Az utat csendben töltöttem, ahogy az utána lévő három napot is. Kikapcsoltam mindent, bezárkóztam Changbin szobájába és ki sem mentem onnan csak, ha tényleg nagyon muszáj volt. Nem ettem, inni is alig – mindössze ültem az ágyon és a gondolataimba mélyedve gubbasztottam. Binnie többször is bejött hozzám, beszélt hozzám mindenféléről, amiről úgy vélte felvidíthat viszont rólad nem beszélt, egy szót sem; pedig tudtam, kerestél rajta. A negyedik napon megjelentél a lakáson én pedig kihallgattam a beszélgetéseteket – utánam érdeklődtél, kétségbeesett voltál, a külsőd sem volt a legrendezettebb ő mégsem hagyta, hogy be gyere hozzám; tudta, hogy borzasztóan megbántottál és összetörted a szívemet. Hiába volt a te legjobb barátod mégis engem védett meg. Mérges voltál, elátkoztad aztán fújtatva elmentél. Láttam Changbinon, hogy rosszul érzi magát, de tartotta magát a kedvemért. Nem látta merre bujkáltam, visszatelepedett a kanapéra és újból combjaira helyezte laptopját. Lábujjhegyen odasiettem hozzá majd helyet foglalva mellette, hozzásimulva, fejemet a vállára fektetve kényelembe helyeztem magam. Egy szót sem szóltunk, ő folytatta a munkáját én meg csendben figyeltem – nem kellettek szavak. Jobban éreztem magam amiért ennyire közel volt hozzám, biztonságérzetet nyújtott és napok után először, a vállán fekve mély álomba zuhantam.