Azóta csak egyszer találkoztunk. Én ugyan nagyon sokszor láttalak a tévében, újságokban, interneten – bárhová néztem te mosolyogtál vissza rám mégsem váltott ki belőlem semmiféle érzelmet. Épp Changbinnal nagybevásárlást tartottunk és rávettem, hogy menjünk be a könyvesboltba – már nem mintha ellenkezni próbált volna – majd kézen fogva járkáltunk a könyvtornyok között. Binnie csendben tűrte ahogy a kezében tartott kosarat megtöltöm amikor felnéztem és veled találtam szembe magamat; egyenesen rám néztél. Nyúzottnak tűntél, szemeid alatt rikítottak a karikák és elég sápadtnak is tűntél, de tudtam, hogy nem beteg vagy – a stressz tett tönkre. Szorosabban fogtam Changbin kezét amikor tekintetünk egymásba akadt, nyers gyűlölet sugárzott belőled miközben odajöttél hozzánk. Íriszeid megakadtak összefont ujjainkon majd erőtlen nevetés szökött ki belőled – összeszorult a szívem a szavaktól, amelyeket hozzánk vágtál. Mindig is féltékeny voltál Binniere és csak akkor értettem meg miért is volt ez – tudtad, hogy te soha nem tudnád megadni azt, amit ő igen; a figyelmet, a törődést. Azt mondtad soha nem szerettelek, mindig is csak a legjobb barátodra fájt a fogam – tévedsz. Nagyon nagyon tévedtél, ezért is írtam meg ezeket leveleket és ezért hagyom az ajtód előtt őket. Szeretném, hogy tud, szerettelek, mindennél jobban csak magadnak köszönheted az elvesztésemet. Egész életemben melletted maradtam volna, de nem kellettem. Ez van.

Ennek ellenére remélem megismersz majd valakit, akit tudsz majd szeretni. Akivel olyan boldogan tudsz majd együtt élni ahogy mi is, Changbinnal. Egy kis részem örökké szeretni fog téged, hisz te voltál az első szerelmem viszont nem lehettünk volna együtt boldogok, Chan. Kérlek, ha megismersz valakit szeresd jobban, mint a munkádat – a munkád lassan megfog ölni, ha így folytatod és aggódom érted.

Vigyázz magadra,

Minho