánt volna rám, lennének berögzött dolgaim, amikkel tudnék mit kezdeni, és nem érezném az életemet ilyen.. Üresnek. Ott van például Mia, akinek bár tragikus a családi háttere, mégis megőrizte a mosolyát, és nagyon ügyes szakács lesz belőle. Isteni sütiket süt, és ahogy hallottam a főzés sem idegen tőle. Jue pedig kis segítséggel csodálatos emberré fog válni. Aztán itt van Wonho. Egy behatárolhatatlan személy, aki kiváló testi adottságokkal rendelkezik, nem mellesleg okos is, és lerí róla, hogy vinni fogja valamire az életben.

És ki vagyok én? Csak egy kétes kétesélyes karakter, aki minden erejével azon van, hogy ne tűnjön el a süllyesztőben.

***

Egyre jobban halványodom. Örülök, hogy a többiek ebből mit sem látnak, de nem jó arra kelni, hogy nem látom a lábam, amivel kimegyek a konyhába. Anubisz körbeszaglászott, és megugatta a kezem, ami szintén már-már a láthatatlanság küszöbén lengedezik. Nem tudom, mit tehetnék még. Ha ez így megy tovább három nap múlva teljesen eltűnök.

- Segíts nekem - néztem fel az égre. - Valahogy. Nem tudom, mit kéne tennem. Ha egy pillanatra jól érzem magam, te elveszel valamit tőlem. Mit tegyek? - tártam szét a karom. Válaszra persze nem számítottam, ezért mentem tovább.

Mia és Jue már a teremben voltak, mikor beértem. Jue amint meglátott, felállt, és a nyakamba ugrott. Olyan vidám volt, semmi kétségem sem volt afelől, hogy jól végződött a tegnap.

- Mesélj, hova mentetek?

- Honnan tudod? - emelte meg a szemöldökét.

- Wonho mondta.

- Már megint Wonho - mondta Mia kacér mosollyal az arcán.

- Mia, szádon lakat - feleltem, majd Jue-ra néztem, és biccentettem egyet.

- Elmentünk a könyvtárba könyveket nézni, és kiderült, hogy rémesen hasonlít az ízlésünk. Aztán beültünk egy kávéra, és hazakísért. De azt mondta, ha van kedvem ma megismételhetjük. Oh, és kiderítettem, nem a macaronom miatt csinálja. - Az utolsó mondaton muszáj voltam felnevetni. Milyen képtelen dolog ez?

- Ti nem akartok elmenni randizni?

- Mia! - szóltam rá. De nem hatotta meg. Valamiért ő is átkozottul boldog volt. - Te segítettél rajtunk, nehogy már mi ezt ne tegyük meg.

- Nem kérek ilyen segítséget, köszönöm - mondtam kicsit csillapítva az indulatom. Elvégre csak jót akarnak, nem szeretném magamra haragítani őket.

- De magadtól nem csinálod. Nem lehet mindenkinek jó, ha neked nem az.

Szerencsére a csengő elintézte, hogy ne bosszantson tovább. Furcsa volt azonban, hogy a nap további részében nem beszélt róla többet, Még akkor sem, mikor megláttuk az ablakból, hogy Wonho épp távolugrásra készül.

Az utolsó csöngő után Mia megragadta Jue kezét, és kiráncigálta a teremből, egy szó nélkül. Még sosem sietett ennyire a klubba, ezért utánuk mentem. Éreztem, hogy valami itt nem stimmel, és igazam is lett. Mikor leértem, a többiek már ott voltak, és készültek a mai sütemény lista első sütéséhez, de Mia nem volt ott. Az elnök szerint mondta, hogy késni fog tíz percet, de azt nem tudta, hova ment. Jue klubjában ugyan ezt mondták, ami több volt, mint furcsa.

Visszamentem a cuccaimért, ám az utolsó lépcsőfordulóban belém botlottak, és tolni kezdtek.

- Gyere, ezt látnod kell.

- Mit?

- A tesi szertárban van valami, ami szerintem még téged is érdekelhet. Leesett az állam, mikor megláttam - áradozta Mia. A szertár előtt Wonho két barátja állt, és amint meglátták Miát és Jue-t, jóízű nevetésbe törtek ki. Itt már vonakodtam, de nem tudtam mit tenni. Mia megfordított, és belökött a szertárba, majd az orrom előtt becsukta az ajtót. Hallottam, ahogy a kulcs kattan a zárban, Mia pedig sűrűn elnézést kér, míg Wonho haverjai megszakadnak a röhögéstől.

- Mi a tököm van már? - dörömböltem az ajtón. Hirtelen nyögéseket hallottam meg magam mögül, de ami rám várt, arra nem voltam felkészülve. Szerintem erre senki se lenne felkészülve. Édes Író, miért engem teszel ezzel próbára?

A magasugró lécek fel voltak állítva, és az alsó fémmel kibiztosították őket, hogy ne lehessen feldönteni. A két lécre kötelet erősítettek, a kötelek végére Wonho csuklóit. A kék ugrómatrac besüppedt a férfi ide-oda tekergőzésétől, de meg se bírta mozdítani. A szájába egy kisebb pinpong labda került, a szemére pedig egy szélesebb babzsákot kötöttek a pólójával. Azonban a többi ruhája, beleértve a nadrágját is, hiányzott. Csupán egy fehér, kis méretű törölközővel volt elrejtve a lényeg.

- Wonho, te jó ég - álltam mellé. Eltakart szemmel kivettem szájából a labdát, és a szemét takaró anyagot.

- Ezért még számolok velük. Bár - nézett végig rajtam csábos mosollyal. - Azt hittem, legalább téged is levetkőztetnek.

- Komoly? Itt vagyunk bezárva egy szertárba, te hozzákötözve ehhez az izéhez - mutattam végig a léceken. - És perverzkedni támadt kedved?

- Igen - felelte könnyedén.

- Hajj - sóhajtottam. - Hol van annak a kulcsa? - mutattam a másik ajtó felé, amit csak egy lakat zárt le.

- Nem fogod elhinni, ezek hova rejtették - majd lenézett a törölközőre. Behunytam a szemem, és próbáltam nem belegondolni a helyzetünkbe. Mia bizonyára úgy tervezte, hogy majd ott kimegyünk, de ők már nem lesznek itt. Nehogy kinyírjam őket. Okos.

- Jobb vagy bal?

- A bal combomnál van - erősen szorítottam a szemem, nehogy kinyissam, és felemeltem a törölközőt. - De vigyázz! - a figyelmeztetésére felsikította, és a magasba emeltem a kezem. - Harap.

- Te idióta, még egy ilyen és levágom! - rácsaptam a combjára, majd felsimítottam, miközben a kisujjammal a matracon kereste ma kulcsot. Amint a kezem ügyébe akadt visszadobtam rá a törölközőt, és kinyitottam vele a lakatot. Kinéztem a folyosóra, ahol szerencsére senki se várt minket. Az ő szerencséjükre!

- Miko - szólított meg. - Eloldozol? Kezd zsibbadni a karom. Amúgy meg nem lett volna egyszerűbb ezzel kezdened, hogy elkerüld a tipi-tapit?

- Ne említsd még egyszer! Nem értem hozzá.

- Már bocs, de én éreztem - vigyorodott el. Eloldoztam, és amíg felvette a pólóját visszaraktam amit tudtam a helyére.

- Ha tudtam volna, hogy a te barátnőid is olyan hülyék, mint az én haverjaim, nem mentem volna ebbe bele. Azt mondták, jó móka lesz, és érdekelni fog, mi sül ki belőle.

- Ja, nekem is - forgattam meg a szemem.

- Ezzel csak egy baj van. Elvitték a ruhámat, és nincs nálam nadrág.

- Ez most komoly? - fordultam meg.

- Sajnálom, hogy nem vagyok felkészülve arra az eshetőségre, hogy meztelenül kikötöznek a tesi szertárban délután.

- Ilyen barátok mellett pedig kellene - vágtam vissza, amivel megnevettettem. Legalább ő jól szórakozik. - Megvárjuk, hogy kicsit sötétedjen, és hazamegyünk.

- Nem szállok így buszra - felelte felháborodva. Tenyerembe temettem az arcom, és leültem a földre.

- Úgy értem hozzám. Te meg ráírsz a haverjaidra, hogy holnapra hozzák vissza a ruhádat. Gondolom most már hiába kérnéd.

- Messze laknak, és már csak azért se adnák vissza. Tudod, ez amolyan pasi szokás. Szeretjük szívatni a haverunkat - megingattam a fejem, és a térdemre hajoltam.

Nehéz volt, kínzóan lassú és kínos, de végül kivártuk az öt órát. Ilyenkor már alig vannak abba az utcába, ami hazavisz, így reméltem, ma sem terveznek mást. Felálltam, és kinéztem a folyosóra, persze tudtam, hogy csak mi lehetünk a suliban, a takarítók és a gondnok kivételével.

- Hogy akarod, hogy így menjek haza?

- Szeretsz meztelenkedni nem? - vigyorodtam el ördögien. - Tekerd magad köré a törölközőt és a pólót is, hátha leesik. Hazafutunk, így nem lesz annyira feltűnő annak, aki majd lát.

Elgondolkodtam, az igazgató vajon hány hétig fog fetrengeni a röhögéstől, mikor majd visszanézi a folyosó kamerafelvételeit, és meglátja Wonho-t így. Ráadásul pont velem. Ha egy diák látna meg, biztos szaftos pletyka kelne szárnyra.

Kocogásra számítottam, azonban amint kikerültünk a suliból, Wonho leírhatatlan gyorsasággal szelte a távolságot. Kihasználta hosszú lábait, ami ellen nekem semmi esélyem sem volt. Átugrotta a kaput, és az ajtóm előtt várt, amíg én is megérkeztem. Anubisz persze rögtön szimpatikusnak találta. Biztos vagyok benne, hogy szukám van.

A házban leültettem a kanapéra, és feltúrtam a szekrényemet abban reménykedve, hogy lesz valami nagyobb ruhám rá. Szerencsére csak gondolnom kellett rá, és máris találtam egy szürke szabadidő nadrágot, ami széltében jó lehet rá, hosszában azonban max a vádlijáig érhet.

- A mai napot húzd ki ebben - dobtam felé, és fordultam el, hogy fel tudja venni.

- Miért tartasz olyan ruhákat, ami vagy hatszor nagyobb, mint te?

- Kocogáshoz nagyon jó - vontam vállat. - Szellőzik.

- Na igen, a futás nem a te sportod - nevetett fel.

- Vendégszobám nincs, úgyhogy vagy itt alszik az egyikünk, vagy berakok pár filmet, és egyikünk se alszik - fordultam meg. Wonho a pólóját esze ágában sem volt visszahúzni, így indult el felém, és szorított a falhoz.

- Nekem is kedvem lett berakni valamit valahova - suttogta a fülembe, majd lehajolt a nyakamhoz, és ajkát a bőrömhöz nyomta. - Mondjuk pop-cornt! Van itthon? - lökte el magát, mintha eleve erre gondolt volna, és elindult a konyha irányába. Ott álltam félig felkenve a falnál, bizonyára rák vörös képpel, és a nevetését visszafojtó férfit bámultam, aki a szekrényeimet túrja fel. Ki fogom nyírni!