A lehető legnyugodtabb vigyorral a képemen sétáltam be a terembe.

Körülbelül fél perccel ezelőtt ellenőriztük, hogy tiszta-e a levegő, de szerencsére a hősöket/hőstanoncokat először az igazgató várta pár mondat erejéig az irodájában. Így bőven volt időnk felkészülni az akcióra.
Na jó, volt rá 2 teljes percünk, ami végül is a mai nap leghosszabb pihenő időszakának nyilvánítható.

Az időt kihasználva jó párszor felidéztem magamban a tapasztalataimat és próbáltam összerakni a képet, hogy hogyan is működik ez az egész képesség és mit is kell majd csinálnom.

Balszerencsémre arra riadtam fel, hogy számunkra hívatlan vendégek érkeznek a terembe...
Alig egy másodperc múlva már behúzott nyakkal bámultam a padomat.

A két fiú mellett még három, számomra ismeretlen hős (Endeavor, Eraserhead és 13-as, mint később kiderült) lépett be.

A tábla és a tanári asztal között álltak meg, majd az egyik, vörös hajú, lángokkal borított hős rideg, kék szemével végkémlelte az előtte ülő gyereksereget.

A következő pillanatban valamit hátraszólt a mögötte álló fekete hajú, eléggé karikás szemű férfinak, aki előrelépett és tiszteletet követelő hangon megszólalt.
- Szóval. Azért jöttünk el ide, hogy meséljünk nektek egyet s más a hősökről és a gonosztevőkről.
Mivel ezen a környéken igen gyakoriak a bűnözések fontos tudnotok, hogy...

A monológ ment tovább, de én már, átvitt értelemben, máshol jártam.

Ugyanis amikor a hősök csapata a terembe érkezett rögtön cselekednünk kellett. Így amíg barátnőim próbálták leplezni magukat én elsőként meg is céloztam a felemás hajút. De volt egy kis bőkkenő, vagyis a fekete ruhás hősünk pont kitakarta a fiút, én pedig még nem tudtam olyan jól használni a képességem, hogy így is "kutakodni" tudjak a fejében.

De abban a pillanatban, mikor előrébb állt, hogy elkezdje a beszédet szabaddá vált számomra az út.

Gyorsan, egy nézéssel jeleztem a lányoknak, hogy kezdem, ők pedig feszülten várták, hogy mi sül ki ebből.

Azzal visszafordultam és erősen koncentráltam. Éreztem, hogy elkezdek szédülni, de még mindig semmi sem történt. Kezdtem kétségbe esni, hogy mégsem sikerül a terv, amikor valami bevillant. A következő pillanatban pedig egy narancssárga környezetben találtam magam.
Megjelentek előttem a szokásos sárgás árnyalatú kis képkockák. Mindegyikben egy-egy jelenet, emlék, gondolat, érzés vagy elképzelt dolog futott. Úgy kutakodtam ezek között, mintha csak egy számítógép fájljait rendezgetném.
Nem kellett sokáig keresgélnem, mert szinte minden egyes pillanatban megjelent a kép, amire szükségem volt.
De meg kellett akadnom, ugyanis fogalmam sem volt, hogy mit csináljak. Húzogassam őket? Vagy nyomjak rá? Vagy csak gondoljak valamire?
Ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel voltam ellátva, miközben az óra egyre csak ketyegett...

Végül fogtam magam és "minden mindegy" alapon óvatosan hozzáértem az előttem lebegő képkockához. Az pedig hirtelen eltűnt.

Diadalmasan vigyorogva az összes veszélyesnek mondható friss emléket kitöröltem és még a kezemet is leporoltam a munka után.

Sajna elég fura látvány lehetett, hogy egy pillanatra ránézek a hősökre és elvigyorodva babrálok a kezemmel, szóval abba kellett hagynom.
De akkor is büszke voltam.

Viszont mielőtt még nagyon elszálltam volna magamtól a szőkét is elintéztem, igaz nála kevesebb dolgom volt.

Aztán Akirával és Yukoval, némán és láthatatlanúl ujjontunk egy sort.

De ez a jókedv is gyorsan elszállt, amikor meghallottunk egy igen ismerős nevet.

- Akira Yoshida - olvasta föl a nevet egy űrhajósra hasonlító hős...
Akira összerezzent. Úgy megdermett, hogy az ember egy kőszobornak hihetné. Csak néma csendben lefelé bámult.

- Képesség, lakhely, szülők neve... Itt nem áll semmi. - nézett most a teremben lévő felügyelő tanárra.

- Sajnos nem tudjuk. - jelentette ki nem túl jóindulatú hangon és végnézett a hármasunkon. - Ahogy Yukonak és Naominak sem.

A vörös hajú férfinak meg mintha eszébe jutott volna valami. Összeszűlült szememekkel követte a tanár tekintetét, egyenesen a mi padjainkig. Majd dörgő hangon megkérdezte:
- Melyik az a Yuko?!?

Igen, igen, tudom. Sokat, nem, rengeteget késtem vele, ezer bocsánat érte. És sajnos újabb rossz hírekkel tudok szolgálni.
Na jó nem mindenkinek lesz rossz hír, de a lényeg, hogy ezt a sztorit mostanában elég sokat folytattam, szóval az elkövetkezendő napokban ezt egy picit "pihentetem" és a többi, illetve új sztorijaimon agyalok és írogatom őket.

Csak ennyit szerettem volna mondani, legyen szép napotok, hetetek, hónapotok, így a karantén idején is és ha addig nem "találkoznánk" előre is boldog húsvétot mindenkinek! <3