L U K E

_____

a világ annyi fájdamat okoz,
te pedig mindet
arannyá változtatod

__________________

Az ujjaimmal dobolok a kormány peremén, és próbálom nem az órát nézni folyamatosan. Hamarosan fél négy, a műsor kezdete, de már szerencsére pár perc és az öcsémék iskolájánál fogunk járunk. Szegény Millienek végig kellett néznie a kirohanásomat, amit még csirájában fojtottam el, nehogy még jobban ráijesszek. Így is láttam, ahogyan összerezzent amikor beleütöttem ököllel az autómba, így jobbnak véltem ha inkább ezt magamban tartom. Sosem csináltam még ilyet, még anyámék előtt sem, maximum egyszer-kétszer, de az is rég történt. Egészen mostanáig nem is emlékeztem, hogy ez ilyen szörnyű érzés. Szerencsémre, Millie egész jól le tudott nyugtatni, ami miatt nem volt olyan borzalom az az öt kínkeserves perc, amit magamban kellett végigtombolnom. Mire feleszmélek, már le is parkoltunk az általános iskola előtt, így a kocsiból villámsebességgel pattanok ki. Örülök, hogy Millie komolyan veszi ezt az egészet, ezért ő is gyorsan cselekszik. Gyors tempóban lépkedünk be az iskolába, ahova én is jártam amikor kicsi voltam. A telefonomon nyolc darab nem fogadott hívás éktelenkedik, mind anyától, de egyikre sem méltattam sok figyelmet, mert tudtam, ha elmondom neki, a késésem okát, akkor nagyot fog bennem csalódni. Eszméletlen, hogy mennyi ember gyűlt be a suli előadó termébe, ahol a székek egymás hegyén-hátán sorakoznak. A szemeimmel azonnal megtalálom édesanyámat, aki az ötödik sorban ül, egyedül. Kézen ragadom a mellettem álldogáló lányt, aki elsőnek meglepetten felvonja a szemöldökét a tettemre, majd megvonva a vállát, szorít egy aprót a kezemen. Elindulok vele a sorok között, miközben mindenkitől elnézést kérünk akit fel kellett állítanunk, hogy beférhessünk az anyám melletti két helyre. Nyilván Rogert várta a második ülésre, de most Millievel kell beérnie. Épp, hogy leülök anya mellé, le is kapcsolódnak a villanyok.

- Szia – suttogom neki a fülébe, majd egy gyors puszit nyomok az arcára amitől mosolyra húzódik a szája. Mielőtt még bármit is kérdezne, megszólalok. – A műsor után minden kérdésedre választ adok.

- Erre is? – látom ahogy a tekintete megváltozik amikor a kézfejemre pillant. Még a félhomályban is kiszúrta az öklömet borító sebeket. Ez volt az egyik ok amiért az utóbbi időben nem jöttem látogatóba, hisz ennél durvábbakat is látott volna rajtam anyám, ha megjelenek előtte egy meccs után.

- Igen – motyogom neki kelletlenül, majd Milliere pillantok aki nagy csillogó szemekkel kémleli a kivilágított színpadot.

Nem veszi észre, hogy nézem, így van lehetőségem tanulmányozni a csodálatos arcát. Az ajkai résnyire szétnyílnak egymástól miközben a szemeivel végig pásztázza az idő közben fellépkedő gyerek kórust. Tudom, hogy Tobyt vagy Zacket szeretné megtalálni, de ők ebben a részben még nem szerepelnek, így még nem fogja tudni kiszúrni a félig-meddig rám hasonlító prücsököket. A lány haja a vállára omlik, de ahogy a füle mögé söpri a világos barna tincseket, vehetek egy komolyabb pillantást az arca bal oldaláról. Eszméletlen, ahogyan kinéz ez a nő. Elég arra gondolnom, hogy vajon milyen lehet reggel amikor csupán csak egy pólóban ébredezik fel az álmából, míg a ruha darab néha lecsúszik a fedetlen válláról, és máris szűkösebb lesz a hely a gatyámban. Elhesegetem a piszkos gondolataimat, majd a kis krapekokra vezetem a tekintetemet, akik épp akkor fejezik be az éneklést. A tömeg tapsol, köztük én is, aztán a gyerekek a meghajlás után, lekullognak a kis lépcsőkön. A bemondó nő, – aki történetesen az én osztályfőnököm volt felső tagozatban –, a színpad közepén felsorolja a következő neveket, akik most fognak előadni. Elmosolyodom, amikor meghallom a testvéreim nevét, és kíváncsian várom a tekintetemmel az öcséim boldog arcát a színpadra. Ez nem sokkal rá be is következik, ugyanis ahogy a hölgy elsétál, nyolc kisgyerkőc lépked fel középre. Köztük ott van Toby és Zack is, akik a szemeikkel azonnal meg is találnak minket és nagy integetésbe kezdenek mindenki előtt. Millie mellettem halkan elneveti magát, vele együtt én is jóízűen nevetek. Visszaintek nekik, és figyelemmel hallgatom őket végig. Zack és Toby nem sokkal különbözik egymástól. Mindketten szőkés barna hajjal rendelkeznek, de míg Zacknek göndörkés haja van, addig Tobynak teljesen egyenes, bár ha megnövesztené, biztos vagyok benne, hogy neki is begöndörödne, ahogyan nekem is szokott, ha nem jutok el fodrászhoz. Zack magasabb, de ő egy évvel idősebb is mint az öccse, de a korosztályukhoz képest, sokkal magasabbak mint a többiek. Mind a ketten fehér inget viselnek, amit anya aggatott rájuk. Mosolyogva nézem őket, majd hangosan tapsolok és füttyögök amikor elénekelték az iskolatársaikkal a dalocskát. Millie ugyanúgy reagál, sőt még hangosabban fütyül az öcséimnek, mint én. Anya is hangosan tapsol, és látom rajta, hogy nagyon büszke. Míg én ilyen koromban karatézni, vagy cselgáncsozni jártam, addig a kisebbik Hemmingsek teljes mértékben az énekléssel vannak elfoglalva, így anyának nem kell úgy aggódnia értük, mint ahogyan értem érezte ezt a nagy aggodalmat anno.

A két óra leforgása alatt, még kétszer lépnek fel a színpadra a testvéreim, amit ugyanekkora lelkesedéssel várunk. Ahogyan vége van a műsornak, mindenki szinte azonnal pattan fel a székéről, így mi is így cselekszünk. Kioldalgunk a sorok közül, Millie megy elől, aki saját magától nyúl a kezemért, hogy megfogja. A megszokott pontunkhoz vezetem a lányt, ahol Tobyékkal szoktunk találkozni egy műsor után. Édesanyám megáll mellettünk, és míg meg nem érkeznek a kisebbek, addig bemutatom Milliet anyámnak.

- Anya, ő itt Millie, az egyik barátom – engedem el a lány kezét, és a hátára csúsztatom a kezemet, ahol végig simítok a gerince mentén. Millie egy pillanatra rám néz, de aztán édesanyámra vezeti a tekintetét.

- Millie Tisdale – nyújtja a kezét illedelmesen anyámnak, aki csillogó szemekkel viszonozza a gesztust és kezet ráznak. – Örülök a találkozásnak, Mrs. Hemmings!

- Simán csak Sarah – biccent egyet kedvesen anya, majd mosolyogva rám néz. – Tegezz nyugodtan, nem vagyok ám olyan öreg! – kacag fel, ami miatt elejtek egy mosolyt.

Közben a távolból észreveszem az apró szőkés fejeket, amiért kilépek az emberek takarásából és leguggolva várom az öcséimet, hogy a karjaimba zárhassam őket. Zack hamarabb észrevesz, ezért felkiáltva el kezd felém rohanni. Szinte azonnal egy szoros ölelésbe zár, ami után Toby is csatlakozik hozzánk. A becenevemet kántálják, amit még akkor kezdtek mondogatni amikor pelenkásak voltak. Igaz nem szeretem ha így hívnak, de sosem mondanám meg nekik.

- Lulu! – ölelget tovább Toby, miközben Zack anyához battyog. Hallom, ahogyan anya megdícséri, hogy milyen ügyesek voltak, majd lassan felállok és megfogom Toby kezecskéjét, odavezetem őt Milliehez. – Ő a barátnőd, Lu? – néz fel rám nagy szemekkel Toby, aztán pedig Milliere is vet egy pillantást, miközben az ajkán egy nagy mosoly bújkál.

- Nem, csak egy jó barát aki szeretett volna titeket meglesni – mondom, mire Zack arca felragyog. Millie lehajol hozzájuk, én pedig automatikusan a pólójára nézek, amibe sajnálatos módon nem lehet belátni.

- Millie vagyok! – mosolyog kedvesen a lány miközben Zack és Toby között cikáznak a gyönyörű zöld szemei. – Te pedig Zack – mutat Zackre. – És Toby! – fordul a bólogató kissrác felé. – Nagyon ügyesek voltatok ma! Már sok jót mesélt rólatok Luke nekem!

- Komolyan? – csodálkozik Toby, mire Millie bólogatni kezd nekik, tudatosítva azt, hogy az igazat mondja, na meg hogy tényleg így gondolja a dícséretet.

A hangzavar kezd elcsitulni a folyosón, de még így is meg lehet hallani nagy dörrenést az iskola falain belül, ami a közelgő vihar miatt várható volt. Az öcséim szinte azonnal futnak hosszú lábaimhoz, és karolják át őket. Na szuper, hogy a vihar ide is elért, pedig szinte biztos voltam benne, hogy a mai napot Portland felett fogják tölteni a nagy fekete felhők, és nem jönnek el onnan egészen reggelig. Édesanyám az aggódó hangján szólalkozik fel, hogy ideje lenne indulnunk, nehogy a vihar elkapjon minket. Sajnos késő bánat, mert olyan szakadó esőben kell elfutnunk a kocsinkig, hogy mire beülök Millievel együtt az autómba, a hajam begöndörödve tapad a fejemre. A mellettem ülő ziháló lányra nézek akire feltűnően tapad a felsője, és a haja nedves hullámokban omlik le a vállára. Hirtelen a telefonom csengőhangja hasít bele a levegőbe, amit fel is veszek miközben elindítom a kocsit, aminek az ablaktörlője alig tudja eltakarítani a felesleges vízet a szélvédőről.

- Gyertek át hozzánk, míg nem áll el az eső. Ilyen időjárásban nem engedlek vezetni... - szól bele anya magabiztos, ellentmondást nem tűrő hangja a telefonba, de a makacs természetem miatt azonnal ellenkezni kezdek, amit persze nem vesz jó néven.

- Simán haza vezetek, anya.

- Most mondták be a rádióba, hogy a szél kicsavart egy fát a fő úton. Biztos, hogy nem engedem ezt, fiam – a monológjára idegesen felsóhajtok, majd miután beleegyeztem, leteszem a telefont.

- Remélem nem baj, ha maradunk egy órát anyámnál, csak míg el nem áll a vihar – mondom Millienek, aki a haját próbálja elrendezgetni, de amint belátja, hogy semmit sem tud vele kezdeni, így a vékony csuklójáról lehúzza a fekete hajgumiját és előre hajolva, felgumizza a vízes tincseit a feje tetejére, ezzel egy aranyos copfot képezve. – Anyám meg van azzal áldva, hogy nem tudok, haza vezetni ilyen esőben.

- Igaza van – bólogat Millie, és a folyamatos esőcseppeket nézve az ablaküvegen keresztül, rá kell jöjjek, hogy talán igaza van édesanyámnak.

Megforgatom a szemeimet, majd lassan kitolatok a parkolóból. Amikor elindulok a szülőházam felé, nagy villámlás jelenik meg a fekete égbolton, amitől rögtön a kisöcséim jutnak eszembe, hisz eszméletlenül félnek a vihartól, és úgy látszik ez most egy elég nagy esőkavalkádnak ígérkezik. A suli nincsen távol a régi házunktól, mindössze öt perc az út de most, hogy akkora eső van, a forgalom csigalassúsággal halad, ezért ez beletelik negyedórába is mire oda érünk. A felhajtónkon már édesanyám kocsija áll, ezért én az utcán, közvetlen a ház előtt parkolok le. Millie kipattan az esőbe, ezzel még jobban eláztatva a ruházatát, aztán sajnos nekem is ki kell szállnom a kocsiból, szóval úgy vagyok vele, jobb ha túl esek rajta, mert ez az eső nem fog elállni egyhamar. Odafutok az ajtóban álldogáló Milliehez, és kopogás nélkül benyitok a házba. Anya sehol sincs, gondolom a testvéreimet öltözteti át száraz ruhákba. A falakon mindenhol családiképek sorakoznak, amiket Millie előszeretettel nézeget végig.

- Lulunak hívnak Tobyék? – fordul hirtelen meg, egyenesen rám nézve.

- Igen, de csak ők... senki más – mondom, ezzel tudatva azt, hogy nem szeretném ha rajtuk kívül más is így szólítana. Édesanyám ekkor lép be a nappaliba, ahova időközben belépkedtünk.

- Millie! Ne adjak valami száraz ruhát? – anya féltő tekintettel méri végig a lányt, aki jelenleg úgy néz ki mintha ruhában belecsobbant volna egy medencébe.

- Úgyis hamarosan megyünk – morgom, de amint ez ki mondom, nagy dörrenés hallatszik kintről ismét. Az ablakokon át tisztán hallani a szélnek az erős fújását, míg néhol látni lehet egy-két villámlást a feketében úszó égbolton.

- De örülnék neki – szólal meg velem egy időben Millie. Megforgatom a szemeimet és inkább levágom magam a kanapéra. Zack és Toby szinte azonnal rohamoznak le, felugranak az ölembe és a vízes hajamat kezdik el fogdosni. Felnevetek és megcsikizem mindkettő testvérem nyakát. Egyszerre sikítanak fel, ami miatt abbahagyom a kínzásukat, és inkább megcsípkedem a puha baba arcukat. Toby az egyik öklömet kezdi kémlelni, végig simít rajta és kérdő tekintettel néz fel az arcomra. Azonnal Milliet keresem a szemeimmel, de már rég nincs a szobában.

- Mi történt? – eszmél fel Zack is. Felsóhajtok és elrejtem a kezemet előlük, hogy ne tudják tovább nézegetni a kékes foltokat.

- Megküzdöttem egy óriás sárkánnyal tegnap.

- Komolyan? – tátja el a száját Toby. Zack meglöki a testvérét és elkiáltja magát.

- Nem is! Ne higyj neki! – durcás arccal nézeget engem az egyik öcsém, amit nem bírok ki nevetés nélkül.

- De, még képem is volt! Csak kitörlődött a telefonomból – alig bírom elmondani amit szeretnék, mert lehetetlennek érzem, hogy abbahagyjam a nevetést.

Amikor végre levegőhöz jutok, felpillantok a nappali ajtajához ahol Millie, neki dőlve az ajtófélfának, kémleli a jelenetet. Felé küldök egy mosolyt, mire a lány lesüti a szemeit és szorosabbra fonja maga előtt a kezeit. Hallom ahogy Zack és Toby össze-vissza magyaráznak nekem mindenféle sárkányos sztorikat, de én csak Millie ragyogóan pirosodó arcát tudom nézni. Millie fel akar szólalni de Toby oda rohan hozzá és megragadva a kezét, ide húzza hozzám.

- Nagy szélvihart mondanak – közli végül Millie, miközben leül elém a szőnyegre. Zack és Toby rögtön odacsüccsenek a lány mellé és érdeklődve néznek rá. – Vagyis ennél nagyobbat.

- Már most is nagy szélvihar van, ennél nem lesz nagyobb – válaszolom unottan. Nem így terveztem ezt a napot, főleg nem Millievel. Nagyon idegesít, hogy idekerültünk anyámhoz. Igaz, szeretek a kis krapekokkal lenni de most szívesebben időznék Millievel nálam, – már ha rá tudtam volna venni őt, hogy felmenjünk hozzám –, erre most itt ülök és nézem ahogyan az ablakot verdesik a faágak. – Induljunk! – állok fel, megelégelve a semmit tevést. Simán haza vezetek ekkora viharban.

- Épp most akartam mondani, hogy anyud azt mondta, hogy aludjunk itt nálatok, aztán reggel haza indulunk – suttogja maga elé. Most veszem észre, hogy az én régi fekete-fehér csíkos pólóm van rajta. Elmosolyodom ennek láttán, de azonnal komollyá válik az arcom, ahogyan felfogom azt amit az előbb mondott.

- Ez most komoly? – fújtatok idegesen. Zack és Toby azonnal rám néznek, de én inkább elindulok anyám megkeresésére. A konyhában találom meg, épp a tűzhely felett kavargatja a gőzölgő lábost. Belépek a helyiségbe és egy sóhajjal tudatom vele, hogy itt vagyok.

- Tudom, hogy mit gondolsz most, de szerintem nem lenne biztonságos ekkora viharban elindulnotok... Azt mondják nem fognak elmenni egy hamar a felhők – nem néz rám, csak tovább ügyködik a pultnál.

- És ha elmegy mégis?

- Tegyük fel, elmegy a vihar hajnali négykor. Megvárod és azonnal indulsz? Inkább akkor már aludjatok itt, pihenjetek. Toby és Zack nagyon örülne nektek, ha itt maradnátok. Egészvégig azt ecsetelték nekem, hogy mennyire örülnek neked és Millienek – pillant fel rám fél szemmel. Bólintok, majd folytatja. – Már hamarosan nyolc óra. Millie is fáradt, beszéltem vele míg te lent voltál az öcséiddel, és ő szívesen maradna.

- Mit beszéltetek? – kerekednek ki a szemeim. – Anya, ne nagyon gondolj bele ebbe az egészbe túl sokat.

- Nem gondolok, de lenne pár kérdésem feléd. Többek között a kezedről... – rosszalóan megrázza a fejét, majd leszűri a spagetti tésztát a mosogatónál az egyik fém edénybe.

- Az nem is érdekel, hogy Milliet hogyan ismertem meg? Vagy hogy ki is ő? – vonom fel a szemöldököm meglepetten, hisz utoljára Audrey volt az a lány akit bemutattam anyának, mint egy barátnőt, viszont Millie nem a barátnőm, és nem is lesz az.

- Már személyesen válaszolt nekem a kérdéseimre – kiegyenesíti magát, és szigorú tekintettel vizslat engem, de ahogyan meglágyul az arca, megkönnyebülök. – Szólj a többieknek, hogy tíz perc és kész a vacsora. És öltözz át! Van pár régi ruhád a szobádban! Azokat felveheted.

Bólintok és kilépek a konyhából. Egyenesen a nappaliba megyek ahol Millie a hátán fekszik és az öcséim megállás nélkül csikizik szegény lány hasát. Hangosan nevetnek fel mindannyian, de amint észrevesznek, felnéznek rám. Biccentek Millienek, hogy kövessen, és elindulok a ház másik végébe. Hallom ahogy elmondja a testvéreimnek, hogy mindjárt visszamegy, majd követ engem a szobák felé. Megállok és szembe fordulok vele.

- Mit kérdezett anyám tőled? – szegezem neki a kérdést, szinte azonnal. Millie felemeli az állát és kihúzva magát válaszol nekem.

- Azt, hogy hol ismerkedtünk meg – ahogy ezt kimondja, megáll bennem az ütő. Nyílván észreveszi rajtam, ezért folytatja. – Nem mondtam az Exites dolgot... tudom nem meséltél nekem erről, de valamiért kikövetkeztettem azt, hogy Sarah nem tud a munkádról, ezért csak azt mondtam, hogy a kórházban találkoztunk.

- És mit kerestem én a kórházban? – vonom fel a szemöldökeimet meglepetten, de közben pedig teljesen megnyugodok, hogy anya nem tudta meg az Exitet, és hogy hogyan keresek pénzt amit nekik is küldök havonta. Voltam már lebukás közeli helyzetben de ez minden esetnél túltett.

- Az a te dolgod nagyfiú, hogy kitaláld – vigyorogva megveregeti a vállamat, majd kikerülve engem visszaindul a fiúkhoz, ezzel ott hagyva engem az előszobában. Elnevetem magam a viselkedésén, majd miután összeszedtem magam, én is elindulok vissza, egyenesen a megterített asztalhoz, de előtte még jobb lenne átöltöznöm.

az új 5sos single örömére hoztam nektek egy részt;) ha pedig elolvastátok, nyomás streamelni a no shame-t!!