L U K E

_____

hogyan is írhatnék ha a
kezemet is magával vitte

__________________

Az egész estémet a budi felett hajolva töltöm el. Nem tudom, hogy a mai veszteségem miatt hányok be öt percenként, vagy valami súlyosabb bajom van... esetleg agyrázkódás vagy valami ilyesmi. Lehúzom a wc-t és ismét neki támaszkodom. Álmos vagyok, de nem fogok tudni aludni mert úgyis pár perc és újabb hányás roham fog rám törni. A kezeim sajognak, a fejemről nem is beszélve. Megpróbálok felállni, hogy ihassak egy kis vizet de a testem visszahúz a padlóra. Szédülök és ekkor veszem csak észre, hogy valami nem okés a látásommal. A telefonomat próbálom kitapogatni a földről amit meg is találok. Hajnali három óra, Roger tuti, hogy ki fog nyírni bár ennél jobban már úgysem tudna. Rányomok a számára és a fülemhez teszem a sípoló készüléket. Kicsörög, a végsőkig várom, hogy felvegye azt a rohadt telefont de nem ez történik. Hangpostára kapcsol, én pedig káromkodva vágom le magam mellé a telefonomat. Percekig ülhetek abban a pozícióban, miközben azon gondolkozok, hogy mi tévő legyek. Anyámat nem zaklathatom ezzel, hisz örül, ha éppen nem azzal kell foglalkoznia, hogy a kisöcséim milyen újabb betegséget kaptak el, arról nem is beszélve, hogy édesanyámnak fogalma sincs arról, hogy én a verekedésekből élek meg, illetve, hogy ebből a pénzből adok nekik is. Tovább gondolkozok, a fejem eközben egyre jobban fáj, így villámcsapásként jut el az agyamig a megoldás ami miatt a telefonomról leszedem a tokot és kiveszem a benne lévő papírkát amit a kocsiban haza fele menet, beraktam oda. Nagy nehezen kiolvasom a kusza számokat és lassan beütögetem a telefonomba. Még egy percig elidőzök azon, hogy biztosan jó ötlet-e ez, de amint egy újabb hányinger tör rám, megbizonyosodok arról, hogy nincsen ezen kívül már más választásom. Rányomok a hívás gombra és ismét a fülemhez emelem a telefont. Kicsöng... pár csörgetés után fel is veszi az illető. Eleinte csak súrlódást hallok a hangszórókból majd pár másodperc múlva bele is szól egy lágy hang ami nyugodtsággal tölt el engem.

- Haló? – suttogja bele a telefonba halkan, és hallatszik a hangján, hogy a hívásom előtt már az igazak álmát aludta egészen addig még fel nem ébresztettem őt.

- Ne haragudj Millie, hogy ilyenkor zavarlak, de... – kezdem el a kis mondandómat, de megállít.

- Luke? – megköszörüli a torkát. – Honnan van meg a számom? – a hangja teljesen megváltozott, érdeklődéssel tölti el őt, hogy vajon miért hívhattam. – Egyáltalán miért ilyenkor hívsz?

- Szerintem baj van – nyögöm ki gyorsan, hisz érzem, hogy nem sokára megint a wc felett fogok majd görnyedni.

- Jól vagy?

- Nem éppen – hümmögöm és erősebben szorítom a telefonomat. – Három órája megállás nélkül hányok, meg azt hiszem, hogy szédülök...

- Jézusom, nem mentél el orvoshoz? Mondtam, hogy nem tudlak normálisan megvizsgálni, hogy meg lehessen mondani azt, hogy van-e valami komolyabb bajod a külső sérüléseken kívül... Agyrázkódásod lehet, be kéne menned a sürgősségire Luke! – kezd el hadoválni.
Nehezen de megértem amit elhadart nekem, de csak halkan felnevetek a monológjára.

- Hívjam ki a mentőket, aztán magyarázkodjak, hogy mi a fasz történt velem? Roger nélkül kétlem ha hinnének nekem... Inkább mondd, hogy mihez kezdjek.

- Te teljesen hülye vagy!

- Mondták már páran – morgom és eközben visszafordulok a wc felé.

- Hol laksz? – kérdezi meg hirtelen és hallom ahogy a háttérben valaki hozzá szól a lányhoz de azt már nem tudom értelmezni, hogy mit is mond az illető.

- Nem hinném, hogy ez most a legmegfelelőbb alkalom, hogy randizgassunk... – viccelődök, attól függetlenül, hogy a halálomon vagyok éppen.

- Nagyon vicces vagy, Luke! Ha-ha! – nevetést imítál. – Küldd el a címed, ott vagyok egy tíz percen belül és megnézlek... Ha valami nagy gond van, akkor pedig elrángatlak a kórházba – nagy susmorgás hallatszik ezek után, de szót fogadok a lánynak és elküldöm neki a pontos címemet.

- Emlékeztetlek, hogy nem vagy Roger, hogy ki tudj beszélni engem a helyzetből az orvosoknál – felelem irónikusan amire csak egy gúnyos nevetést kapok viszonzásul.

- Emlékeztetlek, hogy az egyetem mellett, abban a kórházban dolgozom – áucs... ezt most visszakaptam.

- Jogos – vallom be nehezen. Ilyen állapotban nem tudok vitázni, arról nem is beszélve, hogy én kértem szívességet.

- Na – kezdi, – Mindjárt ott vagyok! – és ezzel pedig meg is szakad a vonal.

Fél percig még nézem a telefonom képernyőjét egészen addig míg el nem sötétedik, majd lerakom magam mellé és a wc felé hajolok ismét. Millie érkezéséig ugyanabban a test helyzetben maradok, és próbálok nagyokat lélegezni. A hányingerem alább hagyott, szóval elmondom egy imát az égieknek. Voltam már többször is ilyen helyzetben, csak akkor Roger mellettem volt. De most nincsen itt és nem tud segíteni, ezáltal ha Millie nem lenne akkor teljesen magamra lennék hagyvatkozva. A morfondírozásomból az ajtónál felsorakozó hangos csapkodások ráznak ki. Már lelkiekben felkészítettem magam arra, hogy fel kell állnom ám amikor meg is próbálkozok ezzel, igazán csak akkor tudatosul bennem az, hogy ez nem lesz olyan könnyű. A mosdó szélébe kapaszkodva húzom fel magam és lassan-lassan de kikászálódok a fürdőből. Kilépkedek miközben a falhoz támaszkodom a kezeimmel és az ajtóhoz érve a kulcsot elfordítom jobbra, ezzel együtt pedig le is nyomom a kilincset. Millie ragyogó arca tárul elém ahogy kinyitja az ajtót és szinte azonnal magához rántva engem, behurcol a nappali részlegbe. Leültet az egyik fotelbe és leguggol elém.

- Minden betegeddel ezt csinálod? – a szavak csak úgy áradnak belőlem meggondolatlanul, hisz valószínűnek tartom, hogy az a rengeteg fájdalom csillapító, – amit magamba toltam amikor haza értem –, és még éppen megmaradt a gyomromban, az most kezdi kiütni az elmémet. – Mert akkor elég jó látványban lehet részük!

- Még nincsenek betegeim – rázza meg a fejét és az apró tenyerét a homlokomhoz tapasztja. Felnyúlok a kezéért és lehúzom az ajkaimhoz majd egy lágy csókkal ajándékozom meg a kézfejét.

- De én már az vagyok nem? – puszilgatom tovább a kezét, egészen addig míg ki nem rántja az én markom közül. – Naa!

- Mit vettél be amikor haza jöttél? – lép el mellőlem és a táskájában kezd kutogatni, a kérdésemet figyelmen kívül hagyva. – Mielőtt haza jöttél nem voltál rosszul?

- Egy pár kis morfium – idézem fel a pillanatokat amikor haza értem és rögtön a gyógyszeres szekrényemhez nyúltam. – Bár tuti, hogy a mennyiség fele a wc-ben végezte – gondolkodok hangosan. – Az Exitben még nem voltam rosszul.

- Honnan van neked morfiumod? – rántja fel a fejét rögtön, és rám szegezi a tekintetét. – Mennyit vettél be?

- Roger a válasz mindenre! – nevetek fel halkan de még ez is fájdalommal jár. – Nem sokat.

- Aha, persze – bólogat. – Merre van a konyha?

A helyiség irányába mutatok ahol szinte pillanatok alatt el is tűnik a lány. A konyhából visszatérve egy vízes konyharuhával és egy csomag fagyasztott borsóval tér vissza. A szemöldökömet ráncolom amikor felém hajol és a fejemre teszi a kendőt. A hidegtől megborzongok, de az összes dologról Millie vészesen közelgő arca vonja el a figyelmemet ami nem sokkal rá, de el is hajol tőlem.

- Nem hinném, hogy nagy lenne a gond... Maximum egy kis enyhe agyrázkódás azt pedig pihenéssel kiküszöbölöd – magyarázza, – Arra kérnélek meg, hogy azt a fájdalom csillapítot ne szedd kedvedre mert simán rá lehet szokni, na meg ha még is be veszed, ne egy marékkal! Ezt pedig vedd be – nyújt felém egy aprócska fehér gyógyszert. Kérdőn pillantok rá. – Vedd be, nem fogsz hányni.

- Rendben, nővérke!

- Honnan van meg a számom? – vált témát, figyelmen kívül hagyva az idióta poénjaimat.

- Melanie – adok egy egyszerű választ a kérdésére. – Melanie adta meg, még a mérkőzés után.

- Istenem, ez nagyon gáz – dörzsöli meg a szemeit majd leül a velem szemben lévő kanapé egyik oldalára. – Jézusom, ez tényleg írtóra ciki!

- Millie, egyáltalán nem az – vágok a szavába, tudatva vele azt, hogy tényleg nem gáz ez a helyzet. – Aranyos, hogy van egy ilyen húgod aki a boldogságot akarja neked.

- A boldogságot akarja nekem azzal, hogy megadja a számomat egy idegen férfinak? – kérdez vissza gondolkodás nélkül.

- Nem vagyok idegen.

- De az voltál!

- De mostmár nem vagyok. A házamban ülsz, kétlem, hogy olyan idegen lennék – mutatok körben a nappalin tudatosítás képpen.

- Igaz, de akkor is – durcizik továbbra is miközben az alsó ajkát rágcsálja. – Neked van tesód?

- Gyors téma váltás... – röhögöm el magamat és hátra dőlök a fotelben.

- Nem válaszolnál inkább? – förmed rám, amiért csak mosolyogni tudok. – Jó mindegy, amúgyis menni készültem.

- Válaszolok! – állítom meg. – Van két öcsém.

- Oh – fürkészi az arcomat. – Hány évesek?

- Még kicsik... Zack kilenc éves, Toby pedig nyolc – gondolok vissza rájuk. Rég láttam már mindkettő kis prücsököt, hisz anyaék már rég nem Portlandben laknak. Igaz közel ehhez a városkához, de már rég nem itt tartózkodnak, ezért csak ritkán látom őket.

- Te hány éves vagy?

- Mi ez, valami faggatás?

- Csak kíváncsi voltam – von vállat és felkapja a mellette heverő táskáját. – Próbálj meg aludni, ha esetleg nem lennél jobban, holnap Rogerrel mindenképp menjetek be a kórházba.

- Ott leszel?

- Nem tudom, nem valószínű... A főorvostól függ, hogy behivat-e holnap – válaszol a kérdésemre majd közelebb lépve hozzám, átfordítja a konyharuhát a hidegebb oldalára. – Jó éjt, Luke!

- Jó éjt... és köszönöm.

gondoltam, hozok egy új részt,
ha már a főszereplőnknek
születésnapja van a mai nap.
hbd lukey!!💕