M I L L I E

_____

te vagy a hajszál a hit és a
vak várakozás között

__________________

Ahogy visszaérek a kollégiumba, próbálok halkan besurrani a kolesz szobánkba, hogy ne keltsem fel a szobatársamat, Pandorát, de sajnos ez nem igazán jön össze, ugyanis amikor leveszem a cipőmet, halk nyöszörgés hallatszik fel a másik ágy felől. A szobatársam suttogva köszön nekem, én pedig innentől kezdve nyugodtan zajolhatok. Ledobom a padlóra a táskámat majd visszaöltözök a pizsamámba, ami után rögtön az ágyba helyezem magam. Felpakolom a párnákat a hátam mögé és úgy pillantok rá, a szobatársam kérdő arckifejezésére.

- Kész vagyok, jöhetnek a kérdések! – ejtek el egy barátságos mosolyt, ami után Pandorából csak úgy záporozni kezdenek a kérdések.

- Ki ez? Honnan ismerted meg? Van valami köztetek? Hogy néz ki? Én ismerem? Hogy hívják?

- Jézusom... – nevetek fel, majd megdobom egy kispárnával, hogy mostmár álljon le a kérdések sorozatával. – Lu... – kezdem, de megállok hisz Pandora tipikusan az a csaj, aki miután megtudott mindent, rákeres az illetőre, és ezt most nagyon nem szeretném, – Liam. Igen, Liamnek hívják. – bólogatok.

- Milyen Liam?

- Honnan tudjam?

- Jó – hagyja annyiban. – Folytasd!

- Melanie elvitt egy ilyen verekedős helyre, tudod, ahol kettő srác összeverekszik, nem tudom mennyi pénz összegért. Na és, ott találkoztunk – vonom meg a vállaimat majd még gyorsan beavatom a szaftosabb részletekbe is, mint például miért kellett ma este elmennem hozzá. Tíz percig mesélem neki, mert mindig közbe szól valamilyen megjegyzéssel de nagyjából sikerül a sztori végére érkeznem.

- Nos, örülök, hogy találkoztál vele, mert így Isaac elfelejtése garantált lesz. Mostmár boldogan alszom el – mosolyog rám, én pedig elveszem a hátam mögött lévő párnákat majd elhelyezkedem az ágyban. A vállamig húzom a takarót és Pan felé fordulva, jó éjszakát kívánok neki. Ő is megteszi ugyanezeket amiket én, majd lehunyja a szemeit. Követem a példáját, és a hasamra fordulva elmerülök én is, az álmok világában.

Másnap reggel kivételesen később kelek, amiért teljesen érhető okokból már Pandora nem tartózkodik a szobában. Ma nincsenek óraim az egyetemen, mert délre be kell mennem a helyi kórházba, Dr. Petersonnak segédkezni. Kikapcsolom a tíz órás ébresztőmet, majd lassan-lassan de el kezdek készülődni, hisz képes vagyok kifutni az időből a lassúságom miatt. Szerencsére minden kolesz szobához külön fürdőszoba tartozik ezért nyugodtan elvégzem a szokásos reggeli rutinomat. Nagyjából egy órámba telik mire végre kiszabadulok a szobából, így a táskámmal és a szobakulcsommal hagyom el a kollégium épületét. A kocsimhoz lépkedek ami a privát parkolóban foglal helyet, majd bedobom hátra a dolgaimat és beülök előre. Elindítom a motort és kitolatok a parkolóból. Jobbra kanyarodom a fő útra és az irányt a kórház felé veszem. Nem sok idő odaérnem, körül-belül húsz percembe telik ezért már fél tizenkettőkor beparkolok a nagy fehér épület elé. Besietek az ajtón ahol a recepción, Mrs. Trevor foglal helyet, aki egy nagy mosollyal köszönt engem.

- Kicsit hamarabb érkeztél! – pillant fel a falon lévő órára, ami által megállapítja az érkezésem időpontját.

- Igen, most így sikerült – mondom neki és odalépkedek a pulthoz. A kis asztalkán egy nagy csokor virág tündököl ami különböző virág fajtákkal van tele, de legfőképpen halvány rózsaszínű szirmokkal megáldott rózsákkal, aminek az illata az egész előhelységet betelíti.

- Jaj el is felejtettem! – nyúl a kis csokorhoz, és felém tolja amire automatikusan felvonom a szemöldökeimet. – Ez a tiéd!

- Enyém? És miért kapom? – húzom magam felé a csokrot és lehunyva a szemeimet, megillatozom a virágok mámorító illatát. Istenem de szeretem a rózsákat!

- Ez egy nagyon jó kérdés – nevet fel halkan Mrs. Trevor és visszaül a helyére. Elnevetem én is magam, hisz még mindig nem vagyok tisztában a dolgokkal, ugyanis nem tudom, hogy Mrs. Trevor miért vett nekem egy csokrot.

- Nem tetszik tudni, hogy miért vett nekem ilyet? Nincs szülinapom, se névnapom... ha jól tudom – gondolkozok hangosan, mire Mrs. Trevor felkiált, ami miatt picit meg is ijedek.

- Drágám! Ezt nem tőlem kapod! – kuncog. – Egy fiatal ember hozta be reggel nyolc óra körül, és mondta, hogy adjam át neked. Meg is ijedtem amikor, azt mondta, hogy majd értesítselek a virágról mert már azt hittem, hogy tényleg valamidet ünnepled ami nekem teljesen kiment a fejemből. Aztán utána néztem a naptáramba, és rájöttem, hogy a szülinapod még odébb van.

A szemeim kikerekednek, és szinte azonnal a csokor felé kapok, hátha találok rajta valamilyen üzenetet ami által rájöhetek, hogy vajon Isaac volt-e az aki ezt küldte nekem. Nem mintha megbocsájtanék neki valaha is, de azért jól tudna esni, ha meglátnám a kezének az írását. Ám amikor a kis lapot megkaparintom, és az ujjaim közé veszem a kártyát, jobban megnézem a kusza betűket.

"Köszönöm a tegnap esti segítséget. L"

Luke. Tehát nem Isaac volt. Nem tudom, hogy miért de teljesen megenyhülök és melegséget érzek szétáramlani a belsőmben, miközben újra és újra olvasom a mondatot ami a lapon szerepel. Mosolyogva nézem a kis kártyát majd Mrs. Trevorra pillantok aki kérdő tekintettel vizslat engem.

- Meg tudná nekem őrizni estéig? – kérem meg kedvesen a recepciónál ülő nőt, de persze tudom, hogy úgyis vigyázna a csokorra, míg dolgozok.

- Persze, kedvesem – villant rám egy mosolyt majd behúzza magához a virágcsokrot.

Ezután a napom boldogan telik. Nagy mosollyal az arcomon járkálok a kórház folyosóin, ami miatt Mr. Peterson betegei kedvesen érdeklődve próbálják megfejteni boldogságom okát. Én csak a fejemet rázva válaszolgatok, hogy semmi nagy dolog, simán csak jó kedvvel ébredtem reggel. Persze az öregebb nénik nem hisznek nekem és tovább próbálkoznak, mire már nem bírom tovább és kiszakad belőlem a boldogságom okozója miközben egy kórteremben cserélem ki az infúziót, ahol a három nénike fekszik.

- Na jó – kezdek bele. – Csak egy fiú...

- Aranyom, ezek szerint ez nem csak egy fiú! Ez az a fiú! – nevetgélnek össze a nénikék.
Elnevetem én is magam, és azon gondolkozom, hogy vajon én is ilyen leszek-e öreg koromban. – Na hadd halljunk csak róla!

- Igazából semmi különös... Reggel behozott nekem egy nagy csokor virágot ide, a kórházba – vonom meg a vállaimat mintha semmiség lenne.

- Ajaj! Ez aztán már szerelem! – kiált fel a bal oldalon fekvő nő. A kijelentésére hevesen rázni kezdem a fejemet, hogy semmi ilyenről szó sincs.

- Bizony! – helyesel a másik. – Hogy hívják?

- Luke – motyogom elvörösödve és a vállig érő barna hajammal próbálom eltakarni az arcomat.

- Luke – ízlelgetik a nevét, mire Mr. Peterson dugja be a fejét az ajtón és int nekem, hogy lejárt a munka időm. Az órámra nézek és csak ekkor tudatosul bennem, hogy milyen hamar elment az idő, hisz már este hét óra van. Elköszönök a "majdnem" betegeimtől akik Luke nevét kántálva köszönnek el tőlem is. Elhagyom a kórtermet majd lesietek a recepcióhoz, a virágcsokromért.

Mrs. Trevor helyén egy éjszakás itt dolgozó foglal helyet, aki leváltotta Mrs. Trevor nappali műszakát. Elveszem a csokrot és a cuccaimmal együtt sietek ki a kocsimhoz. Kinyitom a kocsi ajtót, beülök majd lerakom az anyós ülésre a táskám és a kezembe veszem a csokron lévő kártyát. Elmosolyodom, és a telefonomat nyomkodva megnyitom az üzeneteket. Beírom Luke nevét a keresőbe, kiválasztom, hogy neki szeretnék üzenetet írni, majd bepötyögöm azt amit jónak vélek, hogy megköszönhessem a kedvességét.

"Köszönöm a csokrot, igazán rendes tőled, de nem kellett volna. Szívesen mentem tegnap hozzád, de azért remélem nem lesz nagy bajod legközelebb!"