L U K E
_____

az ilyen napokon kell, hogy
ujjaiddal a hajamba túrj és halkan beszélj hozzám

__________________

Iszonyatos fejfájásra nyitom ki a szemeimet, de ahogy ez megtörténik, vissza is hunyom őket. Ez a fehér fény, ami körbe vesz engem, eszméletlenül kínzó érzés a szemeimnek, elviselhetetlenebb mint a jelenlegi hasogató fejfájásom. Megtapogatom a jobb oldali részt, ahol egy kisebb pultot fogok meg. Oké, muszáj leszek felkelni, mert így sosem fogom megtudni, hogy hol vagyok. Ahogy sikerül kinyitnom a szemeimet, azonnal körbe nézek. Oké, egy kórházi szoba. Eddig rendben vagyunk. Balra is elnézek, és igaz, ez a mozdulat is sok fájdalommal jár, főleg a nyaki részemnél, de legalább megpillantom a bal oldalamnál félig ülő, félig fekvő pozícióban lévő Milliet. A fejét arra a kis helyre rakja, ami még mellettem megmaradt, miközben egy kényelmetlen kórházi széken ül. Hirtelen a fejembe villan Isaac vigyorgó képe, ami miatt ökölbe feszül a kezem. Ez sem kellemes érzés, nem csodálkozom, főleg egy ilyen meccs után. Már amennyire emlékszem belőle. Bal kezemet Millie hajára simítom, és óvatosan beletúrok. A lány feje lassan megmozdul, és amint tudatosul benne, hogy felkeltem, felkapja a fejét. Arca bágyadt és látszik rajta, hogy kialvatlan. Gyönyörű szemei, most karikákkal néznek vissza rám. Haja borzos, de még így is csodásan fest. Szemeiből könnyek kezdenek el folyni, amik végigmennek az arcán, majd az ágyra érkeznek, halkan koppanva egyet. Hüvelykujjammal letörlöm a könnyeit, mire Millie mindkét kezével magához szorítja a kézfejem, és felzokog.

- Mills, ne sírj, itt vagyok – suttogom halkan. A torkom ki van száradva, de most ez a legkisebb gondom a jelenlegi helyzetemben. – Millie, kérlek!

- Jó, oké, bocsi – szipogja, majd könnyes szemeit rám veti. A kezemet puszilgatja, és továbbra is magához szorítja. – Hívom az orvost! – áll fel hirtelen, de a kezénél fogva visszatartom.

- Várj! – mondom, és magamra húzom a lányt, épp annyira, hogy az ajkaink összetalálkozzanak. Gyengéden viszonozza a csókomat, és érzem ahogy beleremeg az érintésembe. Ez mosolygásra késztet. – Most már mehetsz! – engedem el lassan, de nehezemre esik. Ejt egy apró mosolyt, majd kinyitva az ajtót, eltűnik a szemeim elől.

Pár perc múlva egy orvos kíséretével jön vissza, aki megmondja Millienek, hogy most maradjon kint, és majd visszajöhet később.

- Nos, Mr. Hemmings... – kezd bele.

- Luke – szakítom félbe még gyorsan, hisz jobban szeretem ha a nevemen szólítanak. – Bocsánat – teszem hozzá. A főorvos felnevet, ami jó jel, hisz nem vette magára.

- Szóval, Luke. Súlyos fejsérülést szenvedtél, ami miatt sikerült kiütnöd magad pár napra. Ahhoz képest, kicsit később keltél fel, mint amire számítottunk, de még ez is belefér az elfogadható kategóriába – közli.

- Mi? Meddig voltam kiütve? – hökkenek meg a hír hallatára.

- Négy napig. Mennyire fáj a fejed?

- Négy napig? – kérdezek vissza azonnal. Négy teljes napon át feküdtem tudatomon kívül, miközben az élet ugyanúgy folytatódott tovább. – Eléggé fáj – válaszolok az orvos kérdésére, mire felír valamit a kezében tartott valamijére. Dosszié? Fogalmam sincs.

- Erre majd írunk fel gyógyszert. Na de, a legfontosabb a szíved, és nem épp jó eredményeket produkáltál. Láttam jársz a kardiológiára, de rendszeresebben kéne.

- Ennél rendszeresebben? – húzom fel a szemöldököm. Áú!

- Igen, erre is majd szedned kéne gyógyszert. Tudom, hogy már szedsz, a barátod, Roger aki bent volt nálad a napokban, mondta, de újat fogunk kiírni. Komolyabban kéne venned az egészségedet, fiatal ember! – komoly tekintettel pillant le rám az orvos.

- Jó – dünnyögöm. – Mikor engednek ki?

- Amint felépülsz. A sebeidet elláttuk, azokkal már nem foglalkozunk, de a fontosabb dolgokat komolyabban kéne neked is venni, úgy ahogy mi is vesszük.

- És ez hány nap még? – kerekednek ki a szemeim.

- Ez rajtad múlik, ha együtt működsz a nővérkékkel, akkor két nap múlva már mehetsz is – bólint. – Ami pedig a munkádat illeti, én elgondolkodnék a helyedben, hogy a jövőre nézve mik a terveid. Nem feltétlen az egészségedről beszélek most.

- Roger mesélt róla? – hagy ki egy ütemet a szívem. – Mármint...

- Igen, hisz nekem sem tud sok mindenki hazudni. De ne aggódj, lakat a számon – mondja, majd megpaskolva a kórházi ágy szélét, elhagyja a kórtermet, helyet cserélve Millievel, aki azonnal becsempészi magát az ajtón. Iderohan hozzám és szorosan mellém ül.

- Neked nem Floridában kéne lenni? – kérdem meg hirtelen. Miközben az orvos elmondta nekem, hogy négy napra kiütöttem magam, a legelső dolog ami eszembe jutott, az Millie és a Floridába való utazása volt.

- Ez egy komoly kérdés, Luke? Nem mentem, mint látod – tárja szét a karjait.

- Miért nem?

- Te bolond vagy? – nevet fel, és óvatosan felém nyúl. – Tiszta sebes vagy – mondja amikor a homlokomra ad egy puszit.

- Millie, komolyan kérdezem – nézek fel rá.

- Én pedig komolyan kérdeztem vissza. Melanie elment anyuékhoz, de én maradtam. Miattad. Te sem gondoltad komolyan, hogy elmegyek úgy, hogy te nem is vagy eszméletednél. Olyan bolond vagy néha – fogja két keze közé az arcom. A csuklójára fonom az ujjaimat.

- Elmehettél volna.

- Fejezd be! Majd megyek legközelebb. Csak nyugodj le, jó?

- Én nyugodt vagyok, Tisdale! – nevetek fel, és közelebb húzom magamhoz a lányt. – Anyám tudja, hogy itt vagyok?

- Igen, és hamarosan itt is lesz az öcséiddel – mondja. – Aztán haza kell majd mennem elkészülni, mert esti műszakra osztottak be, és már három napja tologatom a munkát.

- Az öcséimmel? – dermedek le. – Ezt anyám sem gondolta komolyan, hogy így fognak látni a testvéreim. Egyáltalán tudják, hogy mi történt?

- Nem tudja kire hagyni őket, ezért jönnek ők is. Luke, ők sem kicsik már, nem fognak szörnyülködni, felfogják a helyzetet, hisz elég nagyok már hozzá – Millie próbál megnyugtatni, kisebb-nagyobb sikerrel. – Az Exitről még mindig nem tudnak, de Roger utcai verekedést mondott anyudnak.

- Legalább józan vagyok a sztoriban? – Millie a fejét rázza a kérdésemre. – Ne már! Istenem, mindennek le fog hordani. Elsőnek az alkoholizálás lesz fő témában, aztán pedig az erőszakoskodás.

- Beszéltem én is vele, szerintem kisebb leszidással megúszod. Aggódik érted, ahogy mindenki más – fürkészi az arcomat. Megajándékozom egy mosollyal, mire visszamosolyog rám.

- Amikor megtudtam, hogy Isaaccal fogok verekedni, akkor csak arra tudtam gondolni, hogy te ne lásd. De szerintem láttad. Ugye nem zaklatott fel? – kérdezem. Megkeresem a jobb kezét, és a csuklójánál fogva, óvatosan a mellkasomra húzom. A lány halkan felszisszen, mire kérdő tekintettel pillantok rá. Visszahúzza a kezét, és takarásba rakja.

- Nem ő zaklatott fel, hanem az, hogy nem tudok neked segíteni. Rogernek is elmondtam, hogy Isaac nem egy normális ember, pszichés gondjai vannak, viszont nagyon cseles és nem egyszer láttam, ahogy ezzel a technikával megver valakit. Idegesített, hogy nem tudlak tájékoztatni – meséli, miközben a jobb csuklóját ugyanúgy magához húzza. Ujjaimmal próbálom megkaparintani a törékeny kis kezét, de nem engedi. Egyre jobban idegesít.

- Mindegy, most már vége. Megkaptam azt ami kijárt nekem – vonom meg a vállaimat, mintha nem érdekelne. Igaz, ez tényleg így van, de az annál jobban érdekel, hogy Millie miért szisszent fel az előbb. – Add ide a kezed, Millie!

- Minek? – értetlen arcot vág, de én átlátok rajta. Ide adja nekem a bal kezét, de én továbbra is farkasszemet nézek vele.

- A másikat.

- Minek, Luke?

- Nem vagyok hülye – szögezem le. – Add ide. Kérlek – teszem hozzá halkan, mire felém nyújtja a jobb kezét. A csuklójára nézek, ami kékes lila színekben pompázik, véraláfutásokkal kiegészülve. – Ezt ki csinálta?

- Elestem – mivel belevörösödik a válaszba, tudom, hogy hazudik. – Komolyan, Luke! Mi bajod van most?

- Az a bajom, hogy nem mondasz igazat! – emelem feljebb a hangom, mire Millie lesüti a szemeit. – Mills, mondd el, hogy mi történt.

- Isaaccal a meccsed után összefutottam, miközben rohantam a kocsimhoz – nyel egyet. – Ő szorította meg a csuklóm, de esküszöm, hogy nem fáj meg semmi! Minden okés, nem csinált semmi rosszat. Két szót váltottunk, aztán ott hagytam!

- Megölöm – szorítom ökölbe az egyik kezemet, amit Millie észre is vesz és emiatt ujjait az öklömre simítja. – Millie, komolyan megölöm, ha legközelebb meglátom.

- Nem csinálsz semmit. Minden oké, mondtam. Nyugodj le, most az csak ártani tud neked, ha felidegesíted magad. Inkább foglalkozz azzal, hogy Roger és anyud bejön hozzád. Ja és a két kis öcsid, akik alig várják, hogy kifaggassanak. Én már a helyedben azon gondolkoznék, hogy kitaláljam, milyen sárkánnyal harcoltam már megint.

- Ugye itt maradsz? – kérdem, de közben a fejemben csak Isaac undorító arca játszódik le, újra és újra, megállás nélkül.

- Mondtam, hogy mennem kell – biggyeszti le az alsó ajkát. – Este műszakban leszek, szóval fogunk még ma találkozni, csak kicsit később.

- Mikor kell indulnod?

- Ráérek akkor elindulni, amikor anyudék és Roger megérkeznek. Addig se legyél egyedül – bújik közelebb hozzám. Arrébb csúszok az ágyon, hogy felférjem mellém, ami nem nehéz, hisz Millie nem foglal nagy helyet. A lány bebújik mellém, és a fejét a mellkasomra rakja.

- Jobban örülnék, ha csak veled lennék itt – suttogom, miközben a hajával babrálok.

- Ne mondj ilyet. Toby és Zack alig várják, hogy lássanak.

- Honnan tudod? – lehunyom a szemeimet, miközben Millie csilingelő hangját hallgatom.

- Beszélni akartak velem telefonon, amikor a baleset után felhívtam édesanyád. De akkor nem voltam valami beszédes kedvembe, ezért megígértem nekik, hogy másnap felhívom őket.

- Szeretnek téged – mosolyodom el. – Tényleg.

- Remélem, én is szeretem őket.

Így telik el az elkövetkezendő egy óra. Millie rajtam fekszik, miközben én magamhoz ölelem. Ő a hasamra ír le köröket az ujjaival, míg én a hajával játszadozok. Beszélgetünk, nevetünk, és erre az egy órára sikerül is elfelejtenem Isaac undorító képét, na meg fejfájásomat is teljesen kizárom. Csak Millie Tisdalen jár az agyam, ami nem lep meg, hisz teljesen az ujjai köré csavart. Már félig álomban vagyok, amikor kopogás hallatszik az ajtó mögül. Hirtelen meghallom a testvéreim hangját is. Millie azonnal felül, kimászik mellőlem, majd odatipeg az ajtóhoz, és kinyitja azt. Zack és Toby egy nagy öleléssel köszöntik Milliet, majd hozzám rohannak. Mindketten felugranak mellém, és gyors kérdés zivatarba kezdenek. Miközben válaszolgatok nekik, anyámra nézek aki rosszalló pillantásokkal jutalmaz meg engem. Utoljára Roger ballag be a kórterembe, aki egy biccentéssel köszön nekem. Elvigyorodom, majd visszavezetem a tekintetem a testvéreimre, és tovább válaszolgatok nekik. Millie a sarokból figyeli a történéseket, így amikor odapillantok, rám mosolyog és tátogva közli velem, hogy mennie kell. Bólintok neki, és a fejembe vésem, hogy el ne felejtsek ráírni, ahogy elmentek anyámék tőlem. Az elkövetkezendő háromnegyed óra így telik el, Roger a mellettem lévő széken ül, és várja a sorát, amikor végre kifaggathat ő is. Anyámtól persze megkapom a leszidást, az alkohol használatáról és az utcán való erőszakoskodásról. Folyamatosan bólogatok és helyeselek, mintha érteném és érdekelne, mert nem akarom megbántani. Tudom, hogy aggódik értem, és azt is tudom, hogy már nem teljesen veszi be ezeket a sztorikat, amiket Rogerrel adagolunk be neki. Lassan, lassan de itt lesz az idő, hogy tájékoztassam őt az Exitről, hisz már épp itt lenne az ideje. Zack szomorúan méregeti a sebeimet az arcomon, amit még én sem tudtam komolyabban szemügyre venni. Toby pedig az öklömet fogdossa, és azt hajtogatja, hogy ő is megakar küzdeni valakivel. Elnevetem magam a kijelentésein. Amint elköszönnek tőlem, és közlik velem, hogy holnap is meglátogatnak, Roger kerül sorra. Elköszön ő is anyáméktól, majd közelebb húzza az ágyhoz a széket, és rám néz.

- Ahogy felépülök, leszervezel még egy meccset Isaaccal, hogy szétverjem azt a mocskos pofáját – tájékoztatom Rogert, aki a kijelentésem után megrázza a fejét.

- Haver, sosem volt még ilyen súlyos verekedésed. Dumáltam az orvossal, és szerintem abba kéne hagynod ezt az egészet. Tudod, hogy sosem mondanék ilyet, de... - mondja Roger, de félbe szakítom.

- Ne is folytasd, Roger! – húzom össze a szemeimet résnyire. – Megbeszéltünk valamit évekkel ezelőtt. Ahhoz tartsuk magunkat.

- Luke itt már tényleg nem csak az egészségedről van szó. Vagyis legnagyobb részben arról, de ott van a jövőd is. Nem csinálhatod ezt sokáig, főleg a szíved miatt.

- Ez a munkám. Ha akarom negyven évesen is ezt fogom csinálni – emelem feljebb a hangom.

- Nevetséges vagy – röhög fel a haverom. – Mindegy, majd rájössz. Ami pedig az Isaacos meccset illeti, Millie miatt nem tartom jó ötletnek.

- Te semmit sem tartasz már jó ötletnek – rázom meg a fejemet hitetlenkedve. – Intézd el, légy szíves.

- Nem fogsz ezzel békén hagyni, ugye? – a kérdésre bólintok. – Ha felépülsz, majd beszélhetünk róla.

- Rendben.

- Bent volt nálad a főgóré tegnap este. Rád akart nézni – említi meg Roger. – Nagyon szívlel téged az öreg.

- Tudom, hogy imád de azt nem gondoltam volna, hogy meg is látogatna egy ilyen helyzetben – nevetem el magam.

Rogerrel még fél órán át beszélgetünk, amikor hirtelen feláll és közli, hogy még be kell mennie az Exitbe ezért most itt kell hagynia. Megértem, hogy dolga van, emiatt bólintok, majd miután lepacsizott velem, elhagyja a kórtermet. Írok egy üzenetet Millienek, hogy akkor majd nézzen be hozzám este, ha megérkezik, majd álomra hajtom a fejemet. A következő magányos óráimat alvással töltöm el. A fejfájásom nem csillapodik, így sikerül három óra elteltével az iszonyatos fájdalomra felkelnem. Nem tudom, hogy mit kéne csinálnom, ezért csak nézek ki a fejemből és percekig csak elbambulva agyalok. Az ajtó homályos üvegén át látom, ahogy néhány ember elmegy a kórterem előtt, és már csak arra tudok gondolni, hogy merre lehet Millie. A telefont a kezembe veszem és megnézem hány óra. Elmúlt kilenc óra. Felsóhajtok, ezzel egy időben pedig belép az ajtón, Millie, fehér nővérke ruhában. Rég láttam ebben a szettben, így a fantáziám azonnal beindul.

- Jó sokára jöttél.

- El kellett intéznem a többi dolgot, de még milliónyi van hátra, tehát pár perce ugrottam be – lépked ide hozzám, és az ajkaimra nyom egy halovány csókot. – Ígérem, ha mindennel végeztem akkor itt maradok nálad.

- Szavadon foglak – az egyik barna elkószált tincsét a füle mögé simítom. – Valami gyógyszert nem tudnál nekem hozni?

- Fejfájásra?

- Igen, arra – dörzsölöm meg a homlokomat. – Ráér, ha tényleg sok dolgod van.

- Amint vissza tudok jönni hozzád, hozom és akkor már itt is maradok veled – lehajol hozzám és rásuttogja az ajkaimra. Egy pimasz mosollyal az arcán, elhúzza a fejét majd ismét elhagyja a szobát, így az egyedül eltöltendő óráimat, most telefonozással fogom lefoglalni. Az összes közösségi oldalt végigjárom, sőt még egy filmbe is bele kezdek. Egy akció filmre esett a választásom, így azzal kötöm le a figyelmemet, egészen addig amíg újra meg nem érkezik Millie, abban az eszméletlen figyelemfelkeltő ruhájában.

- Bocsánat, hogy ilyen későn érkeztem. Jézusom, már mindjárt tizenegy – fújja ki magát amikor megérkezik a szobába. Lehúzza az ajtón lévő kisredőny féleséget, majd helyet foglal mellettem. – De itt a gyógyszered. Vedd be! – nyomja a kezembe. Feljebb ülök és elveszem a fájdalomcsillapítót. Víz segítségével lenyelem a gyógyszert, majd Millire emelem a tekintetem. Megpaskolom a combját, hogy üljön fel normálisan. A tenyeremet ott hagyom az említett testrészén, és végighúzom az ujjamat a bőrén. A lány élesen beszívja a levegőt, majd átveti az egyik lábát rajtam, és két kezével megtámaszkodik felettem. Így már mindkét kezemet a combjaira simítom, egyre feljebb. Végül a fenekére vezetem a tenyereimet, és feljebb vonom magamhoz, miközben én is feljebb ülök. Így már normálisan foglal helyet az ölemben. Millie lehajol és az ajkait az enyémekre tapasztja. Heves csókcsatába keveredünk, miközben a lány benyúl a pólóm alá és a hasamra simítja az egyik kezét, ezzel egy időben pedig lassú mozdulatokkal mozogni kezd az ölemben, ezzel ingerelve engem. Ezen felbuzdulva, kigombolom a fehér felsőjét, de az ajkaitól továbbra sem válok el. Millie belenyög a csókba, amikor az egyik mellére simítom a kezemet, majd hirtelen megáll és rám néz.

- Nem akarom, hogy felmenjen a pulzusod, és kifáradj – mondja. Kipirosodott ajkait tudom csak figyelni, majd amikor eljut az agyamig amit mondott, akkor közelebb húzom az arcát magamhoz, és a fülébe suttogok.

- Akkor majd lassan csináljuk.