Egy kis rigó csicsergő hangja szólalt meg a sötétségben....

Én pedig megpróbáltam kinyitni a szememet, de egyszerűen folyton visszacsukódott.
Az apró madár még mindig ott csicsergett a fülem mellett, alig 1-2 méterre lehetett tőlem.

Végül úgy döntöttem, hogy pár percig még fekszek az egyszerű ágyamon és hallgatom a gyönyörű hangot.

Teljesen megnyugtatott a rigó dala és abban a a pillanatban nem gondoltam semmire, ami tőlem azért nagy szó.
De ez is csak fél percig tartott, utána az agyam kattogni kezdett.
Elgondolkoztam volna így egész nap, ha valaki rám nem ront...

- Ébresztőőő, már fél tíz van! És tegnap megbeszéltük, hogy kilenckor indulunk. Szóval 2 perced van, hogy elkészülj és 5 perc múlva találkozunk lent! - oszlatta szét kedves barátnőm a meghitt gondolataimat, és a szinte kiabáló hangerejével szépen elilyesztette éneklő vendégemet, aki gyorsan kisurrant a félig nyitott ablakon.

- Mindjááárt - mondtam reflexből a párnát a fejemre húzva.
És csak eztán tudatosult bennem, hogy mit is mondott pontosan...

- Akkor itt hagyu...- de nem tudta befejezni, mert a szavába vágtam.

- Már kész is vagyok! - ugrottam ki szó szerint az ágyból és rám valló módon jól el is taknyoltam.

Akira pedig jó baráthoz méltón kiröhögött, majd felsegített a földről.

- Na jó én megyek és megkeresem Yukot is, lent találkozunk. De mégegyszer kihangsúlyozom, hogy siess! - sétált ki a szobából, én meg egyedül maradtam.

Szóval felkaptam magamra a fekete, szakadt farmeremet, a sárga hosszúujjúmat és a szintén fekete bőrdzsekimet és bakancsomat és már kész is voltam.

Mielőtt kiléptem volna a szobából kinéztem az ablakon.

Az eget szürke felhők borították, de már kezdtek szétoszlani és néhány résen besütött a szikrázó nap.

Végignéztem a régi romos és elhagyatott házakon, amik lehet, hogy másnak csak omladozó, ilyesztő épületek, de nekem az otthont jelentik...

...Úgyhogy most elmondom, hogy nagyjából hogyan éltünk a bandában...

A városnak ugye volt egy szegényesebb negyede, ahol a legtöbb bűnöző banda tanyázott.
Itt rengeteg régi, üres ház volt, ahova beköltözhettek vagy éppen csak egy időre elbújhattak.
Nemsokára ez lett az egyik legkörözötteb és legveszélyesebb környék egész Japánban.

Nem csoda, hogy a hősök nagy részét ide küldték, itt épültek meg a legnagyobb hősügynökségek és a legjobb hősképzők, mint például a U.A.
Így valamennyire szabályozni tudták a bűnözést a környéken, de még így is rengetegen maradtak itt, főleg a nagyobb ellenfelek, akiken a hősök sem fognak ki.

A mi bandák, mivel nem túlzottan nagy, vagyis csak 15 fő, egy két részre osztott, kisebb épületet foglalt el, ami régen nagy valószínűséggel egy irodaház lehetett.

Mindkét épület három szintes és egy folyosó köti össze őket.

[Majd ilyesmi illusztrációk lesznek a sztoriban]

Vannak hálószobák, raktárak és nagyobb termék is, ahol általában megbeszéléseket tartunk.

A legalsó szinten van egy kis labor szerűség, ahol különböző szerek készülnek és az eszközeinket is ott fejlesztik. Itt vannak még a tárolók és raktárak meg a garázs a járműveinkkel.

A középső szinten a tárgyaló található, ahol megbeszéljük a fontosabb dolgokat, terveket és feladatokat. Valamint a másik oldalon még ott van az étkező.

A legfelső emeleten pedig az egy- vagy kétszemélyes hálószobák és a fürdők helyezkednek el.

A szobák hasonlóan néznek ki, valami ilyesmi elrendezéssel:

A bútorok régebbiek, nagy részt szürkés vagy barnás színűek és meglátszik rajtuk, hogy már vagy 20 éve itt vannak és azóta egy porszemet sem takarítottak le róluk...

Arra eszméltem föl, hogy egy villanyoszlopra bambulok, mikor már rég lefelé kéne tartanom. Úgyhogy eleget téve Akira kérésének kiszáguldtam a sötét és egyhangú szobából és lerohantam a feltöredezett kövű lépcsőn.

Lent aztán majdnem nekimentem Kainak és Gyounak, akik a banda legjobb sofőrjei. Már kiskorom óta nagyon jóban vagyok velük, szóval csak egy"császtok"-ot és egy "bocsi"-t kiáltottam hátra nekik, majd tovább rohantam lefelé, hogy megkeressem a barátnőim.

Útközben még fél percre beugrottam a konyhába Bungohoz és beszereztem tőle egy kis kaját, amit út közben két harapással elintéztem.

Végül szinte másodpercre pontosan leértem az ajtóhoz, ahol már vártak a lányok.

- Na végre te is megkerültél! Pont időben. - köszöntött Akira a szokásos flegmaságával, ami nem kevésszer állt ki értünk, ha Yukoval bajban voltunk.

- Másodpercre kiszámoltam. - válaszoltam szórakoztam a térdem támaszkodva, mert úgy éreztem mindjárt összeesek.
Nem elég, hogy az egész heti edzések után borzasztó izomlázam volt, de még szombat reggel is rohangálnom kellett és még a reggel bevert lábam is fájt.

- Igazi matek zseni vagy! - jelentette ki Yuko, amin ösztönösen elröhögtem magam, nem számolva a következményekkel. Vagyis hogy a hasizmom jól begörcsölt és alig bírtam felegyenesedni.
Hát kezdődhetett volna jobban is napom.

- Ja és apád azt mondta itt várjuk meg
- tette hozzá Akira.

Úgyhogy vártunk pár percet, aztán a nevelőapám csak úgy a semmiből megjelent mögöttünk.
Néha elég ilyesztő tud lenni, főleg mikor így a semmiből csak úgy megjelenik. Egyébként ennek lehet valami köze a képességéhez is, ami a lelkek irányítása. Vagyis képes az élőlényeket gonoszság, rosszá, vagy ha éppen úgy akarja jóvá tenni, ezt úgy, hogy van egy bizonyos számú lélek a birtokában, amiket bele tud küldeni másokba vagy fizikailag is tudja őket irányítani, ilyenkor pedig úgy működnek, mint egy segítő társ.
Általában aki a hatása alatt áll annak megváltozik a szemszíne vagy valami más külső jel árulkodik a képesség jelenlétéről. Én sem tudok róla olyan sokat, mert nagyon ritkán beszél az ilyesmikről...

Szóval nyugodtan előresétált hozzánk és mosolyogva köszöntött minket.
- Jó reggelt, lányok! Akkor készen álltok az első egyéni őrjáratotokra?

Pár bólintás jelezte neki, hogy folytathatja a "beszédet".

- Ne felejtsétek el, amit mondtam! Próbáljatok nem feltűnőek lenni, ha nem muszáj ne használjátok a képességeteket, ne menjetek túl messzire és senki sem tudhatja meg, hogy kik vagytok és honnan jöttetek.
Ha szeretnétek nézzétek körbe vagy egy kicsit lopkodhattok is, csak ne bukjatok le! - fejezte be a szabályok ismertetését - Mehettek, sok szerencsét! - nézett ránk egyszerre bíztatóan és büszkén.

- Oké - jött az egységes válasz és kiindultunk az épületből.

Az ajtóból még egy kicsit visszapillantottam a folyosón álló férfire és lehet, hogy én néztem félre, de mintha egy kicsit gonoszul elvigyorodott volna. Inkább csak pislogtam párat és visszafordultam.
"Csak én láttam rosszul!"

Itt is a harmadik rész és várhatólag már hétvégén folytatom.

Mostanában majd megpróbálok több részt írni mindenhez, mert nagyon elhanyagoltam a sztorijaim.

De ettől fügetlenűl már most összegyűlt az 50 nézettség, amit nagyon szépen köszönök mindenkinek!