...Szóval az egész 18 évvel ezelőtt kezdődött...

...amikor is két éves voltam. A szüleimmel egészen eddig gyönyörű életet éltünk. Egy csodaszép házban laktunk az erdő mellett, egy álomba illő környéken. Nem voltunk sem gazdagok, sem szegények. Tökéletesen megvoltunk a mi kis egyszerű életünkkel.

Náluk jobb szülőket nem is kívánhattam volna. Nagyon jófej, kedves, igazságos, magabiztos és példamutató emberek voltak.
Az egész kisváros, ahol laktunk jóban volt velük.

Sosem tudnám meghálálni nekik, hogy mindig mellettem voltak, segítettek, támogattak és mivel nem volt testvérem játszottak velem és nem hagyták, hogy bármi miatt is szomorú legyek.

Viszont volt egy tettem, amit vagy milliószor megbántam, de nem tudom visszafordítani...

Folyton kérleltem a szüleimet, hogy egyszer menjünk el a tengerpartra. Ők ezt az egy dolgot mindig ellenezték, mert a legközelebbi tengerpart is 3 óra autóútra volt, és maga az utazás is elég kockázatos volt a szélsőséges útviszonyokra és egy kétéves gyerekre tekintve. De végül mégis elmentünk.

Már majdnem ott voltunk, mikor egy őz elfutott a kocsi előtt. Apukám félrerántotta a kormányt, hogy nehogy elüssük az állatot, de akkor már késő volt. A kocsi kifordult és bukfenceket hányva legurult a keskeny földútról.
Az egész esemény pár másodperc alatt játszódott le, de ezek a pillanatok az összes emlékemnél erősebbek és tisztábbak. Mikor csak rágondolok olyan, mintha újra és újra átélném, ami borzasztó érzés.

Most már egyértelművé válhatott számotokra, hogy mi történt.
A szüleim meghaltak.

Én pedig megúsztam egyetlen egy karcolással, a jobb szemem fölött.
A seb örökre ott marad majd, de legalább nem nő velem, így az idők során egyre kevésbé látszik...

...A lány a homlokára mutat, ahol ott is van az előbb említett kis karcolás.
Az előtte ülő társaság elképedve bámul maga elé a tragikus történet hallatán, barátai pedig együttérzően néznek rá, ami valamennyire megnyugtatja a sírás szélén álló lányt...

...de kiskoromban nagyjából a fél homlokomon átívelt.

És hát így lettem árva. Akkor még nem nagyon tudtam felfogni, hogy ez mit is jelent, csak később tapasztaltam meg ennek a borzalmait.

Mivel nem volt közvetlen rokonom, aki befogadhatott volna egy árvaházban kerültem.

Eleinte jól bántak velem, mert még kicsi voltam, de 4 éves koromban bekerültem a többi, velem hasonló vagy nagyobb korú gyerekhez.

Az épület, ahova kerültem egy nagy város szegényes részén helyezkedett el és konkrétan egy felújított kórházhoz hasonlított. Lehet, hogy az is volt. A lényeg, hogy ezen régi és lepukkant helyen voltunk hagyva.

Reggel korán keltünk,egész álló nap dolgoztunk, keményen tanultunk és egy kis minimális ételt és pár óra alvási lehetőséget kaptunk cserébe.

Végül egy nap, amikor olyan 5-6 éves lehettem eljött valaki értem. Egy nagydarab, erős, fekete csukjás férfi lépett be egyszer az árvaház kapuján.

Lerendezett pár papír és váltott néhány szót az igazgatónővel, majd mikor kihívtak a hálószobából, ahol épp aludni készültünk odajött hozzám és gyengéden megfogta a kezem. Először el akartam húzódni tőle, de végül inkább meg sem mozdultam, csak lélegzetvisszafojtva vártam, hogy mi sül ki ebből.

Még elhangzott pár mondat, aztán a férfi elindult velem az utca felé.

Egyszerre reszkettem a félelemtől (és a hidegtől is) és nyugodtan meg.
Azért örültem, hogy végre kikerülhetetlen az árvaházból, de féltem, hogy mi vár most így rám.
Meg kíváncsi is voltam, hogy ki ez az alak és miért hozott el engem.

Később mindent megtudtam.

Kiderült, hogy a csuklyás férfi egy távolabbi rokonom, név szerint Chion Kagawa és a környék egyik legnagyobb és leghírhedtebb gonosztevő bandájának a vezetője.
Így hát én nem tehettem mást, mint beálltam közéjük.

De bűnöző létüket megcáfolva úgy bántak velem, mint tyúk a tojással [ilyen zárójelbe írom majd, amit íróként hozzá szeretnék tenni szöveghez; új hasonlat, én találtam ki xD😃].

Mindig vigyáztak rám, tanítgattak és óvtak mindentől. Egy idő után nagyon megszerettem őket és teljesen más szemmel tekintettem a gonosztevőkre.

De egy nap egy kulcsfontosságú dologot vesztették el.
Ugyanis nevelőapámnak volt egy fia, Daiki. 6 évvel volt idősebb nálam és igaz, hogy ő is jól bánt velem, mint a többiek, de mégis valami irigykedést és féltékenységet láttam benne.
"Apa" mindig is őt akarta utódjának a vezetői posztra, szerinte pont megfelelő volt az elvárásainak erre a célra.

Viszont 12 éves korom környékén Daiki elment egy kicsit lopkodni és összetalálkozott pár hőssel, köztük All Mightal is.
Többet nem tért vissza.
Mindenki azt hitte, hogy a hősök ölték meg, de a halálának igazi okát senki sem ismerte.

És ezzel kezdődött az, hogy én maradtam meg egyetlen utódként.

Attól fogva az életem kemény kiképzésekből és edzésekből állt.

Szerencse, hogy volt két hihetetlenül jó barátnőm, akik mindig mellettem álltak. Akira Yoshida és Yuko Takahasi

Akira 2-3 éves korában hozzám hasonlóan megárvult. Az ő szülei hősök voltak és egy akció közben vesztették életüket. De neki szerencsésebben alakult a sorsa, ugyanis a szüleinek volt két nagyon jó barátja, akik befogadták a kislányt.
Ott aztán megismerkedett Yukoval és testvérekként tekintették egymásra.

Aztán 10 éves koruk környékén Yuko anyukája betegségben meghalt, apja pedig egy fogadás miatt veszélybe sodorta a megmaradt családját [az ilyen magyarázatlanul hagyott részekhez majd a sztori folyamán később visszatérek], ezért Yukot és Akirát egy időre egy ismerősénél hagyta, hogy biztonságban legyenek.
Viszont sosem jött el értük.

Az ismerős pedig nem más volt, mint Kagawa.

Így kerültek be ők ketten a bandába...

...A három lány közelebb húzódott egymáshoz és összeölelkeztek...

...Ezután az életünk már simábban zajlott.

Teltek múltak az évek és mi egyre nagyobbak és erősebbek lettünk.
Végül 14 éves korunktól kezdve az életünk hatalmas csavart vett és minden villámgyorsan megváltozott...

Naaa milyen lett??? Várom majd a kommenteket!
Annyit még leírnék hogy nem ez a teljes háttérsztori, még csomó minden fog kiderülni a részek folyamán.
Nemsokára hozom a kövit, addig is sziasztok!