L U K E

_____

a te véred folyik az ereimben,
mondd mégis hogyan felejthetnék

__________________

Amint az óramutató az ötös számra érkezik, beparkolok az Exit előtti parkolóba. Sosem voltam még ilyen pontos, és remélem ez most este hétre sem fog megváltozni. Kiszállok az autóból, felkapom a cuccomat és bevágom a kocsi ajtót. Ismét nagy a forgatag az épületben, hisz a szervezők rendezgetik a dolgokat, a takarítók a délelőtti odaszáradt vért törölgetik a ring közepéről, míg Roger a mosdók előtt áll és telefonálgat. Roger Thompson olyan nekem mint egy kiköpött menedzser, annyi különbséggel, hogy én nem a pop szakmában dolgozok és nem kell különféle koncerteket leegyeztetni nekem. Bár igazából nem tudom, hogy melyik munka keres több pénzt, mert az utóbbi időben elég sok lóvét bekaszáltunk Rogerrel, amiért most tényleg nem panaszkodhatok. Mikor elmegyek mellette, intek egyet, hogy ne zavarjam meg a telefonálásban, és eltűnök az öltözőbe. Csak én tartózkodok a helyiségben, az újonc még nem érkezett meg ezek szerint. Átöltözök a szokásos ruháimba, és a gyengébb csuklómra helyezem a csukló szorítomat. Végzek pár fejkörzést, igaz még van fél órám, de azért jobb ha átmozgatok pár izmot. Roger időközben bepattan hozzám az öltözőbe, és rám pillant.

- Van egy kis gond – köhint, én pedig szinte azonnal felkapom a fejemet a mondatának felfogása után. Még is hétkor lesz a meccs, vagy talán valaki mással kell összeverekednem? Különböző lehetőségek villanak át a fejemen, de az az egy amit Roger kimond, arra egyáltalán nem számítok. – Késik a csávesz.

- Mégis mennyit?

- Fél órát – pillant le a telefonjára Roger, hogy ellenőrizze a kapott információt. – A főgóré teljesen kiakadt, de most nem tudnak mást betenni helyette. Ráadásul akik megvették már a jegyeket, azok téged és az új srácot akarják látni, szóval csak hat után tudjátok elkezdeni a meccset, arról nem is beszélve, hogy már most egy csomó pénzt a te nyereségedre tettek.

- És mégis hogyan fogok odaérni a kórházba? – hangom magas hangfekvésben szólalkozik fel, hisz elönti az egész testemet a düh. – Szétverem.

- Hétre épp, hogy odaérsz szerintem, ha nagyon sietsz. Ha hamarabb kiütöd a kis srácot akkor viszont K.O. és hamarabb elszabadulsz – gondolkozik hangosan Roger. – Bár nem tudom, azt mondják sokáig bírja a srác.

- Leszarom – vágom rá azonnal idegesen. – Majd valahogy megoldom.

Az infó amit Roger kapott, a késésről, igaznak bizonyult, ugyanis James, az újonc, tényleg fél óra csúszással áll fel a ringbe, ahol én már lassan egy órája állok, de eddig csak Rogerrel dumálgattam, ami miatt hamar eltelt ez a várakozással teli óra. Roger megszorongatja a vállamat majd óvatosan meglökve, beküld a ring közepére. A srác nem lehet több húsznál, a megállapításom szerint. Kezet rázunk, aztán int a bíró hogy indulhat a menet. Az Exit ajtaján még mindig ömlenek be az emberek, ami engem nem zavar, hisz többen látják majd ahogy szétverem a srác pofáját. Épp, hogy elkezdődik a meccs, egy gyors kombinációt viszek be a srácnak aminek a vége egy erős comb rugással fejeződik be. James nem hagyja magát és visszatámad egy bal horoggal ami be is talál, de azonnal reagálok rugás kombinációval, ami által a földön kötünk ki és ott folytatjuk a verekedést. Szerencsémre én kerülök felülre, de egy rossz ütés következtében, fordít a helyzetünkön és az arcomat kezdi ütlegelni. Csak reménykedni tudok, hogy a bevart seb a szemöldökömnél, nem szakad be újra. A tömeg ordít és a percek csak peregnek a képezeletbeli homokóránkon. Az első menet hamarosan vége, ordítja a bíró, James pedig leszáll rólam, felugrik, két lábra áll, de én is ugyanígy teszek. De sajnos amint újra neki támadnék, vége az első fél órának. Itt, az Exitben, máshogy mennek az időbeosztások a meccseknél, mint például más sportokban lévő megadott szabályos időnél, hisz itt kétszer kell küzdeni fél órát, de van amikor ezt lerövidítik kettőször tizenöt percre és akkor csak fél órás az egész meccs. Rogerhez lépkedek aki a kezembe nyomja a vízemet, én pedig gyorsan kortyolni kezdem a hideg, frissítő folyadékot, ami kellemesen folyik végig a torkomon.

- Most kéne – suttogja nekem, én pedig bólintok, hogy tudassam vele azt, hogy tudatában vagyok annak, hogy mit kell csinálnom.

Amint vége a pihenőnek – ami össz-vissz három perc –, visszamegyünk középre, és szinte azonnal közelharcba kerülünk egymással amit én egy klincseléssel próbálok hárítani. Nem tud a szorításomból kiszabadulni, hisz erősen szorítom meg a vállát, így neki is kell tennie, hogy ne tudjak nagy sérülést okozni neki, de elvét egy hibát és távolodni kezd tőlem, ami nagy hibának számít egy ilyen helyzetben, miközben felül ugyanúgy szorítjuk egymást, emiatt sikerül a lábammal fejbe vernem. Az erős ütés következtében elszakad tőlem és a földre rogy. Nem hiszem, hogy az eszméleténél van, de én utána ugrok és tovább verem, az egyre véresebb arcát. A bíró hirtelen leállítja a mérkőzés, K.O. van. Felállok és a dühöngő tömeg felé fordulok vigyorogva. A bíró felrángatja a földről Jamest és megfogja a kezét, majd az enyémet is. Felemeli az én karomat, ezzel kihírdetve a győzelmemet. Az emberek tapsolni kezdenek, fütyülnek és kiabálnak, van aki nagy csoportokban a vezetéknevemet kántálják, miközben tölcsért formálnak a kezükből. Kiszállok a ringből, és Rogerrel az oldalamon sietek be az öltözőbe. Öt perc múlva hét óra.

- Elkések – morgom és a kiscsap felé hajolok, hogy lemossam az arcomról a vérem, na meg James vérét, ami undorítóan tapad rám.

A számból még mindig ömlik a vörösség, de nem tud érdekelni. Az ökleim sebesek, a rászáradt vért nem tudom ledörzsölni róla. Roger próbálja elmagyarázni nekem, hogy Millie biztos megérti a késésem okát, de én tudom, hogy nem. Láttam rajta, hogy nem szereti ezt a fajta munkásságot és, hogy nagyon ellenzi az erőszakot. Nem fogja megérteni, ezért kell sietnem. Felkapkodom magamra a tiszta ruháimat, és mindent belegyűrve egy táskába, szó nélkül elhagyom az öltözőt. Az autómba beülve, már indítom is a kocsit és a kórház felé veszem az irányt. Negyed nyolcra érek oda. A recepción utánam szól az ott ülő férfi, hogy kell-e nekem segítség, hisz az arcom vérben úszik, a kezemről alig jött le a James által okozott mocsok, szóval teljesen megértem ha az itt dolgozók azt hiszik, hogy azért jöttem be mert valami fájdalmam van.

- Millie... – kezdem de aztán rájövök, hogy nem tudom a lány vezeték nevét. A recepciós felvonja a szemöldökét.

- Millie Tisdale? – kérdezi kérdő arckifejezéssel. Tisdale... ízlelgetem a vezetéknevét a gondolataimban.

- Igen, itt van még? – kezdek bólogatni hevesen.

Még méreget egy-két percig, hogy tényleg normális vagyok-e, megkérdezi, hogy valami hozzátartozója vagyok-e amire azt válaszolom gondolkodás nélkül, hogy igen, majd elmondja, hogy ma túlórát vállalt be, és a második emeleten fogom megtalálnom. Megköszönöm a segítséget, és felsietek a lépcsőkön. Így gyorsabbnak vélem, minthogy a liftre várjak miközben tétlenkedek. A megadott emeltre érve, végignézegetek a nyitott szobákon, és a folyosón lépkedve hirtelen meghallom a kellemesen ismerős hangot.

- Nem írt – a hang irányába indulok, és befordulok a 015-ös számmal ellátott szobához. Millie az egyik ágyon ül, miközben a mellette lévő három nénike, rám kapja a tekintetét. Kikerekednek a szemeik, és fura meghökkent hanggal jutalmazzák a megjelenésem. Milliere nézek aki egy mérges pillantással ajándékoz meg. – Mindjárt jövök – mondja halkan a néniknek és kitolva engem a szobából, bezárja maga mögött az ajtót és a mellkasomra bök a mutatóujjával.

- Szólhattál volna, hogy megint szétvereted magad! Akkor nem készültem volna a találkozóra!

- Sajnálom – felelem egy bocsánatkérő tekintet kíséretében. A kis redőny az ajtón hirtelen felhúzódik és ekkor meglátom a három kíváncsi néni érdeklődő szemeit. – Nézőközönségünk van! – nevetek fel és az ajtóra mutatok. Millie megfordul és kedvesen ledorgálja a néniket.

- Mrs. Lawrence! – szól rájuk, mire a kis redőny ismét lehúzódik. – Bocs, csak... nagyon kíváncsiak.

- Meséltél nekik rólam? – vigyorodom el a történésekbe belegondolva, ahogy Millie elcsacsogja a pletyka kedvelő hölgyeknek azt, hogy én ki vagyok, na meg azt, hogy hogyan találkozott velem.

- Mi? Dehogy! – tagadja azonnal, de tudom, hogy hazudik. – Luke, mivel nem jöttél és nem akartam agyalni azon, hogy vajon mi lehet veled, ezért ma túl órázok.

- Nem tudod visszamondani? – kérdezem, és a kezéért nyúlok de azonnal elrántja. A kézfejemre nézek ami még mindig vérben úszik. Francba.

- Mostmár nem – rázza meg a fejét. – Ne haragudj. – látom rajta, hogy sajnálja és biztos vagyok benne, hogy egy kicsit csalódott bennem. Hirtelen eszembe jut valami, amiben csak reménykedni tudok, hogy javít majd a helyzeten.

- Meddig leszel itt? A túlóra nálad mit jelent?

- Hajnali kettő – sóhajtja és keresztbe teszi a karjait a mellei előtt. Autómatikusan odavezetem a tekintetemet de mikor észbe kapok, visszanézek Millie zölden villogó szemeibe.

- Itt maradok veled. Megengeded, vagy egyáltalán szabadna? – mosolyodom el, tudatva azt vele, hogy tényleg vele akarom tölteni a nap hátralevő részét.

- Tényleg itt maradnál? – lepődik meg. – De csak szobáról szobára fogok járkálni, neked pedig addig kint meg kéne várnod – vázolja fel a szituációt. Bólintok beleegyezés képpen, hogy ez nekem így teljesen megfelel. – Jó, de elsőnek rendbe hozom ezt itt – pillant le a kézfejemre, én pedig azon gondolkozok, hogy bárcsak valamelyik más testrészemen ügyködne, és ne csak a kezeimen, de mivel ezt nem mondhatom neki, ismét bólintok és elindulok utána, követve őt a folyosón.