Unottan figyeltem, hogyan folynak le az esőcseppek a kocsi ablakán. Az autópályán, a kora reggeli dugóban csak lépésben haladtunk előre, és mindenki veszettül nyomta a dudát, hátha így gyorsabban fog haladni az előtte lévő. A rádióból halk zene szólt, ami szerencsére megszüntette a kis légtérben uralkodó roppant kínos csendet. Anyám a vezetőülésben feszített, és megpróbált jó képet vágni ahhoz, hogy már napok óta alig szólok hozzá. Én duzzogva ücsörögtem hátul, még arra sem méltattam, hogy beüljek mellé előre. Nem, azok után nem, hogy a koszos kollégiumban kell kihúznom még két évet. Biztos, hogy nem fogok nekik jópofizni, ezt elfelejthetik.

Minden kevesebb, mint egy hónapja romlott el. Azon a szerda délutánon, a suli második napján, mondták ki a halálos ítéletemet. Épp a nappaliban néztem a TV-t, amikor anya és apa bejöttek, és olyan fejet vágtak, mint akik citromba haraptak. Már akkor éreztem, hogy baj van.

Apa elmondta, hogy új, jobban fizető állást talált egy több, mint 150 kilométerre lévő városban, ezért oda kell költöznünk. A munkát már elvállalta, szóval nem volt visszaút. Persze én erről hallani sem akartam, hiszen itt vannak a barátaim, az iskolám, itt nőttem fel, és nincs ínyemre, hogy egyik pillanatról a másikra egy teljesen idegen helyre átcuccolni. Ráadásul ott kéne suliba is járnom, amihez végképp nem fűlik a fogam. A lakás, amit megvettek ott - megjegyezném, hogy ezt is a tudtom nélkül - sokkal kisebb, mint amiben eddig laktunk.

Természetesen teljesen kiakadtam ettől az őrült ötlettől, ordítottam és toporzékoltam, hogy márpedig én nem megyek sehova, sőt még a holttestemet sem vihetik el innen. A szüleim gyerekesnek neveztek és azt mondták, nyugodjak le. Nem értettem az egészet, mert apa kapott ott munkát, akkor minek kell az egész családnak elköltöznie? Menjen csak ő, viszont látásra! Emiatt a beszólásom végett anyám elkezdett velem üvöltözni, és kioktatott, hogy nem viselkedhetek így, nem illendő.

Oh, és az illendő volt, amikor rábólintottak erre az egészre, és leszerveztek mindent, anélkül, hogy egy árva szóltak volna nekem? Elvárják tőlem, hogy az utolsó két évemet egy új gimnáziumban fejezzem be? Pont most, amikor az osztályunk már kezdett egész jól összekovácsolódni. Jól érezem magamat ott és nem akarok eljönni onnan. Hogy lehetnek ennyire önzőek? Egy kezemen meg tudnám számolni az összes eddigi olyan döntésüket, amit úgy hoztak, hogy közben az én érdekeimet helyezték előtérbe. Ja, hogy egy sem volt? És még engem mernek szégyentelennek és hálátlannak nevezni. Na, szépen vagyunk, mondhatom. Úgy beszélnek, mintha ők lennének a világ legjobb szülei.

Én továbbra is erősen kötöttem az ebet a karóhoz, ők pedig kitartottak a saját igazuk mellett. Ez a huzavona ment még pár napig és folyamatosak voltak a veszekedések. Végül sok vitatkozás árán, de anyám bedobta az ötletet, hogyha annyira itt akarok maradni, akkor költözzek be a suli kollégiumába. Kérdés nélkül rávágtam az igent, már csak azért is, hogy ne nekik kedvezzek.

Másnapra már minden el volt intézve, szerencsére volt hely, így felvettek a kollégistának. Örültem, mint majom a farkának, hogy nem kell a szüleimmel mennem, egészen addig, még nem tudatosult bennem a dolog teljesen.

Basszus, én nem akarok beköltözni egy kis egérlyukba, ahol egy szobában négyen vannak, és valljuk be, ezek az épületek nem a higiéniájukról híresek. Ráadásul ott van az a csomó rémtörtének, hogy milyen mocskos dolgokat csinálnak ott a diákok. Egy olyan pletyka jár a suliban, hogy az újoncokat próbák elé állítják. Az eddigi legdurvább, amit hallottam, az az volt, hogy koleszbe avatás részeként az egyik srácnak meg kellett a többiek pisijét egy pohárból.

Innentől kezdve eléggé be voltam tojva, de választanom kellett. Vagy költözöm a munkamániás, idegesítő szüleimmel, vagy irány a kollégium. Hát, inkább megyek a sok retardált közé húgyot inni, döntöttem el. Csak nem lesz olyan rossz.

Szeptember utolsó hétvégéjét már az új lakásunkban töltöttük, ami nekem egyáltalán nem tetszik, olyan ízléstelen az egész ház.

Tegnap összepakoltam a szükséges cuccaim két óriási bőröndbe, de még így is maradtak ruháim, amiket otthon kellett hagynom. Nem tervezek hazalátogatni minden hétvégén, örülök, hogy nem kell látnom őket egy darabig. Maximum havonta egyszer letolom a képemet hozzájuk, hogy lássák, még élek. Bár nem hinném, hogy feltűnne nekik, hogy kimúltam.

Elvileg van mosógép a kollégiumban, szóval nem kell aggódnom a tiszta ruha kérdése miatt. A kérdés már csak az, hogy vajon fogok-e boldogulni egyedül. Biztosan nagyon furcsa lesz az elején, de reménykedem benne, hogy nem fogok az első hét után sírva hazarohanni, mert nem tudtam beindítani a kávéfőzőt.

Hangosan felsóhajtottam és a fejemet az ablaknak döntöttem. A dugó azóta megszűnt és most már teljes gőzzel hasítunk az iskola felé. Csak nem lesz olyan borzalmas, ha meg igen, akkor majd becsövelek valamelyik barátomhoz. Azért remélem, hogy erre nem fog sor kerülni, nem szeretek mások nyakán lógni.

Bő fél óra után megérkeztünk a kolesz elé. Nagy levegő, Niall! Nem lesz semmi baj. Arra gondoltam, hogy még mindig jobb lesz itt, minthogy apámékat hallgassam, akik talán még álmukban is a munkáról beszélnek, engem pedig levegőnek néznek. Igen, így már határozottan jobb döntésnek bizonyult a bentlakásos suli.

A kocsi megállt a járda szélén, anya pedig kiszállt belőle, gondosan ügyelve arra, hogy nehogy belelépjen a magassarkújával egy pocsolyába. Itt a zivatar már elállt, csak a nagy tócsák és az esőszak a bizonyíték arra, hogy nemrég még mennyire zuhogott.

Felnyitottam a csomagtartót és kivettem belőle a két mázsás bőröndömet. Amikor megfordultam, anya állt mögöttem. A szemeiben mintha... Nem, ilyen nem létezik. Ő soha sem sír, most mégis olyan volt, mintha könnyek csillognának a szeme sarkában.

- Vigyázz magadra, Niall! - mondta, majd esetlenül magához vont. Ezt is megértük, életemben először megölelt a saját anyám.

- Oké - válaszoltam szűkszavúan, majd lassan elengedtem őt.

- Majd azért néha látogass meg minket - nézett rám komolyan, mire csak bólintottam egyet. - Hát, akkor én megyek.

- - Oké - ismételtem meg magamat. - Szia.

Ő is elköszönt, majd beült az autóba és elhúzott. Ennyit a könnyes búcsúról.

Morogva húztam magam után a pereputtyomat, amit a köves úton elég nehéz volt vonszolni. Minek hoztam ennyi cuccot? Mikor végre odaértem a kollégistáknak fenntartott épülethez, fellélegeztem.

- Megkérdezhetem, hogy merre van a 68-as szoba? - érdeklődtem a portástól, ugyanis fogalmam sem volt, hogy merre kéne mennem ebben a labirintusnak is beillő monstrumban.

- Emelet, jobbra a folyosó vége - mondta unottan, majd vissza is fordult az újságjához. Mogorva egy ember, akinek a savanyú képét miden nap látni fogom ezentúl.

Amikor megláttam a lépcsőt, elszörnyedtem. Hogy fogom én ezen felcimbálni ezeket a nehéz szarokat? Miért nem jár erre ilyenkor senki, aki segíthetne rajtam? Bár még csak hét múlt pár perccel, nem csodálkozom.

Végül nagy nehézségek árán feljutottam, majd elindultam a szobámba. Vagyis, nem teljesen az enyém, mert lesz egy lakótársam is. Szerencsére csak egy, és így nem kell egy 15 négyzetméteres lyukon még két emberrel osztoznom. De lehet, mégiscsak az lenne a jobb, ha többen lennénk. Mi van, ha valami őrült, elmebajos szobatársam lesz, aki majd álmomban meg akar erőszakolni?

Már akkor kezdtem kétségbe esni, amikor megláttam az ajtót, amin az alábbi felirat állt: „sex zone" és egy tizennyolcas karika. Úristen, hova kerültem? A hajamba túrtam és vettem egy mély lélegzetet. Csak természetesen, az első benyomás a legfontosabb. Ujjaimmal a kilincsre fogtam, majd lenyomtam azt. Beléptem a szobába a bőröndjeimmel a nyomomban, de amikor megláttam, hogy ki ül az ágyon, az arcomra fagyott az üdvözlő műmosoly. A legrosszabb rémálmom készül valóra válni.

- Üdvözlégy, Horan!

__________________________

És itt az újabb könyv, hogy még véletlenül se a jelenleg futó történeteimmel foglalkozzak. Remélem elnyeri a tetszéseteket, tudom, most még unalmas, de a következő fejezetben már be fognak indulni a dolgok. Mindenki nyugodt lehet, elég mocskos lesz. :))