Nem először voltam abban a szobában. Valamiért én több vagyok, mint az átlagos karakterek, mégsem érzem ezt kiváltságnak. Ő meg csak nézett rám, azokkal a hatalmas kék szemeivel, és a bamba képével.

- Na jó, ki vele, mi történt?- szólaltam fel. Nem bírtam a csöndet. Elég kevés tulajdonságomat ismertem még, de azt kijelenthettem, hogy türelmetlen vagyok.

- Őszinte leszek. Az egyik történetemet, ami valószínűleg az utolsó lesz, elöntötték a spoilerek. Nem tudom, hogy történhetett ez meg. A szereplők tudomást szereztek rólam, és leállt a cselekmény. Nem hajlandóak semmit csinálni, mert azt várják, hogy én oldjam meg. Mindent - tette hozzá.

- De hisz te vagy az Író. Te oldasz meg mindent - vontam vállat. Felsóhajtott, és megdörzsölte az orrnyergét.

- Ez nem ilyen egyszerű. Igen, én oldom meg, de a szereplőimmel. Úgy állítom be, mintha ők maguk lennének a dolgok magaslatán. De most, hogy tudnak rólam, nem hajlandóak szinte semmit csinálni.

- Be akarsz küldeni abba a világba?

- Igen. Te sokat tudsz rólam, és a világalkotási nézeteimről. Csak te leszel képes erre.

- Pontosan mire is? - kérdeztem vissza zavarodottan. Pár hete még azon gondolkodott, milyen világot teremt majd nekem, most meg egy másikba akart küldeni. Nem szeretnék mellékszereplő lenni.

- Vedd rá őket a saját akaratra. Mutasd meg nekik, hogy maguktól is képesek boldogulni. Hogy nincs rám szükségük - amint kimondta, köhögni kezdett. Elővett egy zsebkendőt, és a szájához emelte, de az ujjai halványodni kezdtek. - Haldoklom. Valószínűleg nem fogom tudni befejezni azt a történetet. A világ már kész van, a szereplőket pedig itt-ott csiszolni kell, de ha segítesz nekik, és elindítod őket az útjukon, akkor ezt megoldják saját maguknak.

- És ha nem sikerül?

- Ha meghalok, mielőtt ezt elintéznéd... Te is eltűnsz, az a világ pedig megáll. Mintha soha nem is lett volna. De adni fogok neked egy reménysugarat. Amit fel kell ismerned. És ha sikerrel jársz, az lesz a te világod.

- Túl sokat kérsz - ráztam meg a fejem. - Még engem se fejeztél be teljesen.

- Igen, ez igaz - felelte bűnbánó arccal. - Te is, mint ahogy az összes többi karakterem, saját magát fogja formálni. Olyan leszel, amilyen lenni akarsz. Amilyenné változol a világgal. Most pedig - elővette a füzetét, és elkezdett írni. - Indulj.

Bizsergést éreztem, majd hirtelen minden elfehéredett. A szoba eltűnt, és a helyébe egy hatalmas épület került. A fák, az út, az emberek lassan kirajzolódtak, én pedig elindultam előre. Egy iskolában találtam magam, ahol a diákok épp a cipőjüket vették át. Előttem hosszú fémszekrény sor sorakozott, az egyikben egy kék cetlivel. Mivel a nevem állt rajta, felvettem a benne levő cipőt, és zsebre vágtam a kulcsomat.

Végignéztem magamon, mielőtt tovább mentem volna. Azt ígérte nekem, hogy dolgozni fogok, erre elküldött egy iskolába. Tényleg nem volt alkalmasabb karaktere nálam? - forgattam meg a szemem. A szoknya kissé rövidnek tűnt, ráadásul tudta jól, hogy gyűlölöm a szűk ruhákat. Ehhez képest egy testhez simuló, kék - azonban meglepően jó anyagú - felsőt tett meg egyenruhának. Ha valaha találkozok még vele, elveszem tőle a könyvét, és beleírom, hogy nőjön össze a szemöldöke.

- Szia! - állt elém egy férfi. Mosolya meggyőzött arról, hogy nem akar rosszat, ezért visszaköszöntem. - Én vagyok a diáktanács elnöke. A nevem Jeon Jungkook. Már vártalak. Alá kéne írnod pár papírt, mielőtt elmennél az órádra.

- Rendben - bólintottam. Míg a terembe nem értünk, elmagyarázta, hogy mennek itt a dolgok, illetve nagy részben azt is, hogy mit hol találok. Szimpatikusnak véltem azt a tényt, hogy itt több klub is van, és nem csak egybe lehet járni. Az iskola négy emeletes, de csak az első kettő van beépítve tantermekkel. A másik kettő csakis a kluboké. A tetőtér pedig amolyan diák találka hely.

A papírokat gyorsan lerendeztük, Jungkook pedig megmutatta nekem, melyik az osztálytermem. Az órarendtől kicsit kettéálltak a szemeim, de nem panaszkodhattam.

Leültem a helyemre, és nagyot sóhajtva vettem észre, hogy nincs semmim. A többiek - már akik a teremben voltak - a tollukat igazgatták, és a füzetükbe firkálgattak, míg nekem üres volt a padom. A tanár amint meglátott, kihívott, és kérte, hogy mutatkozzak be. Nagyjából már le is vágtam, hogy ki-kicsoda itt, nem volt nagy dolog.

Egyre inkább azt éreztem, hogy nem én vagyok ide a megfelelő ember. Az Író első dolga a kalandvágyam megformálása volt, de ez a történet úgy tűnik, csak egy egyszerű gimis klisé lesz. Nem ebből fog meggazdagodni. Akarom mondani... Nem erről fognak mesélni a halála után. A két szőke lányon kívül nem láttam más veszélyes embert. Ők úgy néztek rám, mint a véres rongyra, pedig az egyenruha miatt még az jöhetett szóba, hogy kilógtam a sorból. Csak annyi volt a bűnöm, hogy nincs rajtam smink, és a körmöm is tiszta, nem pedig lakkozott.

Egy srác mellé ültem, aki mióta bejött a terembe, nem nézett fel a füzetéről. Se rám, se a táblára, se a tanárra. Meg se szólalt, mintha itt se lenne. Tekintete azt sugallta, még azt is unja, hogy élnie kell.

- Nos, a mai anyag rettentő fontos lesz. Nem fogadom el a dolgozatnál azt a kifogást, hogy az Író nem segített a fejetekbe tenni a sorokat. Tessék leülni a seggetekre, és legalább addig bemagolni, amíg leírjátok - csapott a táblára a tanár. Furcsa volt más szájából hallani a nevét, de már értettem, mit akart kihozni ebből az egészből. Ez így tényleg nem lesz jó.

- Persze- persze - nevetett fel az egyik szőke lány. - Tanár úr nem kell osztania azt észt. Az író szeret minket, biztos segíteni fog. Minek tanuljunk feleslegesen? - nem akartam bunkó lenni, de akkora rágót rágcsált, mintha egy mini dinnye lenne a szájában. Felálltam, és feléjük fordultam.

- Már bocs, de nem az Író dolga, hogy segítsen nektek. Ő a történetet alakítja, nem titeket. Ha ti nem tesztek azért, hogy formáljátok saját magatokat, akkor megérdemlitek, hogy a híd alatt kössetek ki.

- Nahát, megszólalt az egérke. Téged senki se kérdezett, úgyhogy ülj csak le szépen - legyintett. A többiek visszafordultak leszegett fejjel a füzetük fölé, nekem viszont eszem ágában sem volt engedelmeskedni.

- Mikor is lettem a kutyád, hercegnő? Majd leülök, ha le akarok ülni. Te pedig tanulhatnál egy kis tiszteletet az idősebbek felé - mutattam a tanár felé, aki megrökönyödött arccal nézte végig a cicaharcot. A többieken is azt vettem észre, mintha úgy bámulnának, mint aki halálsoron van. A két szőke lány vérben forgó szemekkel és szikrákat szóró tekintettel méregettek, mikor végre leállították őket.

- Az új lánynak igaza van abban, hogy tisztelhetnétek az osztályfőnökötöket. Most pedig vissza a tananyagra. Köszönöm Miko, leülhetsz - biccentett felém. Lehuppantam, és behúztam a székemet. A tanár folytatta az írást a táblára, én pedig igyekeztem memorizálni mindent, amit csak tudtam. Milyen jó lenne, ha legalább egy kósza papír lenne a padomban!

Reménykedve lenéztem, de a pad olyan üres volt, mintha újonnan hozták volna be. Azonban a lábai, és a radiátor között nem vettem észre azt a kis fekete foltot, amit az égetett linóleum padló elrejtett. Egy szövet táska volt pont mellettem, benne pedig a tankönyvek, és egy tolltartó. Kizárásos alapon csak az enyém lehetett, elvégre a nevemet is felvésték az elejébe. Gyorsan kinyitottam egy füzetet, és írni kezdtem, amit még nem törölt le az osztályfőnök.

Csöngetés után a padtársam kiment a teremből, a többiek viszont maradtak a helyükön. Kivéve a két szőke lányt, akik egyenesen elém álltak, és fölényeskedve a padomra támaszkodtak.

- Na ide figyelj-

- Hosszú lesz? - vágtam a szavába. Tátott szájjal megrázta a fejét.

- Mi?

- Hosszú lesz, amit mondani akarsz? Láttam a terem mellett egy automatát, és ma még nem ettem semmit, úgyhogy örülnék, ha rövidre fognád - álltam fel. Nem tartottam magam egy magas embernek, de ők pont akkorák, mint én, ezért nem jelentettek fenyegetést.

- Te kis cafka! Majd megtanulod, kit kell tisztelni ebben az iskolában! - a másik megragadta a hajam, és lehúzta a fejem a padhoz. Olyan dühroham kapott el, hogy még én is megijedtem, mit fogok most tenni. Érzem, hogy utálom, ha a hajamhoz nyúlnak, és tennem kell valamit. Erről beszélhetett, mikor azt mondta, hogy én alakítom magam a világgal együtt, amibe kerülök.

Megragadtam a lány csuklóját, áthajoltam a padon, és addig forgattam, amíg a háta mögé nem feszítettem a kezét. A hajánál fogva lehúztam a fejét, és felfektettem a padra, majd fölé hajoltam.

- Köszi szöszi, de magam is el tudom dönteni, kit kell tisztelni, és kit nem.

Otthagytam szenvedni a padon. Benyúltam a zsebembe és elővettem pár pénzérmét, hogy tudjak venni valamit. Szerencsére pont annyi volt nálam, ami elég lett egy szendvicsre.

- Te, nagyon menő vagy! - ölelt át valaki oldalról. - Ez valami eszméletlen volt - kiáltotta. Zengett tőle az egész folyosó.

- Ne haragudj rá - állt a túlpörgött lány mellé egy másik, hosszú fekete hajú. Az arcát nem is láttam, annyira előrelógtak a tincsei. - Kissé hiperaktív.

- Látom - bólintottam mosolyogva.

- De nem vagyunk hozzászokva, hogy beszóljanak JiAh-nak és JiSoo-nak.

- Igen, azt észrevettem. Én meg nem vagyok hozzászokva, hogy vezényeljenek, és megmondják, mit csinálhatok és mit nem - vontam vállat, és kibontottam a szendvicsem.

- Hát ez oltári! - tapsolt a kisebb.

- Ő itt Mia, én pedig Jue. Örülök a találkozásnak, Miko. - Mia kissé fáradtnak tűnt, az alapozó nem mindenhol fedte el a szeme alatti karikákat. Mégis boldognak tűnt.

- Úgyszintén - fogtam kezet velük. Visszamentünk a terembe, ahol rendeződtek a dolgok. A két rinyagép visszaült a helyére, és egymás haját babrálták, míg Jue és Mia az előttem levő padhoz ültek, hogy hátraforduljanak hozzám. Mint kiderült, Jue a színjátszó klubban tevékenykedik, míg Mia inkább a főzést favorizálja. Próbáltak rávenni, hogy lépjek be én is az egyikbe, de nem éreztem semmi késztetést rá.

Hiányoznak az érzelmeim, ez itt a probléma. Ha rendesen felépített karakter lennék, és nem csak olyan elszórt tulajdonságaim lennének, mint a forrófejűség a makacsság és a meggondolatlanság, sokkal könnyebb lenne. Ezért nem tartom még most se jó ötletnek, hogy én vagyok itt. Azt se tudom, mit akarok csinálni.

- Oh nézd, ott vannak a tesiklubbosok - tapadt Mia az ablakra, akár egy pióca. Jue csak vállat vont, de ő is kitekintett a srácokra, akik felső nélkül futották a köröket a lenti pályán. - Ha jó pasit akarsz magadnak, onnan szerezz. Elég csak rád nézniük és megmozdul benned valami.

- Ez nem hangzik túl jól - fintorodtam el. Mia nagy szemekkel nézett rám, nem értette, miért mondtam ezt. Majd Jue-ra nézett, bár nem tudom, hogyan tudja bemérni, hol lehetnek a szemei. Van ennek a csajnak egyáltalán arca?

- Úgy értem.. - köhintett fel elpirulva. - Tudod. Meleged lesz, hevesebben kezd verni a szíved, és mikor megszólítanak úgy érzed, hogy repülsz.

- Nem - ráztam meg a fejem. - Még sosem éreztem ilyet. És ha tényleg ilyen, nem is akarok, mert amit elmondtál nagyon hasonlít a hányingerre.

Pár kínos másodperc után Mia hangos és jóízű nevetésben tört ki. Jue vállai is megrázkódtak, de nem tudtam eldönteni, hogy nevet, vagy sem.

- Nagyon bírlak - felelte a könnyét törölgetve.

Egész nap velem voltak. Ebéd szünetben felmentünk a tetőtérre, ahol elmondták, hova ne üljek, és kikkel ne barátkozzak. Igazából azért kértek erre, hogy nekem ne legyen bajom belőle. Van pár tanár, akit nem érdekel, ki kezdte és milyen indokból, mindenkit büntető munkára fognak. Ami annyit tesz itt, hogy ki kell takarítani a suli egyes részeit, és egy órával tovább kell maradni. Nem hangzik veszélyesnek.

Mia-nak és Jue-nak rohannia kellett a klubjukba, ezért még a tetőtéren elköszöntek. Felkaptam a táskámat, és elindultam lefelé, de az utolsó fordulóban valaki nekem jött hátulról, amitől elvesztettem az egyensúlyom, és leestem. A korlátba se tudtam kapaszkodta, az ujjaim lecsúsztak a fém rúdról.

- Legközelebb nem leszek ilyen finom - hallottam meg JiSoo hangját. Felszegett fejjel elhaladtak mellettem, én pedig felültem, és levettem a cipőmet. A francba, az utolsó lépcsőfok éle eltalálta a bokámat, és most kurvára fáj.

- Hogy szakadna rád a szekrénysor - átkozódtam csendben. A következő pillanatban sikítást hallottam, és egy nagy csattanást. Lehasaltam a földre, mert csak úgy láthattam, mi is történt. JiSoo a földön hevert, az arcát fogdosva, míg egy alacsonyabb lány sűrű bocsánatkérés közepette próbálta felsegíteni. JiSoo fölött egy nyitott szekrény ajtaja lengedezett. Hamar összeraktam, mi történt. Felnéztem a plafonra, és megköszöntem az Írónak a közbelépést.

- Jól vagy? - állt meg előttem egy férfi. Felnéztem rá, de a nyakam majd kitört, mire tekintetemmel elértem a fejét. A karja nagyjából olyan vastag lehetett, mint a fejem. Najó nem, de majdnem!
A tenyerét a térdén pihentette, így láthattam hosszú ujjait, és a kézfején kidudorodó ereit. Haja kissé kusza volt, gondolom a kinti edzés miatt. Szemei kíváncsian csillogtak rám, alsó ajkát enyhén beharapta, mikor látta, hogy nem válaszolok azonnal.

- Nahát - böktem ki. - Te látsz engem? - felvont szemöldökkel leguggolt elém.

- Miért ne látnálak? - Mert még guggolva is majdnem akkora vagy mint én basszus! - feleltem magamban.

- Jól vagyok köszönöm - válaszoltam. - Egy szőke vadliba fellökött, de majd holnap becsalogatom a fazékba.

- Tanyasi lehetsz - nevetett fel. - Én is onnan költöztem a városba. Így viszont nem fogsz tudni hazamenni - mutatott a bokámra, ami elkékült, és kicsit fel is dagadt.

- Semmiség - legyintettem. Elkúsztam a korlátig, és felhúztam magam. Felültem, majd lassan lecsúsztam rajta, hogy ne kelljen lépcsőznöm. Elbotorkáltam a szekrényemig, de nem cseréltem át a cipőmet, csak a táskámba dugtam.

- Hadd segítsek - állított meg a férfi azzal, hogy megragadta a karom, és visszahúzott.

- Köszi, de itt lakok a sarkon - mutattam el abba az irányba. Az ég azon része elborult, és a szürkeség köd formájában szállt le. Hatalmas árnyék emelkedett fel benne, és formálódott át egy házzá. Ha nem a saját szememmel láttam volna, nem hinném el. - Ezt te is láttad?

- Mit? - nézett rám. Megráztam a fejem. Ezek szerint az Író módosításait csak én láthatom.

- Hagyjuk. Azért köszi - mosolyogtam fel rá. Elindultam, de az ajtóig se jutottam, mikor újra meg kellett állnom. Ajánlom, hogy ez csak egy kis rándulás legyen, és az otthoni fagyasztott borsó lehúzza a daganatot, mert ha nem, lekötözöm azt a csajt, és egyesével tépem ki a haját.

- Na jó törpe, a férfi létem nem engedi ezt végig nézni, úgyhogy hazaviszlek - mondta,m miközben felkapott, és elindult velem a kapu felé. Úgy érzem magam mint egy zsák krumpli, ráadásul úgy cipel, mintha nem lenne súlyom. Bár amilyen karjai vannak így közelről nézve, lehet észre se veszi, hogy a kezeiben tart.

A segítségemre küldött egy izomagyú felhőkarcolót, aki épp a nyílt utcán cipelt, mint valami hercegnőt. Eszembe jutott, mikor még a szoba volt az otthonom, és a sűrű látogatása közepette úgy döntött, én is ugyan olyan perverz leszek, mint ő. Csakhogy ezt a kedves Író kicsit eltolta, ugyanis én komolyan fogom fel ezt a témát, és nem mindig a rosszra gondolok.

Ugyanakkor most... Visszaemlékeztem, mikor azzal poénkodott, hogy a nagy emberekhez nagy farok jár. Ez a pasi pedig elég bő gatyát hordott. Lehet mert a bokáját verdesi? Kinyírom azt a nőt, amiért ezt is a tulajdonságom listájára tette. Most biztos azért ég az arcom, mert elpirultam. De ennek a gondolatára ki ne pirulna el?

- Hű, milyen szép kutyád van - jegyezte meg a kapum előtt. - Német dog, ha jól látom.

- Igen, az - erősítettem meg. A kutyából én csak egy nagy fekete felhőt láttam, de amint kimondta, formát öltött, és lihegve odafutott hozzánk. - Köszönöm, hogy hazahoztál - fordultam meg.

- Oh, a nevem Hoseok. De mindenki Wonho-nak hív, úgyhogy... Hívj Wonho-nak - nyújtotta ki felém a kezét. Elfogadtam, és én is bemutatkoztam,majd megvártam, amíg elmegy, és előhalásztam a kulcsomat.

- Szóval van egy kutyám - ültem le a lépcsőre, és nyújtottam ki a lábam. Még mindig fáj. - Anubisz lesz a neved - simogattam meg a fejét.

A házban első dolgom volt körülnézni, miből élünk. A konyhában volt egy nagyobb fa ládika, amiben a kutyakaját tartottam. De mégis miből vettem neki? A bútorokon látszott, hogy tiszták, az egész ház olyan volt, mintha sose laktak volna benne. Semmi piszok, semmi személyes holmi, csak ami kell. Tányérok, kanapé, ilyesmi.

A szobám viszont teljesen más volt. Ahogy benyitottam. a porfelhő két pillanat alatt elpárolgott, és egy helyes tinilány szoba tárult a szemem elé. A falon ki volt akasztva egy ,,az első középiskolai ösztöndíj nyertes" oklevél, és alá egy szép kis szám. Már értem, miből futja erre a házra. Szóval ebben a világban ez így megy. Akkor rendesen oda kell tennem magam a tanulás terén is.

A telefonom az ágyam melletti kisasztalon volt felrakva töltőre, a szekrények dugig voltak ruhákkal, szerencsére olyanokkal, amik az én stílusomat képviselik. De semmi kép, semmi emlék. Ez kissé elszomorított, mert eszembe jutatta, hogy tényleg csak idekerültem. És ha nem sikerül valahogy megoldanom a helyzetet, akkor ez a ház üres marad. Azért nincs itt semmi olyan, ami hozzám köthető. Mert lehet, hogy én is eltűnök.

Megráztam a fejem, levettem a felsőmet és a nadrágomat, majd beugrottam az ágyba. Láttam kint egy feljárót, ezek szerint padlásom is van. De most nincs kedvem felmenni oda. Először is ki kell találnom, holnap miben megyek, és hogy fogom elérni, hogy ne bízzanak az Íróban, hanem próbáljanak meg önállóak lenni.

Ha a spoilerek elmondtak mindent a szereplőknek, akkor Miától és Juetól kell kérdeznem, ők mit gondolnak. Elég értelmesnek bizonyultak. Aztán itt van Wonho. Ő valahogy nem illik a képbe. Mintha neki saját döntései lennének. Elvégre segített nekem, mikor világosan visszautasítottam. És ezt biztos nem az Író tervezte így. Ha tényleg ez az utolsó alkotása, akkor már nincs sok hatalma a történet felett. Ki kell használnom, amim van.

Amint kiheverem a lustaságomat, átolvasom mit kell javítani rajta😂💜de komolyan..