Másnap reggel egy elég kellemetlen meglepetésre ébredtem. Pontosabban az a kicenzúrázott jelzőt érdemlő ébresztőóra fogott neki a hallásom rongálásának. Én meg szokásomhoz híven addig kapálóztam, hogy végül lepottyant az éjjeliszekrényről.
De nem lenne valami sorsszerű ha el is hallgatna, így mindketten tovább szenvedtünk. Csak percek múlva fogtam fel, hogy van egy ici-pici probléma... Hétfő van. És mind tudjuk, ez mit jelent. Első nap a pokolban!

Azon már szerintem senki sem lepődik meg, ha azt mondom, hogy én ilyen "elalvós" fajta vagyok. Szóval most is eléggé benne voltam a pácban.

Olyan gyorsan ugrottam fel, mintha a rogyadozó ágyam helyén egy katapult lenne. Ezzel az egy ugrással a szekrényem előtt teremtem és abban a pillanatban kirántottam belőle az első használható ruhát, ami a kezem ügyébe akadt. Majd két szökkenéssel visszajutottam az ágyamhoz és pár mozdulattal átöltöztem a fekete, bő fazonú kapucnis pulcsimba és a szintén sötét árnyalatokban pompázó
leggingsembe [asszem így kell írni, ha nem javítsatok ki].
Őszintén már azon sem csodálkoznék, ha az 5 másodperces teljesítményemért a kezembe nyomnáknak egy díjat.

A rekordidejű akcióm után gyorsan bedobáltam pár fontosabb holmit a táskámban, ami... Találjátok ki milyen színű?...

...- Csak nem fekete??? - kérdezi a vörös hajú tettetett meglepettséggel és úgy tűnik igen jól játsza a szerepét.
A mesélőnk sem tétlenkedik és olyan meglepett fejet vág, amennyire csak lehetséges.
- Honnan tudtad?? - bámul a fiúra elkerekedett szemekkel.
- Megérzés. - vágja rá az előbb említett egy vállrendítéssel kísérve és a társaságból egyöntetűen tör fel a már régóta tartogatott röhögés...

...szóval bedobáltam pár fontosabb holmit a fekete táskámba és kiszáguldottam a szobából.

Útközben aztán benéztem a barátnőimhez is. A két szomszédos helyiségben sem tapasztaltam eget rengető aktivítást. Yuko kómás fejjel kecmeregett elő az ajtó mögül, a szürke ötven árnyalával felruházva, Akira pedig fekete bőrdzsekiben vágta be az ajtót.

Hármasban lesunnyogtunk a lépcsőn és ügyeltünk a maximális szintű feltűnésmentességre. Valami isteni csoda folytán senki sem állított meg minket vagy jutalmazott egy-egy szúrós pillantással. Vagy nem vettek észre vagy csak lusták voltak reagálni az érkezésünkre. Az biztos, hogy a marha nagy szerencsénk nem tartott sokáig. De ne szaladjunk ennyire előre.
Hiszen még csak most léptünk ki az ajtón és indultunk meg kapucnival és néhány vészhelyzetre félretett szájmaszkkal megspékelve a "borzalmak színhelyére"..... és .....
Na jó, eddig csak egy átlagos sulis nap kezdetét hallhattátok, a mi felfogásunkban.

*10 percel később*

Úgy vonultunk be kedves iskolánk kapuján, mint maga a fekete sereg.
De igazából a fél suli hozzánk hasonló melankólikus hangulatban szenvedett, a másik fele meg depresszióban, szóval nagyon összetartó közösséget alkottunk.

Azért még pár infót hozzátennék a "pokollal" kapcsolatban:

Mint minden normális gyereknek, nekünk is iskolába kell járni, leginkább hogy ne keltsünk feltűnést. Mivel mi is ugyanúgy átlagos családokban születtünk az állam tud a létezésünkről, így muszáj ugye suliba járni, de a különböző infókat rólunk illetve az otthonuktól próbáljuk palástolni.

A sulink nem egy nagy szám, sőt még az átlagnál is alacsonyabb szinten van. Ide leginkább azok járnak, akik nagyon szegényes sorsú családokból származnak, ami nem ritka ezen a környéken, esetleg gonosztevő szülők gyerekei, árvák, vagy éppen a borzasztóan rossz viselkedésű és tanulmányi eredményű gyerekek kerülnek erre a helyre.

Általános iskola, szóval 6-tól 15-ig mindenféle korosztály megtalálható itt. Főleg, hogy a társaság fele legalább egyszer bukott már. Mellesleg a legidősebb diák asszem 16. Szóval mi itt a 14 életévünkkel a rangsor tetejénél állunk. De sosem feltűnősködünk vagy produkáljuk magunkat, mint a legtöbb... khm... beképzelt idióta. Mi vagyunk a tipikus "fura, elvonult, flegma, ködös múltú, sötét lányok".

Kinézetre inkább hasonlít egy börtönre, mint igazi iskolára, ami mondjuk jobban is stimmel hozzá.
Omladozó, telegraffitizett téglafalak, rozsdás vasoszlopok, korhadt fagerendák, beázott tető, csöpögő csapok és csövek [mennyi Cs 0:], piszkos falak, stb. Csak a szokásos.

A folyosókon véghaladva monoton gyalogoltunk fel a lépcsőn a termünk felé. Figyelmen kívül hagytuk a lenéző (vagy éppen néhány esetben irigykedő) tekinteteket.

Fölérve rögtön balra helyezkedett el az osztálytermünk, benne sok életkedv nélküli analfabétával. És nem túlzok tényleg olyan a helyzet, mintha zombi apokalipszis lenne.

Táskával a hátunk (itt még azt sem csodálnám, ha valaki kilopná a szekrényből a holmijainkat, szóval semmit sem hagyunk bizonytalan helyen) beálltunk a szokásos törzshelyünkre, vagyis a lépcső mellé, ahol egy vállig érő fal valamennyire elrejt minket az érkezők szeme elől, de mi láthatunk bármit.

Mint minden reggel most is értelmetlen dumálgatással meg fárasztó poénkodással indítottuk a napot, semmit sem sejtve elkövetkezendő krízishelyzetből.

Éppen kiélezett figyelemmel hallgattam Akira beszámolóját, amikor meghallottam a csengőt, ami nagy valószínüséggel összeesküvést szervezhetett az ébresztőmmel. El is képzelem, ahogy titokban diskurálnak  a "Süketítsük meg Naomit" tervről.

A csengőt meg az ajtó nyikorgása szakította félbe. Azt pedig a tanár "-BEFELÉ!!!" ordítása.

Besomfordáltunk a terem ajtaján és levágtuk magunkat három különböző padba. Két másodperc múlva a tanár már előttünk termett és belekezdett a hosszú, hosszú monológjába:
- Már régebben be akartam jelenteni nektek egy fontos dolgot, de eddig nem nagyon volt rá lehetőségem. Most viszont muszáj lesz, ugyanis a következő órátok elmarad, mert... - de már megint félbe lett szakítva valaki,  ez esetben a tanár, aki próbált valami értelmeset mondani a kamaszseregnek, de az osztály az "elmarad" szó hallatán önkívületi állapotban  ugrálni és éljenezni kezdett.

- CSÖND LEGYEN! Óra van! - ordította a férfi/nő(igazából mindegy, mindenki úgy képzeli el, ahogy akarja) vörösödő fejjel. - És a legfontosabb, hogy... NEM FEJEZTEM BE! - hangsúlyozta ki az utolsó szavakat az egyik srácra emelve szikrázó tekintetét, aki még mindig nem tudta abbahagyni az idegesítő vihogást.

Aztán szerencsére visszaváltott normál hangnembe.
- Tehát. A következő órátok elmarad, ugyanis pár hős, illetve hőstanonc jön egy kis bemutatót tartani.

A mosolyok egy szempillantás alatt lehervadtak.

- Mivel mind tudjuk, hogy iskolánk elég szélsőséges környéken van és sok rossz jövőképű gyerek jár ide, ezért az állam beszervezte nekünk ezt a kis tájékoztató féleséget. Szóval a következő órában a szomszéd terembe gyertek majd. Ezzel le is zártuk a témát, most pedig vegyétek elő a matek füzetet és írjátok fel, hogy...

De én ezt már nem hallottam. Éreztem, hogy forogni kezd velem a világ és a torkom résnyire szűkül. Nemhogy nyelni, de levegőt venni is alig tudtam. Pontosan tudtam, hogy kik és miért jönnek.

Remegve elfordítottam a fejem és mélyen barátnőim szemébe néztem, azt sugallva, hogy most végünk van...

Sok-sok nap, hét, már én sem tudom mennyi kihagyás után, de I'm Here!
És ezt a részt pedig külön _Akira_Yoshida_ tiszteletére😏
Remélem jó lett, kommentek jöhetnek💖